A mű fontosabb, mint a rendező személye

– Hogyan találkozott a színház világával? Mi vezette a rendezői pályára?

– Édesapám előadó- és szavalóművész volt, emellett pedig egy ideig színházigazgató is, így kisgyerekként nagyon gyakran ültem be a színházba. Meghatározó élmény volt, amikor édesapámmal a Margit-szigeten sétálgattunk, és egy juhnyájat tereltek a Margit-szigeti szabadtéri színpad felé. Apám elmondta, hogy este a János vitézt adják elő, ennek \"statisztái\" lesznek a bárányok. Ekkor mélységes vágy fogott el, hogy láthassam a nyájat a színpadon, de ekkor éreztem először a színházi világ megismerésének vágyát is. Ez a kíváncsiság azóta sem hagyott el. Persze sok minden akartam lenni: író, festő, filmrendező, de végül is egy év után átjelentkeztem a bölcsészkarról a Színházművészeti Főiskolára, ahol rendező szakon végeztem, és 1972 óta egyfolytában rendezek.

– Hol kezdte a pályafutását?

– A kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdtem. A főiskolán tanárom volt Babarczy László, aki akkor szerződött oda főrendezőnek Zsámbéki Gábor mellé. Az első hat évben ott dolgoztam, aztán Zsámbéki Gáborral együtt mentünk a budapesti Nemzeti Színházba, de Kaposváron ezután is folyamatosan rendeztem. Amikor megalakult a Katona József Színház, pályám kettévált: az új színház rendezője lettem, de emellett sok éven át voltam főrendező a kaposvári színházban. Csak pár éve hagytam abba Kaposváron a munkát, de még két éve is rendeztem ott. Azóta főleg a Nemzetiben és a Katona József Színházban rendeztem. 1986 óta gyakran vendégeskedem külföldi színházakban is, legalább hússzor rendeztem Magyarországon kívül, főként Finnországban, Norvégiában, Németországban, Franciaországban.

– Az ön hivatásában meghatározó lehet, hogy mennyire ismerik el a munkáját. Melyik volt az első rendezése, amely szakmai elismerést és közönségsikert hozott?

– Egy gyakorló művész elsősorban nem azzal küzd, hogy nevét beírja a művészettörténetbe, hanem a saját korlátaival: szeretne minél jobban, minél korszerűbben, minél érvényesebben dolgozni. Ez a küzdelem jellemzi az én harmincéves pályafutásomat is. Azt mondhatom, hogy a vizsgarendezésemtől kezdve folyamatosan sikeres rendező voltam. Ahhoz, hogy jó dolgot hozzak létre, számomra rendkívül fontos a társulat. Egymagamban semmire sem vagyok képes, csak olyan társulattal, olyan színészekkel tudok sikeresen együtt dolgozni, akik kedvemre valók, akikkel jól megértjük egymást, és akik azt valósítják meg a színpadon, amit én elképzeltem. Nagy szerencsém van a kaposvári színház társulatával, amelyet néhány rendező kollégámmal együtt alakítottunk, fejlesztettünk, és párhuzamosan neveltük ki a közönségünket is. Hogy a kaposvári színház olyan sokra vitte, hogy 25–30 éven át Magyarország vezető színháza volt – igaz, eleinte csak a fiatalok körében volt népszerű –, annak köszönhető, hogy mindig társulatban gondolkodtunk. Elismertségem szempontjából a legfontosabb munkám a Katona József Színházban bemutatott Három nővér volt 1986-ban, melyet aztán 20–25 országban mutattunk be, fesztiválokat nyertünk vele, és engem egyszeriben kineveztek Csehov-szakértőnek. Valóban Csehov-darabokkal arattuk a legnagyobb sikereket, a Három nővért követően a Platonovval, az utóbbi 3-4 évben pedig az Ivanovot játszottuk szerte a világon nagy sikerrel.

– Van kedvenc színésze, akivel a legjobban tudott együtt dolgozni?

– Számomra máig azok a legfontosabb színészek, akikkel Kaposváron dolgoztam együtt, majd a Katona József Színházban folytattuk a munkát. Ilyen volt Vajda László, aki sajnos már nem él, de ilyen Lukáts Andor, Básti Juli, Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Csákányi Eszter, akiknek segítségével a legtöbbet tudtam kihozni önmagamból. Az utóbbi években a Katona József-es Fekete Ernővel bővült ez a lista, akivel az Ivanovban nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni.

– Ön rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Opera idei évadkezdő előadását, Verdi Álarcosbálját.

– Igen, és először rendeztem Kolozsváron, bár hozzátenném, hogy Tompa Gábor többször hívott a kolozsvári színházhoz, és Bocsárdi Lászlóval is többször megbeszéltünk már sepsiszentgyörgyi vendégrendezést, de erre sajnos még nem volt időm. Főként mert a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rengeteg időmet veszi igénybe az utóbbi években, hiszen előbb rektorhelyettesként dolgoztam, most pedig a rektora vagyok, emellett pedig folyamatosan rendezek a Katona József Színházban, így ezeknek a meghívásoknak eddig nem tudtam eleget tenni. A kolozsvári operához Selmeczi György zeneszerző barátom meghívására jöttem, aki a kolozsvári opera munkatársa, és aki a színházművészeti egyetemen a zenei tanszéket irányítja. Minket majd két évtizedes munkakapcsolat fűz össze, számos zenés darab, opera-előadás létrehozásában dolgoztunk együtt. Kolozsváron mellesleg két évvel ezelőtt vendégszerepeltünk a Katona József társulatával, jelentős sikert arattunk az Ivanovval.

– Az operával hogyan találkozott? Mi késztette arra, hogy színházi rendezőként operát rendezzen?

– Az első nagy operaélmény a Varázsfuvola volt hatéves koromban, majd rögtön utána A trubadúr Verditől. Ezek nagyon mélyen megmaradtak bennem. Azt, hogy egy színházi rendezőnek is van keresnivalója az opera világában, számomra két dolog bizonyította be. Először is Ingmar Bergman Varázsfuvola filmje, amely az operai, a muzikális és a színházi gondolatoknak a fantasztikus gyűjtőedénye, másrészt Peter Brook Carmen-rendezése, amely valódi színházrendezői hozzáállás egy operához, anélkül, hogy az opera értékeit elmosná vagy eltüntetné. Említhetnék még néhány Bob Wilson-rendezést is, például az általam is nagyon kedvelt Euripidész-darabot, az Alkésztiszt, melynek Wilson megrendezte a hagyományos prózai színházi változatát, és ezzel párhuzamosan a belőle készült operát is, mindkettőt Stuttgartban. Annak az opera-előadásnak a bámulatos képisége, vizualitása mélyen megragadott. Peter Sellers Mozart-sorozata is nagy hatást gyakorolt rám. Sellers a Don Giovannit és a Figaro házasságát is egészen különlegesen szellemes és \"maiba fordított\" módon rendezte meg, sok blaszfémiával és huncutsággal, ugyanakkor mégis megrendítő igazságokkal. Így ezek a munkák hitették el velem, hogy színházi ember is rendezhet operát.

– Filmet nem rendezett még.

– Valaha filmrendező szerettem volna lenni, de azt hiszem, hogy a képességeim sokkal inkább színházi munkára tesznek alkalmassá. Elsősorban, mert a munkámban rengeteg a spontaneitás, hiszen a színészekkel való munka során alakul ki és áll össze mindig az, amit végzek. Noha több filmforgatókönyvet is írtam, és többször elhatároztam, hogy filmet rendezek, valahogy hiányzott belőlem a filmrendezéshez szükséges aprólékos szorgalom, amellyel az ember előre végiggondol minden apróságot, minden helyszínt, minden mozzanatot, ugyanakkor a színházi munkám mindig előbbrevaló volt a filmes kalandnál. Mellesleg több filmben szerepeltem, és nagyon kedvelem a műfajt.

– A kaland kedvéért kipróbálná magát a filmrendezés terén?

– A kaland kedvéért mindent kipróbálnék. Pár évvel ezelőtt már majdnem eljutottunk egy filmforgatásig, Peer Krisztiánnal írtunk egy forgatókönyvet, amit elég jól fogadtak, de éppen akkor volt valami anyagi megszorítás, ami miatt visszavonták a filmre szánt pénzt, emiatt aztán dugába dőlt a tervünk.

– Hogyan jellemezné a stílusát?

– Azt hiszem, nekem nincs stílusom, vagy legalábbis nem élesen körülhatárolható. A legkülönbözőbb módon állok hozzá egy-egy mű elkészítéséhez. Hozzátenném, hogy az ízlésem nem azonos azzal, amire képes vagyok. Annak idején nagyon szerettem például a budapesti Halász Péter színházát, amelyet néhány előadás után betiltottak, és visszaszorultak a Dohány utcai lakásukba, majd pedig Amerikában folytatták. Halász Péter működése épp olyan boldogító színházi élményekkel ajándékozott meg, mint néhány nagy német rendező, akiknél nem volt egyértelmű a formabontás, klasszikus és modern elemeket is felhasználtak munkájukban, de a gondolkodás színessége és a mindig erőteljes személyes mondanivaló számomra meghatározó. Minden igazán erős és személyes színház nagy élmény számomra, de meggyőződésem, hogy ilyet nem tudok, csak szeretnék csinálni. Nálam a mű mindig fontosabb, mint a rendező személye, így elképzelhető, hogy ma már nem számítok modern rendezőnek.

– Van kedvenc műfaja?

– Rendezéseim során elsősorban valamiféle paradoxont keresek. Az élet megrázó igazságai, a kétségbeesés mindig humort is kicsihol belőlem, így azt hiszem, a groteszk a kedvenc műfajom.