A mikrofon monológja

Emlékszem, amikor a gyár szerelõasztalán megszülettem, fogalmam sem volt, mi célból jöttem a világra. Kíváncsian és némi szorongással néztem a körülöttem sürgölõdõ munkásokat. Egyedül abban a lányban bíztam meg, akinek a kezei életre hívtak, s akinek az érintésétõl jólesõen megborzongtam, valahányszor az ujjai végigsimítottak rajtam. Miközben a létem értelmén töprengtem, idegen kezek serényen becsomagoltak, majd éreztem, hogy felemelnek és visznek. Nem tudom, mennyi ideig utazhattam abban a fullasztó sötétségben, mert közben elbóbiskoltam. Izgatott emberi hangokra ébredtem, vakító fény világított a szemembe. Egy szûk helyiségben találtam magam. Egy rádióstúdióban, szerkesztõk és mûszakiak között, ahogy lassan kivettem a körülöttem beszélgetõk szavaiból. Na végre, megérkezett az új mikrofon! – hallottam a fejem fölött. – Milyen szép, éppen ideje volt, a régit alig lehetett már használni – lelkendeztek. Egymás szavába vágva tapogattak, cirógattak, dicsérgették a formámat, a fogásomat, az illatomat. Káprázó szemmel néztem körül, karnyújtásnyira tõlem ott hevert az a másik. Az elõdöm. Egy ósdi, megkopott mikrofon. Szegényben már alig volt élet. Hálni járt belé a hang – mosolyodott el szomorkásan az egyik szerkesztõ, majd leemelte az állványról, és a szemeteskosárba dobta. Egy pillanatra összeszorult a szívem, de csak egy pillanatra. Ekkor jöttem rá ugyanis arra, hogy miért születtem a világra. Továbbítani az emberi hangot, kivinni a stúdió cellamagányából a nagyvilágba, hidat építeni a szavakból a csend szakadéka fölé, föloldani a szívekbe kövesedett magányt. Ez az én feladatom! – fogalmaztam meg ifjonti hévvel és meglehetõsen líraian hitvallásomat. Persze, mindehhez nem voltam én elég, kellett még hozzá egy csapatnyi ember s egy rakás mûszer. Ez azonban nem csökkentette örömömet, nem kisebbítette feladatom jelentõségét. Így kezdõdött hát rádiós-mikrofon életem. Megvallom, nem kíméltem magam: kora reggeltõl késõ estig mûködtem, s ha kellett, éjszaka is bekapcsolva maradtam. Közvetítettem híreket és szerelmes üzeneteket, árvízveszélyt és orvosi tanácsokat, kultúrát és közéletet, közvetlen beszélgetéseket és elõre megírt szövegeket, politikát és pikáns vicceket. Hiába is próbálnám felsorolni mindazt, ami átment rajtam. Tudják, a szó elszáll, csak az marad meg belõle, amit valamiféle céllal hangszalagra rögzítenek. Különben is soha sem akartam több lenni, mint aminek terveztek: egy elektrotechnikai eszköznek, amelynek feladata a hang továbbítása. Vagyunk még néhányan ebben a közvetítõi szakmában: a telefonkészülék, a hagyományos levél, az e-mail. Jól megvoltam én ebben a társaságban.

Egy idõ után azonban valami furcsa dolog történt velem. Nehéz errõl egy magamfajta megkopott mikrofonnak beszélni, most azonban már nem hallgathatok tovább róla. Nos, miközben hûségesen eleget tettem hivatali feladatomnak, egyszerre csak rájöttem, hogy az elõttem ülõk arca és hangja alapján ki tudom találni, mi lakozik a lelkükben. Eleinte szórakoztatott, amikor hazugságon kaptam a szép szavakat szajkózó embereket, aztán idegesíteni kezdett a dolog, mert rájöttem, hogy akarva-akaratlanul is a cinkostársuk vagyok lódításaikban, nélkülem ugyanis nem tudnák világgá kürtölni hazugságaikat. Lassan elegem lett a kétszínûségbõl, a politikai vagy üzleti érdekbõl báránybõrbe bújt farkasok álszent bégetésébõl, a pecsenyéiket médiatámogatással sütögetõk nyálas fröcsköléseibõl. Néha alig bírtam leküzdeni az émelygésem, s a legszívesebben szembehánytam volna a fölém hajló hamis arcokat. Azóta már ezen is túl vagyok. Gondolom, tévés kollégáimnak, a kameráknak sincs jobb közérzetük az eléjük telepedõ képmutató ábrázatok láttán. Ez azonban legyen az õ bajuk. Az utóbbi idõben egyre gyakrabban gondolok arra, hátha a rádióhallgatók is rendelkeznek az enyémhez hasonló képességgel: a szavak burkából képesek kihámozni a belém beszélõk igazi szándékait.

Lehet azonban, hogy mindez egy megkopott fekete mikrofon naiv képzelgése csupán. Egy mikrofoné, aki az éjszakai stúdió homályában egyre gyakrabban álmodozik mostanság arról, hogy egyszer majd az a lány hajol föléje, aki valamikor régen összeszerelte õt, s belésúgja azokat a szavakat, amelyektõl egyszeriben megvilágosodik minden.