A mestermondat minden versben

Azt már a kilencvenes évekelején is tudni lehetett, hogy a szerző verseket ír –ezek meg is jelentek a korabeli irodalmi lapokban. És mostverseskönyvben is. Vermesser azok közé tartozik,akik eleve a válogatott műveiket írják. Nálaminimális az üresjárat, nincs túlbeszélés.A könyv pedig első kötet ugyan, de az első kötetekszokványos ügyetlenségei nélkül.
Ami megkülönböztetiVermesser könyvét az elmúlt néhányév debütköteteitől, az főként a címbenis kiemelt egyensúly. Az a problémakezelés,amely egyfajta küszöbön túli perspektívábólmutat meg mindent, s így voltaképpen nincsenekkitüntetett „témák” ezekben a versekben –nem a téma hozza létre a verset, nincs „valaminek amegéneklése” –, inkább egy arkhimédészipont van, ahonnan rá lehet látni a dolgokra (ésettől a dolgok fontossági sorrendje, ha van ilyen, márnem használati, hanem a megismeréshez,megismerhetőséghez kapcsolódik). Vagy adott esetben kilehet őket billenteni megszokott helyükről. Kétészrevételt fontos megtenni ezzel kapcsolatban. Azegyik az, hogy ezeknek a verseknek valóban van témája– nem félnek ettől, és nem hátrálnakki egy olyan térbe, ahol semmi nem mondható el. Arrólszólnak, amiről az irodalom nagy versei: a végességről,a kockázatról, a szerelemről, a tudásról– s mindezt megkettőzve, arról is, amit ezek mögött,ezeken túl lehet. Átjárhatónak mutatjáka versek a dolgok közötti határokat: egyik szövegszereplője „úgy áll meg saját küszöbén,/ mint aki először jár itt”. Éppen azértállhat meg így, mert nem először jár ott.
A másik fontos dolog az említettarkhimédészi ponttal kapcsolatban, hogy ennek a pontnaka megtalálása, a „túljutás” tényenem jár együtt sem ujjongással, sem nagyképűoktató szándékkal. Nem rejtik el a szövegek:tovább is van út. És azt sem, hogy a megszerzetttudás nem közvetlenül érvényesül,érvényesíthető a világban. Mindenmikrovilág más szabályok, más logikaszerint működik. A csodatevő látogatása cíművers például érzésem szerint nem egykudarcról szól, csupán arról, hogy atalálkozásra, az elfogadásra késznek iskell lenni: „Nem tudom, ilyennek képzeltek-e mind, /legendáik erről nem beszélnek, / kunyhójuksarkában ott van a tükör, / keresztet hordanak ésférgeket esznek, // tanítgatom őket, de mindez olykevés, / legyintenek csak, keserűn nevetve, / azt mondják,ők a halhatatlanok, / és égboltjuk a kezdet ótaszürke.” A küszöb átlépéséhezés a visszalépéshez kapcsolódik teháta tudás megszerzésének, birtoklásánaka kérdése – a versek mindkét perspektívát,a mesterét és a tanítványét ishasznosítják, egymás tükrébenmutatják fel a másikat, így szereppé,fikcióvá, hanggá válnak, amelyetvisszatérő módon átszínez egy „milenne, ha” típusú hangulat: „Istennek hisznek.Többé már nem játszhatom.” – mondja aStigma című vers; „élet-e ferdénfelbélyegzett életem” – kérdezi a Gyónás.
Ha van Vermesser Levente verseinek„irodalomtörténeti” szövegkörnyezete, akkoraz Jánk Károly és Vida Gábor szövegeibenazonosítható. Az életkor, az élményanyag,a közös tapasztalatok, a barátság isösszefűzi ezeket a szerzőket, sőt Vida Gábor Búcsúa filmtől, illetve Rezervátum című könyveibenvagy Jánk Károly Ellenszél címűverseskötetében bizonyos értelemben „szereplőkké”is válnak mindhárman. Röviden talán aztlehetne közös pontként kiemelni a háromszerző műveiben, hogy a mitológia keresése ésa mitológiateremtés mindegyiküknélmeghatározó. Bármennyire ironikus is olykor akörvonalazódó mitológia, mindigösszekapcsolódik a megismerés problémájával.Megőrzi a mögöttes világra való utalásképességét. Az a szótár, azok amotívumok, amelyek meghatározóak Vermesserkönyvében, Jánk Károly első kétkönyvében is kulcsfontosságúak voltak – aversek nagy része nyilván egyazon időben iskeletkezett. Név, arc, árnyék, vándor,tükör, jel, szó, angyal – ezek a szavak mindkétszerzőnél feltűnnek. Vermesser költészeténekerejét és érettségét nem e szavakhasználata szavatolja (hiszen ezek szimbolikusan ésköltészettörténetileg is erősen leterheltszavak), inkább az, hogy nála ezeknek a szavaknak ametafizikája gellert kap, anélkül, hogyprofanizálásuk volna a cél. Vermesserszövegeiben jelen vannak azok a mestermondatok, amelyek akárönmagukban is megjegyzendők, vagy kiírhatókegy-egy lapra, füzetbe. Ezekben pedig, ha jelen vannak is afentebb említett motívumok, a legnagyobbtermészetességgel tűnnek fel: „Könnyű, fehérbor voltam / előző életemben” (Számvetés);„ha összegyűlünk és elbeszélgetünk, /már fontosabb a miről, mint a hogyan” (A nyíregyházitemetőben); „arca alatt, akár egy ember, / nagyon végtelen”(Mikroidill); „hívom a liftet, mutatom a pincét, /felettük és alattuk lakó lényektől /idézek.” (A látók); „nos, hogy mindeztelfelejtsem, / add Uram, hogy soha meg ne történjéktöbbé” (Jegyzet); „bánatát botránynyaltakargatni” (A harmadik magyar zsoltár). Nemagyonbonyolítottságuk miatt nevezném ezeketmestermondatoknak, hanem éppen mert nagyon közel állnakaz evidenciához. Mégsem egyértelműen azok. Aszövegkörnyezet miatt is érezhetjük talán,hogy ezek a mondatok vagy félmondatok fel-felnyílócsapóajtókként kezdenek működni, éstovábbvezetnek valahová.
Ha mindenáron tágítanikellene azt a kört, amelyben Vermesser költészetekapcsolódási pontokat találhat, akkor JánkKároly mellett Kemény István nevétlehetne említeni (különösen a kötet kétegyértelműen „nagy” verse, az Ultima thule és Azegyensúly ígérete kapcsán), de afiatalabb szerzők jellegzetes versbeszéde felől isismerősnek tűnik némelyik szöveg, anélkül,hogy közvetlen hatásról kellene beszélnünk.A Köztesföld lényegéről néhánysora Lövétei Lázár Lászlóhangjára emlékeztet, az Ének pedig akárLászló Noémi verse is lehetne.
A kötet ígéreteszámomra éppen ez: hogy magabiztos, kiegyensúlyozott,sűrített költészetről van szó, amelyazonban korántsem zárul magába – illeszkedikaz 1990 után fellépő szerzők középnemzedékkéválásának logikájához. Tehátfolytatható.

Balázs Imre József

Vermesser Levente: Az egyensúlyígérete. Mentor Kiadó, Marosvásárhely,2006.