A mese: nyelvi rezervátum

Aki viszont nagyon riszálja magát, és elfeledkezik a mesével – amely köztulajdon – üzenni valamit; a mások örömét, bánatát nem tudja „felmarkolni”, akkor megint hiába mesél. Hiába a puszta jókedv, az önmegmutatás, mert ez nem elég. Ezenkívül ha tud valamit, az még kevés, azt mindig „oltani” kell, hogy el ne unják az emberek. S nemcsak azért, hogy meg ne unják, hanem mert az úgy jó. Például én sem azért hallgatom a jó beszédű, idős embereket, mert azzal majd valamit akarok kezdeni, hanem mert ez örömöm. Abból, amit csinálok, a legtöbb puszta öröm, és nem megfontolás.

Mi lehet a mese szerepe a 21. században?

Nem tudom. Ennek a kérdésnek már annyiszor nekifutottam, és annyi általánosságot mondtam, hogy lassan hexameterbe lehet igazítani. Egyelőre csak azt tudom, hogy nagyon szeretek mesét mondani. Hogy mi a helye, mi a szerepe a világban? Ezt majd valaki egyszer megmondja... Magamat nem látom, a mesemondást nem érzékelem kívülről, csak valami lapos általánosságot tudnék mondani – amit éppen itt, Erdélyben nem teszek meg.

Az ön mesemondó stílusa hasonlít a székelység beszédmodorához, ám köztudott, hogy ön Budapesten született. Van esetleg székely felmenője?

Nincs, habár Bereczek élnek a Székelyföldön is. Szeretnének bemutatni egy Berecz Andrásnak már régóta. Egy kedves barátom Csíkban él, ő szintén kedves barátjának, egy idősebb Berecz Andrásnak szeretne bemutatni. Egyébként az édesapám Felvidékről való, egy apró kis faluból, Sőregből származik, és mint Szlovákiában élő magyar ember ismerte meg a székelyekéhez hasonló sorsot. Édesanyám az Alföld közepén, a Nagykunságban született. Az egyik síkvidéki református, a másik hegyvidéki katolikus, és Budapesten akadtak össze. Televíziónk soha nem volt – hála az Istennek –, ezért az átmesélt éjszakákon nőttem fel: erre aludtam el, és sokszor erre is ébredtem. Örömmel mondhatom el, hogy ötvenéves vagyok, de soha egy fedél alatt televízióval nem éltem. A székelységről szóló tudást utazó emberként szedtem fel, mert nem születtem bele ebbe a közegbe. Még csak szándékomban sem állt a gyűjtés, amikor kérdezősködtem, csak mentem előre, mint az éhes kutya a csontra. Egyszerűen egyfajta elemi ösztön húzott el engem idáig. Olvastam, hallottam a gyönyörű dalokat, és akartam látni: kik azok az emberek, hogy néznek ki, hogy mozognak, mit gondolnak a világról, akik ilyen szép dalokat, balladákat, meséket tudnak. Emiatt jöttem el először 1979-ben Moldvába. Ott aztán „lefogtak”, volt egy nyolc órán át tartó kis beszélgetésünk, és éreztem, hogy ha ezt ennyire féltik tőlem, akkor erre nekem nagy szükségem van. Úgy éreztem magam, mint a parittyakő, amit hátrahúznak – s csak egyszer engedjenek el, akkor majd repülök előre. Ez a lendület még most is megvan, mint Gyulai Líviusz rajzfilmjében ama golyónak.

A mesékben általában élesen különválik a jó a rossztól, ám a mai társadalomban ugyanez mintha összemosódna. Ilyen körülmények közepette meddig él a mese?

Nem tudom, de abban sem vagyok biztos, hogy a meséimben a jó és a rossz nagyon élesen különválik.

Önt gyakran jellemzik úgy, hogy a „nyelvével rokkát pergető mesemondó” meg „álomszövő” – olyan emberként, aki nappal mesévé szövi azt, amit éjszaka álmodott.

Ez azért van, mert az internet nagy hatalom. Az információ manapság úgy terjed, hogy első a gugli, utána a kugli. Ezt egy kedves újságírónő írta rólam, és ha beütik a Google-be, hogy Berecz András, ez ugrik ki, mint a parafadugó, és ez kerül a hatalmas hírtenger tetejére. Egyébként ebben van egy kis képhiba, mert a férfiember nyelve nem jár úgy, mint a rokka. Nem férfihoz illő hasonlat. Ez viszont rajtam maradt, rámsült, és cipelem a hátamon. Akármerre megyek, mindenki ezt olvassa fel rólam. Én ilyet nem mondtam, ő ezt írta rólam, meghajlok előtte. Lassan már kezdem magam is hinni, hogy álomszövő vagyok, meg minden egyéb, amiket írnak rólam. Ha így van, akkor így van... A kitüntetéseknek is csak örülök, de semmit nem fednek, semmit nem takarnak. Az ér valamit, ha kiáll az ember mások elé, és mondja a mesét. Írhatnak rólam bármit, én a magamét megteszem, vagy legalábbis igyekszem megtenni. Mondom a mesét, és igazából csak ez számít.

Születnek-e ma nagy mesemondók? Kik ők, hol lehet velük találkozni?

Itt, nem messze, Gyergyóalfalu határában lakik egy nagyszerű ember, aki a mesemondásnak egy érdekes és nagyon régies változatát gyakorolja: Hazug Pista bácsi. Mindenki így ismeri, így szereti őt. Neve elsőre becsmérlőnek tűnhet, ám ő keményen megdolgozott érte. A mesélést pedig nagyon szépen műveli, az ő Háry János-féle meséi nagyon gazdag költészetté állnak össze. Az alfalvi község még dicsekedhet Barát Jóskával, akinek meséit Kisné Portik Irén néprajzkutató csodálatosan feldolgozta. Õket a magyar elbeszélő kultúra nagyjainak tartom.

Mi a különbség a budapesti plázában baráti körben mesélő szájhős, kreatív gondolkodású fickó és az ön által is említett, a Görgényi-havasok aljában élő Hazug Pista között?

A nyelvi gazdagság lelhető fel a Hazug Pistá-s, Barát Jóská-s mesékben, ettől különböznek a budapesti plázán elhangzó történetektől. Az én szememben ettől rangosabbak. Állítom, hogy friss gondolkodású, okos emberek minden társadalmi rétegben teremnek: létezik a proletárhumor, az aszfaltbetyárhumor, a pesti humor. Ám ki nem hagyjuk a nyelvi gazdagságot! Budapesten nem gazdag a nyelv. Amikor pedig gazdag, akkor nem saját magával azonos, hanem a hirtelen felkapott „importholmiból” áll. A mese olyan csodálatos rezervátum és természetvédelmi terület, ahol még most is ritka szavak teremnek. Ezért úgy kell rájuk vigyáznunk, mint a ritka pók- meg gyíkfajtákra, amelyeket sokszor fegyverrel őriznek. Ezeket a meséket is legalább olyan erősen kellene őriznünk, mint a ritka őserdőket.

Úgy értesültem, hogy lázba jött, amikor kiderült: a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban is fellép. Miért különleges az ön számára az itteni fellépés?

Hát… Barát Jóska itt hallgatózik a falak között. Ez a szamaras okos-bolond ember itt élt a szárhegyi ferences barátok között, és az utóbbi időkben az egész képzeletvilágomat átforgatta. Ez a nagy közelség zavarba ejtő. A hallgatók között voltak gyergyóalfalviak is, és nekik különösen hegyes a fülük. Ha Barát Jóska nevét megpendíti az ember, ők egészen pontosan tudják, miről van szó. Igazából nekik kellene ezeket a meséket a világban hordozni. Egyébként meggyőződésem, hogy ez egyszer majd így is lesz.

Berecz András

Ének- és mesemondó. 1957-ben született Budapesten. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben dalokat, meséket, tréfákat gyűjt. Számos lemezt, kazettát, CD-t, rádió- és televíziófelvételt készített Magyarországon (főleg a Duna Tv-ben), Európában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Tagja az Ökrös és az Egyszólam zenekarnak. Könyvei: Bú hozza, kedv hordozza (1997); Rokonok söre – csuvas népköltészet, műfordítás és tanulmány (2001). Díjak: Népművészet Ifjú Mestere (1985), Magyar Művészetért Díj (1990), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1993).