A megszólítható emberség

Mit kell tudni Bódis Krisztáról?

Ha valaki valamit tud rólam, többnyire azt tudja, hogy írok és dokumentumfilmeket készítek. Tudni lehet még, hogy pszichológus is vagyok, és esztétikát is végeztem az egyetemen. Amúgy nem szeretem a „kell”-eket, és senkit sem kényszerítenék arra, hogy rólam bármit is tudjon. Viszont örülök, ha meg tudom az embereket szólítani azokkal a kérdésekkel, amelyek foglalkoztatnak.

Munkáit nézve-olvasva úgy tűnik, mintha néha provokálna is a tények bemutatásával…

Azt hiszem, nem szándékos provokációról van szó. Az igazság vagy a valóság talán nagy szavaknak tűnnek, ám ha képesek vagyunk megmutatni olyasmit, amit nem szívesen látnak, vagy amivel nem szívesen szembesülnek az emberek, amik kiveszik a mankókat a kezükből, vagy elbizonytalanítanak abban, hogy a világban minden rendben van, és az az elsődleges cél, hogy mi jól érezzük magunkat, akkor az önmagában is provokatív.

Visszatérő témái a prostitúció vagy a cigányság sorsa. Jelenségek, amelyekkel együtt élünk, de sokan elfordítják a fejüket ezek hallatára...

Általában berendezzük magunknak a saját világunkat. Ezekkel a jelenségekkel úgy lehet együtt élni, hogy vagy nem veszünk róluk tudomást, vagy ideológiákat gyártunk, és hibáztatjuk azokat, akik ebben a helyzetben vannak. A felsőbbrendűség és a lenézés mindig jó módszer arra, hogy ne kelljen szembesülni azzal, valójában rólunk szól ez a történet. Nem csak azért, mert felelősek vagyunk ezekért a dolgokért, hanem azért is, mert nőként részesei is lehetünk ilyesminek, mi is ki vagyunk szolgáltatva, ez a mi életünk. Elég megrázó, ugyanakkor nagyon fontos számomra a prostitúcióval kapcsolatban, hogy erről nekem nőként is beszélnem kell. Talán pontosabban értem a helyzetet. Veszélyes azt látni, hogy nőként ez a szerep számodra is meg van írva, ha úgy tetszik. Néha nem csodálom, hogy talán a nők a legkevésbé szolidárisak ezzel a kérdéssel. Mára a női kiszolgáltatottság annyira beleágyazódott a hétköznapokba, hogy annak szélsőséges formáival találkozva még ijesztőbben felnagyítódik, milyen típusú egyenlőtlenségekről, hátrányokról és kiszolgáltatottságról van szó. Ez nyilvánvalóan azoknak is provokatív, akik azért nem akarnak erről tudomást venni, mert maguk is hasonló helyzetben vannak, bár egy másik szinten.

Például ha megtapogat egy főnök?

Gondoljunk csak bele – és ekkor már statisztikákról beszélünk –, hogy azt mondja nekem a főnököm: „Miért vagy olyan ideges, ennyit fizetek neked, téged eltart a férjed.” Miről szól valójában egy ilyen üzenet? Arról, hogy a munkám területén nem vagyok azokkal a férfiakkal sem egyenrangú, akik ugyanannyit vagy talán még kevesebbet tesznek le az asztalra, mint én. Tegyük fel azonban, hogy egyformán tehetségesek vagyunk, és ugyanannyit teszünk le az asztalra. Az előbbi mondat után mégsem érezhetem magam egyenrangúnak, mert valaki azt mondja, hogy függőségben vagyok. És jelzi, hogy szívesebben látna hagyományos női szerepben, mint azon a terepen, amit a férfiak a történelem során kisajátítottak maguknak. A férfi főnököm kifejezi a függőségemet attól a rendszertől, amelyben a férfiak előnyt élveznek, és mindezt természetesnek állítja be, holott ez a mesterségesen fenntartott függőség kiszolgáltatottsághoz vezet, és hosszú távon a férfiaknak sem jó. Ezt hívják hátrányos megkülönböztetésnek. Az ilyen főnököt pedig szexistának. Ez csak egyetlen személyes történet a sokból, az én személyes történetem. Mikor azt olvassuk, hogy az úgynevezett elnőiesedett vagy női szakmákban is a férfiak keresnek többet, mint a nők, legyenek bármilyen kevesen, ezen érdemes elgondolkodni. Vagy a prostitúció kapcsán érdemes azon elgondolkodni, hogy is van az, hogy emberek (többnyire férfiak) egy másik embert (többnyire gyerekeket és nőket) pénzért használnak, és olyan helyzetbe kényszerítenek, amelyben a teste fölötti rendelkezés jogát át kell adnia a másiknak. Tudjuk, hogy a prostituáltak azt mondják, hogy ezt ők választják, de a filmjeimből, regényemből és személyes beszélgetésekből az is kiderül, hogy ezek a kijelentések mind egy természetes önvédelmi mechanizmushoz tartoznak. A szempont tehát, ahonnan érdemes megközelíteni a kérdést, az, hogy egy prostituált százszorosan kiszolgáltatott, mert emberi mivoltában is megalázzák, és hiába szenved vagy dolgozik kétszer annyit, mint bármelyik úgynevezett tisztességes nő, mégis többszörösen megszenvedi a női létet és az abból adódó hátrányos helyzetet egyaránt.

A női sorsok mellett nagyon sok alkotásában foglalkozik a cigányság sorskérdéseivel is. Vannak párhuzamok?

Igen, ezek bizonyos szempontból rokon helyzetek. Bár nem úgy, ahogy sokan összemossák, mert egyáltalán nem igaz, hogy a prostitúció összefüggne a származással. Sokkal inkább a kirekesztettségről, a kisebbségi létről, az esélytelenségről, a negatív megkülönböztetésből fakadó hátrányokról van szó. Van egy viszonylag biztonságban élő társadalom, melynek tagjai előjogokkal bírnak. Ezt nevezzük általában többségi társadalomnak. Nem veszünk tudomást arról, hogy bizony nekünk előjogaink vannak, és hogy ehhez képest mások milyen kevés eséllyel és mekkora hátrányokkal indulnak egyszerűen azért, mert rossz helyre születtek.

Érte-e valaha is valamiféle atrocitás – nem feltétlenül az interjúalanyai, hanem a többségi társadalom részéről?

Olyanféle atrocitások értek, amit a nők is és a hátrányos helyzetben lévők is sokszor megtapasztalnak: például megpróbáltak hiteltelenné tenni. Ez a legjobb módszer arra, hogy megfoszszák a komolyságától a témát, amelyről beszélek. Az érvek? Nő vagyok, ráadásul teljesen véletlenül olyan nő, aki még néz is ki valahogy. Újságírók mondták: kár, hogy Bódis Kriszta ilyen jól néz ki, mert ha nem így nézne ki, akkor még el is hinnénk neki, hogy jó dokumentumfilmes. Eleve nem a teljesítmény számít tehát: hogy milyen a dokumentumfilm, amit készítettem, vagy hogyan hat a könyv, amit írtam. Persze tudom, hogy ha vannak előítéletek, akkor azok már a befogadás szintjén is torzítanak, de ha egy film működik, ha közönsége van, vagy megértik, és hivatkoznak rá, azt már nehezebb megkerülni. Engem ilyesmivel nem tudnak elbizonytalanítani, tudom a magam útját. Ellenben minden esetben, amikor eszköztelenné válnak azok, akik valójában nagyon is felelősek bizonyos helyzetekért, és akiknek leginkább látniuk kellene, hogy miről beszélek, ehhez a nagyon egyszerű technikához nyúlnak. Te nem vagy hiteles, te buta vagy, egész egyszerűen azért, mert nő vagy. Innentől már automatikusan elindul a sztereotipizálás.

Egyfajta hivatás- vagy küldetéstudat munkál önben?

Inkább egyfajta bizonyosságérzet azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami valójában fontos, amiről tudok, és amiről kell beszélni. Megvannak az eszközeim, a hozzáférésem, a felismeréseim és a tehetségem, hogy bizonyos kérdésekről ilyen módon tudjak közvetíteni. Ha az ember ezt felismeri, nem menekül ebből a szituációból. Szerintem a művészetnek nagyon is van társadalmi tétje – ezért szintén érnek kritikák. Az elmúlt rendszer rossz tapasztalatai és a különféle ideológiák betüremkedése azonban nehézzé, vagy ha úgy tetszik, veszélyessé teszik ezt a terepet. Arra mindig igyekszem figyelni, hogy ideologikussággal vagy erőltetettséggel ne lehessen engem vádolni. Viszont bátran vállalom azt a népszerűtlen, a mai irodalmi és filmes felfogással szembemenő állítást, hogy a művészetnek igenis társadalmi tétje van. Manapság azt mondani, hogy az írásaidnak vagy a munkáidnak mondanivalója van, az rettentő kellemetlen, hihetetlenül avítt dolognak tűnik. Ennek ellenére milyen más szerepe lehetne a művészetnek, mint hogy megszólítson embereket, hogy valamiről beszéljen? Én azokhoz szólok, akik szeretnék a világnak azt az aspektusát is megismerni, amit közvetlenül nem látnak, vagy aminek csak a felszíne látható. Szerencsére az emberek kíváncsiak és érdeklődők. És hiszem, hogy többnyire emberségesek is. A munkáimmal ezt az emberséget kívánom megszólítani a másikban. Erre pedig alkalmas a művészet. Ha alkotásaimmal az emberben rejtőző emberséget meg tudom szólítani, akkor már elértem azt, amiért dolgoztam.

Bódis Kriszta

1967-ben született Budapesten. 1985 és 1993 között az ELTE pszichológia és esztétika szakán végzett. Könyvei: Mind csak idegenyebb úgy (versek, 2002), Kemény vaj (regény, 2003), Artista (regény, 2006). Filmjei: Báriséj (Nagylány) (2007); Falusi románc (Meleg szerelem) (2006); Amari kris – Az eskü törvénye (2004); Romani Krisz (2004); Rabszolgavásár (2002); Szegény kisfiú (2001); Podo rom (Hídember). Romani Krisz című filmjéért 2004-ben megkapta a Dialëktus Fesztivál fődíját.