A magyar kormány külpolitikája: egyéves mérleg

Hogy mégis valami kézzelfogható eredményt mutassanak fel, a külpolitikáért felelős kormányzati intézmények látványos, a közvélemény színe előtt zajló stratégiaalkotásba kezdtek. Eközben a magyar kormánynak a Magyarországot érintő legfontosabb külpolitikai kérdések egyikében sincs világos álláspontja.

„Oldani a külügy  misztikus világát”
Gyurcsány Ferenc már 2004-ben, első kormányának megalakítását követően magához vonta a külpolitika irányítását. Ez önmagában még nem kifogásolható, a miniszterelnöknek azonban sajátos elképzelései vannak a külügyekről. „A külpolitika nem más, mint a belpolitikai törekvések folytatása külkapcsolatokban, nincs elkülönülő külpolitika” – mondta második kormányának megalakítása után, 2006-ban. A „hagyományos” diplomáciával való elégedetlenségét azzal is kifejezte, hogy a diplomáciában járatlan személyt kért fel külügyminiszternek. „Azt kerestem – indokolta döntését –, hogy a külügy meglehetősen ezoterikus, kicsikét zárt és misztikus világát hogyan lehet oldani.”
Egy év távlatából megállapítható, hogy a miniszterelnök által meghirdetett programot a külügyi kormányzat végrehajtotta. A magyar külképviseletek legfőbb feladatává a kormány belpolitikai intézkedéseinek elfogadtatása vált a fogadó államokban. A kormány melletti lobbizásra fogott magyar diplomácia – „a belpolitikai törekvések folytatásaként” – a magyarországi ellenzék befeketítésére is többször kapott utasítást. A táviratok nyilvánosságra kerülését követően az ellenzék kifogásolta, hogy ily módon a kormány a diplomatákat a pártatlanságot előíró köztisztviselői törvény megsértésére utasította.
„A külügy misztikus világát” oly módon sikerült „oldani”, hogy a Külügyminisztérium a legfelkészültebb diplomaták többségét nem a szakterületén foglalkoztatja. Akiknek elképzeléseik vannak, valamint képesek és hajlandók is kiállni elgondolásaik mellett, alacsony pozíciókban találják magukat, távol a döntésektől. A misszióvezetői, illetve első beosztotti posztok a miniszterelnök üzletfeleinek és a jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező titkosszolgálatoknak a prédájává váltak. A missziók közel felét az e körből kikerülő, gyakran semmilyen diplomáciai tapasztalattal sem rendelkező személyek igazgatják. Mindez hozzájárult a Külügyminisztérium szétzüllesztéséhez, nem utolsósorban azért, mert a diplomáciai életpályát kiszámíthatatlanná, a teljesítményt pedig másodlagossá tette, elzárva az utat a jól felkészült „hagyományos” diplomaták előmenetele előtt.

Minimalista külpolitika
Míg a miniszterelnök külpolitikája lényegében abból áll, hogy jó PR-t csináljon kormányának külföldön és jó diplomáciai pozíciókhoz juttassa üzletfeleit, Göncz Kinga külügyminiszter számára ugyanakkor egy év nem volt elég arra, hogy átlássa az általa irányított intézmény működését. A jelek szerint mára már fel is adta, hogy valamennyire is beletanuljon a szakmába. A külügyi államtitkár jó nemzetközi jogász hírében áll, a minisztérium adminisztratív irányításán túl azonban ma már nem kíván beleszólni a politika tartalmi kérdéseibe. Az adott körülmények között igencsak szűk területre korlátozott „hagyományos” külpolitika irányvonalának meghatározása a Külügyminisztérium középvezetőire hárul. Az ő felfogásuk valójában összhangban van a körülmények diktálta „minimalista” külpolitika elveivel, illetve következménye annak.
A magyar külpolitika visszatért a 90-es évek közepén kialakított felfogáshoz, melynek sarokköve a regionális stabilitás volt. Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor tekintélyes szakfolyóiratok arról közöltek tanulmányokat, hogyan kerül majd sor Magyarország közvetlen környezetében fegyveres erőszakra a magyar kisebbségi kérdés megoldatlansága miatt, a regionális stabilitás szempontjának előtérbe helyezése valóban indokolt volt. Erre a felfogásra támaszkodva Magyarország igyekezett passzívan viselkedni a térségben, és arra törekedett, hogy ne is vegyen tudomást a felmerülő problémákról. Igyekezett mintegy láthatatlanná válni a térségben, és földrajzilag mintha Brüsszel vagy Washington közelében helyezkedett volna el. Nem vitás, ennek a politikának megvolt az eredménye – az első közös NATO-csatlakozás, az európai uniós csatlakozás és a viszonylagos stabilitás fenntartása a kétoldalú kapcsolatokban –, de megvolt az ára is, mégpedig a magyar kisebbségi kérdés háttérbe szorulása, aminek most kezdenek látszani a negatív következményei.
A körülmények azóta jelentősen megváltoztak, Magyarországot azonban egy régi, más helyzetre szabott külpolitikai elképzelés béklyózza meg. A passzív regionális politika már nem szolgálja a térség és kétoldalú kapcsolataink stabilitását, ellenben akadályozza Magyarországot érdekei érvényesítésében. Egy kisállamnak is lehetnek külpolitikai érdekei. Ezek az érdekek Magyarország esetében regionális szinten jelennek meg (a magyar kisebbségek, a Nyugat-Balkán és Ukrajna stabilitása, környezetvédelem, gazdasági kapcsolatok). Mivel Magyarország újra passzívvá vált a térségben, érdekeit még megfogalmazni sem képes. Ezért kénytelen például a mindenkori többséggel szavazni az Európai Unió különböző fórumain, mely taktika alkalmazása már rövid távon is nyilvánvalóan hitelvesztéshez vezet.
A miniszterelnök és a külpolitika többi valódi irányítójának felfogásbeli hibáit egy szakértők által elkészített, mégoly színvonalas külpolitikai stratégia sem képes ellensúlyozni. A hibás felfogásból szükségképpen következő eredménytelenséget ugyanis a külpolitikáért felelős kormányzati intézmények (Miniszterelnöki Hivatal, Külügyminisztérium, Külpolitikai Intézet) nagy nyilvánosság előtt zajló, „társadalmi vitát” is kezdeményező külpolitikaistratégia-alkotással próbálják elfedni. 2002 óta ugyanannak a kormánykoalíciónak ez a negyedik külpolitikai stratégiája (való igaz, csak ez utóbbi lett „társadalmi vitára” bocsátva). A stratégiákkal nem is lenne semmi gond, ugyanazok a szakértők írják nagyjából ugyanazt, de még egyiket sem próbálták ki a gyakorlatban. Amíg a külpolitikai döntéshozók felfogása változatlan marad, valószínűleg a legutóbbit, a negyediket sem fogják a gyakorlatba átültetni.

Álláspontok hiánya
Különösen aggasztó, hogy a Magyarországot érintő legfontosabb külpolitikai kérdésekben a kormánynak nincs világos álláspontja, illetve egyáltalán nincs álláspontja. Ez nem nevezhető sodródásnak – ami koncepciótlanságot feltételez –, hanem sokkal inkább egy hibás, a külpolitikától részben idegen elképzelés túlságosan is következetes érvényesítéséről van szó.
Nincs magyar álláspont az Egyesült Államok által Európába telepítendő rakétavédelem kérdésében. Mára már nem világos, hogy a magyar kormány a Nabucco-gázvezetéket vagy a Kék Áramlatot részesíti előnyben, netán mindkettőt támogatja. Nem létezik magyar álláspont Litvinyenko feltételezett gyilkosának kiadatása ügyében. Amikor néhány nappal ezelőtt Nagy-Britannia a feltételezett gyilkos kiadatását követelő nyilatkozat aláírását kérte az Európai Unió tagállamaitól, a magyar Külügyminisztérium „jogászai” és „politikusai” eltérő véleményen voltak. A vitát senki sem döntötte el.
Nem ismeretes a kormány álláspontja az egy évvel ezelőtt Szlovákiában megvert magyar diáklány ügyében. Pozsonyi látogatása során a miniszterelnök olyan álláspontot fogalmazott meg a kérdésben, mely eltér a Magyar Szocialista Párt és a Fidesz által korábban konszenzussal kialakított állásponttól.
Nincs magyar álláspont az Ahtisaari-tervvel és Koszovó függetlenségének kérdésével kapcsolatban. A magyar kormánynak nincs álláspontja az erdélyi Székely Nemzeti Tanács népszavazási kezdeményezésével kapcsolatban sem, mely Székelyföld területi autonómiájának megalakítására irányul. A kezdeményezést eddig több mint 200 ezer választópolgár támogatta, miközben a román kormány megkérdőjelezi jogszerűségét. Semmilyen magyar álláspont nincs Törökország Európai Unióhoz való csatlakozásának kérdésében.
Ma már az a szokatlan, ha Magyarországnak valamely fontos külpolitikai kérdésben van világos álláspontja. Ilyen az afganisztáni NATO-misszióban való részvétel, melyet ráadásul pártközi konszenzus övez. Csakhogy e kérdés koordinálása nem a Külügyminisztérium és nem is a Miniszterelnöki Hivatal, hanem a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik.

Visszakerülni a térképre
Ma már egyes, a külügyekben járatos kormánypárti politikusok is „követő” külpolitika helyett teremtő, azaz aktív külpolitikát követelnek. Minden bizonnyal ők is érzik a veszélyét annak, ha Magyarország nemcsak a térségből, hanem a nemzetközi közösségből is „eltűnik”, ott is „nem létezővé” válik. Ezzel nemcsak saját érdekei érvényesítésére válik képtelenné, hanem instabilitást okoz a regionális kapcsolatokban is. Ez különösen igaz akkor, ha néhány szomszédja, illetve a térség néhány állama (Ausztria, Románia, Szerbia, Lengyelország) határozott, a magyar érdekekkel nem mindig összhangban lévő külpolitikai irányt követ. Ilyen helyzetben (további) feszültségek kialakulása várható a kétoldalú kapcsolatokban. Tévednek, akik azt hiszik, hogy NATO-tagságunk és európai uniós tagságunk teljes egészében megoldja a regionális stabilitás kérdését (is).
A „regionális passzivitás” időszakában, a 90-es évek közepén a magyar külpolitikának volt határozott iránya: az euro-atlanti csatlakozás. Ma nincs ilyen irány. Minél tovább vezeti a külügyi kormányzat ezen az „úttalan” úton Magyarországot, annál nehezebb lesz „visszakerülnie a térképre”, a nemzetközi kapcsolatok elveinek és szabályainak megfelelő külkapcsolati tevékenységet folytatva.

Budapest Analyses