A magyar kérdés román ügy

A romániai demokráciafejlődés két legfontosabb mozgatórugójaként kategorizálja a társadalmi egyetértést, illetve tiltakozást. Miben kell egyetérteni, illetve mit kell kifogásolni?

Két különválasztott, mégis elválaszthatatlan dologról van szó. Egy társadalom demokratizálódásának folyamatában elengedhetetlen a politikai rend sorozatos kétségbevonása, mivel a politikai berendezkedésekből anélkül hiányzik a demokratizálódás iránti természetes késztetés. A politikai elit ugyanis önmagától legszívesebben bronzba öntené saját dominanciáját, mintsem megváltoztassa. A liberális filozófia hagyománya ugyanakkor a társadalmi egyetértést tartja a demokrácia alapkövének. A romániai társadalom az 1919-es általános választójogi törvény óta datálható, közel százéves demokratizálódási folyamatában valóban alapkőnek tekinthető a társadalmi konszenzus, illetve fellebbezés.

Tetten érhetők, azonosíthatók ezek az állapotok?

Igen, de nyilván csak utólag. Szerintem a huszadik század romániai társadalmában két egyformán jelentős társadalmi fellebbezési momentumot jegyezhettünk. A másodikat, 1989-et sokan közülünk átéltük: ekkor – a konspirációs elméleteken túl – az ország több városában valóságos mozgalom keretében elutasították a kommunista rendszert. Hogy egészen pontosan kik, megkérdőjelezhető, de mindenképpen spontán, a román történelemben példa nélküli mozgalomról beszélhetünk. Nyilván mindez még a december 22-ei előtti, Ceauşescu elmenekülését megelőző időszak, amikor egymást nem ismerő százezrek lázadtak fel országszerte. Ez az egyik pillanat, amely kihasználatlanul maradt.

Kihasználatlan vagy elszalasztott pillanatról beszélünk?

Kihasználatlan, mivel harmatnyi szándék sem létezett a lehetőség jó értelemben vett kihasználására. Mint közismert, az emberi méltóságérzetnek ez a robbanása olyan embertől, Tőkés Lászlótól indult, akit magyarként és protestánsként egyaránt pe-rifériára szorított a román társadalom. Ezt az embert viszont 1990 januárjára már nemlétezőnek nyilvánította a körvonalazódó politikai elit. Álmodjunk csak együtt egy kicsit: vajon mi lett volna, ha Alexandru Bârlădeanu helyett Tőkés László lett volna a román szenátus első elnöke? Ez az ember fontos ér-tékeket honosíthatott volna meg a politikában, s általa a magyarság is magáénak érezhette volna mindazt, ami következett. Fontos lehetőség volt a magyarság romániai újrapozicionálására.

Miben áll az 1919-es momentum megismételhetetlensége?

A gyulafehérvári megmozdulás ugyancsak spontán történetnek, civil társadalmi megmozdulásnak indult. Az ott összegyűlt románok nem számíthattak akkor sem a prefektusokra, sem csendőrségre vagy hadseregre, és a román korona hatalmi testületeire sem. Eredetileg egy sereg vegytisztán demokratikus elv körül gyülekeztek az emberek, mint például a szavazójog kiszélesítése, vagy a kisebbségek vétójoga. Az univerzális szabadságelveket valló románok azonban megijedtek a falvak anarchizálásától. Miután azonban Magyarországon éppen a kommunizmus réme fenyegetett, a magyar csendőrség szétszéledt, a hadsereg fellelhetetlen volt, a többnyire a román burzsoáziát képviselő megjelentek védtelennek érezték magukat a falvakban érzékelhető felkeléshangulattal szemben. És akkor a román hadsereg segítségét kérték, nem számolva azzal, hogy a szentistváni koronát egy másik, hasonlóan nyomasztóra, a román király acélkoronájára cserélik. A liberális kormány pedig egy-kettőre kisajátította Erdélyt, kihasználva a magyarok sokkállapotát, akik képtelenek voltak felfogni, hogy gyorsan és megállíthatatlanul omlik össze a körülöttük lévő birodalom. Ehhez csatlakoztatható Onisifor Ghibu helyzetfelismerése is, aki a kolozsvári egyetem valamennyi alkalmazottjától huszonnégy órán belüli eskütételt követelt. Karácsony és újesztendő között jártak, ami egyrészt az ünnep diktálta családi bezárkózást feltételezte, nem beszélve arról, hogy ki tette volna akkor még tűzbe a kezét az aktuális politikai állapot változatlanságáért. Ilyen körülmények között kevesen jelentkeztek, hogy felesküdjenek egy számukra ismeretlen koronára, a továbbiakban pedig könnyűszerrel lehetett már elbocsátani az embereket.

Spontán emberi félelem volt a románok félelme, vagy mesterségesen gerjesztett?

Egyértelműen a liberális ember ösztönös félelme, a magántulajdon elvesztésének félelme volt.

Az elszalasztott történelmi pillanatok közé sorolja Románia uniós csatlakozását is?

Nem, semmiképpen. Lényegében nem történt egyéb, minthogy a romániai korrupció ettől a pillanattól kezdve európai korrupcióvá vált. A kommunizmus nem változtatta meg radikálisan a román államot. Tartalmában természetesen igen, de az ötvenes éveket leszámítva a hagyományos román államformát termelte újra. Miközben továbbra is az állam áll a politikai célkitűzések középpontjában, nem pedig az állampolgár. Nem győzöm felhívni a figyelmet arra, hogy a román alkotmány az egyetlen modern európai alaptörvény, amely nem az állampolgári jogok rögzítésével kezdődik, hanem az állam létének kinyilvánításával. Ebben az összefüggésben pedig az állampolgár az állam függeléke, és nem fordítva, ahogy lennie kellene.

Miképpen lehetséges, hogy ennek ellenére ilyen erősen tartja magát ez az alkotmány?

Mindez azzal magyarázható, hogy a mai alkotmányt kidolgozó szakemberek, jogászok, politikusok a szocialista állam iskoláiban formálódtak. Engem elsősorban nem az állam egységes nemzeti jellegének kinyilvánítása zavar, önmagában ugyan bosszantó, de nem katasztrofális. Aggasztó viszont, hogy az igazi decentralizálás, a helyi vagy regionális önkormányzatiság tényleges megvalósításának legfontosabb akadálya éppen az alkotmánynak az a passzusa, amely kimondja: az ország egyetlen törvényhozó szerve a parlament. Milyen regionalizálódás képzelhető el, ha ezek a régiók nem rendelkeznek azzal az alkotmány engedélyezte törvényhozási képességgel, amely a helyi gazdasági, kulturális, oktatási tevékenységet szabályozná? Mert ha 800 ezer tömbben élő székely önrendelkezést kér, akkor szerintem tiszteletben kell tartanunk a kérésüket.

Hogyan rajzolná fel a kisebbségi magyar képét?

Roppant kényes kérdés, de legyen. Ha én kisebbségi lennék, kényesen vigyáznék az anyanyelvemre és a kisebbségi kultúrámra, de igyekeznék mindezeket a törekvéseket beágyazni azon hazai körülmények közé, amelyek már nem tekinthetők annyira elszigetelőnek, mint az 1918–1919-es állapotok. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a globalizálódó világban egy sereg hagyományosan közösségi kötődést erősítő tényező sokat veszített jelentőségéből. Ennek ellenére kevésnek adatik meg közülünk, hogy a világpiac fontos szereplőjévé váljon, s mindeggyé váljon számára, hogy New Yorkban, Berlinben vagy Bukarestben él. Ezért ha magyar családba születtem volna, mindennél fontosabbnak tartanám etnikai identitásomat, annak elismertetését, az anyanyelvem minél magasabb szintű otthonának megteremtését, azaz a saját egyetem biztosítását. Mindennél fontosabb azonban, hogy a magyarság nem kisebbség ebben az országban, hanem jelentős, alapító államalkotó tényező, amelynek jogos igényeit nem elégítheti ki a multikulturalitás törékeny létére való mutogatás. Ha tetszik ez egyeseknek, ha nem.

Mit gondol, a nemzetközi közvélemény miért fogadja értetlenkedve a romániai magyar kérdést?

Leginkább azért, mert nem létezik a romániai magyarság helyzetével analóg példa Európában. Úgy gondolom, az ügy eddigi képviselői Frunda Györgytől Tőkés Lászlóig nem végezték rosszul a dolgukat, nem rajtuk kell elverni a port. E tekintetben mindenképpen kedvezőbb idők jönnek, amelyeknek az egyik legfontosabb feladata meggyőzni a román közösséget igényeik jogosságáról. Hozzáteszem: azt a román közösséget, amely már korántsem viszonyul annyi idegenkedéssel, esetenként rosszindulattal a magyarsághoz, mint korábban. Ma már inkább csak gondolkodásbeli lustaságban szenved: minek változtatni azon, amit megszoktunk, ami így-úgy, de működik. Ennek a feszültségnek a fellazításában van nekünk, román résztvevőknek fontos szerepünk, hiszen ez korántsem magyar–magyar ügy. Sokkal inkább román–magyar. Érdekeltek vagyunk a magyar kisebbség széles körű elismertetésében, a magyarok fokozott bevonásában a társadalomépítésbe. Hogy érezzék: nincsenek magukra hagyva.

Daniel Barbu

1957. május 21-én született Bukarestben. 1980-ban szerez művészettörténeti és -elméleti egyetemi oklevelet. 1991-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen doktorál történettudományból. 1990 és 1992 között doktori tanulmányokat folytat a svájci Fribourgi Egyetem Teológiai Karán. 1991-ben a Bukaresti Egyetemen filozófiai doktori diplomát szerez. 1994–2000 között a Bukaresti Egyetem Politikatudományi és Közigazgatási Karának dékánja. 2002 és 2004 között a Bukaresti Egyetem Politikai Tudományok Karának dékánja. 2004-től ugyanott a politikatudományi tanszék vezetője. Számos kötet és tanulmány szerzője.