A magyar jobboldali hagyomány fantomképe

A témaválasztás minden bizonnyal nem független az elmúlt évek politikai történéseitől: az apokaliptikus megfogalmazások szerint a magyar társadalmat – értve ezen az anyaországi és a határon túlra szakadt nemzetrészeket egyaránt – végzetesen kettészakította a politikai szembenállás, a jobb- és a baloldal között átjárhatatlan szakadék húzódik, amelynek eltüntetése reménytelen feladattá vált az „árokbetemetők” számára. Ebben a közegben a baloldal helyzeti előnyben van, még akkor is, ha a diktatúrára épülő kommunista egypártrendszer már húsz éve megszűnt.

A közélet és a politika bizonyos kulcspozícióiban ugyanis – pártállástól függetlenül – olyan emberek ülnek, akik az előző rendszerben szocializálódtak, a közgondolkodásra, a fogalomkészletre, az oktatásra mai napig rányomja bélyegét a negyvenöt évnyi baloldali uralom. Míg azonban a magukat ma is baloldalinak vallóknak kevésbé jelent gondot ezen hagyománnyal azonosulni – az utódpártok és szellemi holdudvaruk ma szociáldemokrataként határozzák meg magukat, de a korábbi intézmény- és kapcsolatrendszer ma is tovább működik –, addig a jobboldal számára jóval nehezebb a hagyománykeresés.

Hiszen fél évszázadon keresztül a jobboldal nemhogy szalonképes nem volt, de egyenesen népellenesnek, elnyomónak, sőt fasisztának minősült mindaz, ami jobboldali értéknek számított. Ebben a közegben nem csoda, hogy a magát a baloldallal szemben pozícionáló oldal mítoszokat próbál teremteni, illetve olyan mítoszokat kísérel meg föleleveníteni, amelyek már 1945 előtt léteztek, így aztán néha igencsak anakronisztikusnak hatnak.

A jobboldal gyökerei

A Rubicon Magyar jobboldali hagyomány című dupla száma többek között ezen mítoszok között próbál „rendet vágni”, megkísérli objektíven, a kommunista történetírás által a társadalomra kényszerített ideológiai szemellenzőtől megszabadulva bemutatni azt a kort, amely az egyik oldal szerint „a boldog békeidők”, illetve „Horthy-apánk korszaka” volt, a másik szerint viszont a burzsoá reakció és a fasizmus tombolásának ideje.

A lapszám Romsics Ignác szintetizáló írásával indul, amelyben a neves történész megpróbálja összefoglalni, mi az, ami az európai politikai kultúrában jobboldalinak tekinthető, honnan ered az elnevezés – vélhetően közismert: a francia forradalom idején alakult ki, a forradalmi törvényhozás frakcióinak ülésrendje alapján –, és milyen változásokon ment át a kifejezés jelentése az évszázadok során. A politikatörténet olyan közismert, ma a jobboldali gondolkodás megalapozóiként ismert személyiségeinek gondolatait idézi, mint Joseph-Marie de Maistre vagy Edmund Burke, a magyarok közül pedig gróf Dessewfy Aurél vagy gróf Szécsen Antal.

Az európai kontextus mellett a magyar jobboldal kialakulását is bemutatja, egyben azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki és honnan táplálkozott a szélsőjobb irányzat.
Tanulmánya végén felidéz néhány kísérletet a bal- és a jobboldal meghatározására. Ezek közül az egyik legrelevánsabb az egyenlőséghez és a szabadsághoz való viszonyukat veszi alapul a szélsőbaltól a szélsőjobbig: míg előbbi szélsőségesen egalitárius, és tagadja a szabadságeszményt, addig a szociáldemokrácia az egyenlősítési törekvések mellett a szabadságjogokat is tiszteletben tartja.

A demokratikus jobboldal elutasítja a mesterséges egyenlősítő törekvéseket, de szintén a demokrácia játékszabályait követi, míg a szélsőjobb sem az egyenlőség, sem a szabadság eszméjét nem tartja elfogadhatónak. A bevezető tanulmányt követően gyakorlatilag kronologikus sorrendben követhető végig a magyar jobboldal története. A sort Ifj. Bertényi Iván gróf Tisza Istvánról és koráról szóló tanulmánya nyitja, amelyből a századelő egyik legbefolyásosabb politikusának számító Tiszát, illetve a nevéhez fűződő konzervatív liberális nemzeti konszenzus mibenlétét ismerhetjük meg.

Az első mítoszt már ez az írás lerombolja: kiderül, hogy Tisza korántsem az a „reakciós”, az alsóbb osztályok jogait permanensen semmibe vevő és eltipró politikus, mint azt akár akkori politikai ellenfelei, a polgári radikálisok, illetve szószólójuk, Ady – aki keresetlenül csak „vad geszti bolondnak titulálta – sulykolták, inkább idealistának tekinthető. A nemzeti konszenzus lényege a korlátozott választójog, amellyel a magyar fölény és a nemzeti oldal uralma biztosítható Magyarországon.

A választójog kiterjesztését azonban korántsem ellenezte – célja azonban az volt, hogy az abból akkor kizárt rétegeket az oktatás útján politikailag éretté tegye, hogy az ország elkerülhesse a tömegdemokrácia csapdáit. Elmélete persze támadható, de szélsőségesnek, pláne fasisztának bélyegezni csak a legnagyobb elfogultsággal lehet.

A „neobarokk” kor

A továbbiakban a következő, közel negyedszázadot felölelő időszak, a Horthy-korszak kerül bemutatásra. Olasz Lajos a rendszer közjogi alapjait tárgyalja, Turbucz Dávid pedig a Horthy-kultuszt mutatja be. Egyértelművé válik: bár a rendszer a liberalizmussal szemben határozta meg magát, diktatúrának semmiképp sem tekinthető, még olyan körülmények között sem, hogy a választójog továbbra is korlátozott volt, tombolt a „neobarokk” urambátyám-gyakorlat, és alapját az elszakított területek visszaszerzését célzó, nacionalista ideológia képezte. A rendszer továbbra is a parlamentarizmusra épült, a törvényhozás megkerülhetetlen volt a politikai életben.

Megismerkedhetünk a rendszer két emblematikus politikusával, a zsidótörvények atyjának tekinthető gróf Teleki Pállal és a gazdasági konszolidációt megvalósító gróf Bethlen Istvánnal, akiknek pályafutását mintegy egymással szembeállítva mutatja be a szerző.

A rendszer „neobarokk” jellegét adó politikai katolicizmus mellett az uralkodó visszatérését követelő legitimista mozgalmak bemutatása is helyet kapott a lapszámban, majd a folytatásban a politikai élet jobbra tolódásával a fajvédő ideológiák képviselői, Gömbös Gyula és Imrédy Béla portréját is megrajzolják.

Nem kerülik meg az antiszemitizmus kérdését sem, magyarázatot kapunk arra: a háborús vereség és a területveszteségek nyomán hogyan válhatott az állami politika részévé a magyar állampolgárok egyik jelentős csoportjának kirekesztése, hogyan tették bűnbakká a társadalom több százezres csoportját a nemzeti frusztráció gerjesztői, a szélsőséges érzelmek felkorbácsolásával politikai tőkét kovácsolni kívánó politikusok.

Az egyik legérdekesebb tanulmány a korszak két meghatározó kultúrpolitikusát, Klebelsberg Kunót és Hóman Bálintot mutatja be, akik a „magyar kultúrfölény” jegyében részben még ma is működő oktatási és művelődési intézményrendszert teremtettek.

A mű záró írása szintén joggal tart számot az érdeklődésre, hiszen az 1920 és 1940 közötti Erdély-képeket és mítoszokat taglalja. Mint kiderül, a helyzet hasonló volt a maihoz – már Trianon előtt is, hiszen a dunántúliak számára Erdély már akkor is „a távolság és az egzotikum földje” volt.

Ez a különbözőség az országcsonkítást követően csak fokozódott, egészen addig, hogy az erdélyi magyar társadalom – annak nyomán, hogy az új körülmények között csökkentek a különböző rétegek közötti szociális különbségek – korszerűbbnek, civilizáltabbnak tekintette magát a továbbra is az „úri” világban élő Magyarországnál.

Emellett ugyanúgy létezett a két társadalom egymással szembeni gyanakvása, az egymás valós viszonyait illető tudatlanság, amely a várt újraegyesítést követően sem tette felhőtlenné a viszonyt. Mivel mindkét félben bizonyos mértékig idealizált kép élt a másikról, a találkozás óhatatlanul kölcsönös kiábrándulást is hozott.

A Rubicon jobboldali hagyományt körüljáró száma tehát joggal nevezhető mítoszromboló kiadványnak. Ám nem csupán a jobboldalon a tárgyalt kor történéseiről és főszereplőiről kialakult mítoszokat rombolja szét. Hanem azokat a baloldali mítoszokat is, amelyek értelmében a jobboldal „reakciós”, illegitim, öröksége a fasizmus öröksége, és nincs olyan hagyomány, amelyre egy jobboldali vagy jobbközép liberális büszke lehetne, és amelyet ma is fölvállalhatna. Persze csak akkor, ha sikerül lehámozni róla a neobarokk köntöst.