A magolás elpusztítja a gyermek szellemiségét

– Ön pszichológus és docimológus. Ez utóbbi szakmáról Romániában tíz emberből vajon hány hallott?
– Annyit tudok, hogy Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen volt néhány egyetemi tanár, aki valamikor és valamilyen szinten foglalkozott a docimológiával. Jelenleg viszont Romániában nincs egyetlen okleveles docimológus se, ezért az emberek nem tudják, mit jelent ez a kifejezés. Annyit sejtenek, hogy valamilyen tudomány, de ennél többet nem. Valójában mifelénk nem ismert a pszichopedagógia eme része, amely kimondottan a vizsgáztatással foglalkozik. Nemcsak a tanügyi vizsgákról van szó, hanem mindenről, ami vizsgát jelent, például egy állás megpályázása.

– Versenyvizsga és pályázat: egy a cél, mégis két külön dolog. Az előbbi rengeteg keserűséget okoz annak, aki rászánja magát, utóbbiról azonban alig hallani nálunk.
– Azért, mert Romániában még mindig a franciáktól átvett versenyvizsga-modell működik. Vagyis a meghirdetett állásra jelentkező – a tanügyben és a közintézmények esetében egyaránt – megkapja az úgynevezett irodalmat, ami húsztól nyolcvan könyvig terjedhet, ebből a könyvtárban megtalál legfeljebb ötöt, aztán kezdi szóról szóra magolni. Az kapja meg az állást, aki elsősorban elérte a 7-es, átmenőnek számító jegyet, és a legjobban tudott magolni. Persze, ha nem előre, politikai alapon elrendezett kirakatvizsgáról van szó. Mint említettem, ez a kontraszelekciós módszer Franciaországból ered, csakhogy ott már harmincöt éve nem alkalmazzák. A többi volt szocialista országban is eltörölték, legutóbb a lengyeleknél, Romániában viszont megmaradt, fenntartják és virágoztatják. Egyébként én a sztálinista korszakra vezetem vissza a szóról szóra bemagolt szövegekhez való görcsös ragaszkodást. Akkoriban volt divat a szovjet mindenható szövegeit kívülről fújni. Az volt a menő az elvtársak között, aki minél pontosabban be tudta magolni azt a sok hülyeséget.

– Fényévre vagyunk a civilizált Európától, de azért a sztálini korszakot már magunk mögött hagytuk.
– Igen, de ez a vizsgarendszer a posztkommunista beállítottságú hatalomnak is kedvez. Mivel a jegyek könnyen manipulálhatók – lásd például az intézményvezetői tisztségekre kiírt vizsgák eredményeit –, az éppen hatalmon lévők ezzel a módszerrel azt alkalmaznak vagy léptetnek elő, akit akarnak. Nálunk a közintézményi szférában is még mindig az érdekek alapján történik az alkalmazás, miközben Nyugaton egy magáncég az állásinterjún részt vevő pszichológus véleményezése nélkül sem alkalmazhat senkit. Van egy kis különbség…

– A vezető beosztások kivételével viszont a tanügyben a többi versenyvizsgának nincs kiélezett versenyjellege. Mármint olyan szempontból, hogy nem egy vagy két protekciósnak kell helyet biztosítani, ott százával hirdetik meg az állásokat.
– Csak ne feledjük, hogy ez a versenyvizsgáztatási rendszer éppen az oktatásügyi politikára oly jellemző hipercentralizáció csökevénye. Minden egyes nevet, minden egyes jegyet Bukarestnek kell jelenteni, ott mondják ki a végső igent. Ezzel szemben például Magyarországon egy pedagógus alkalmazásakor az iskola tanügyi bizottsága, a szülői tanács és az önkormányzat képviselője dönt a jelentkezők meghallgatása után. És mindezt miután a pszichológus véleményét is meghallgatták. Budapestről senki nem szól le x vagy y faluba, hogy a nyugdíjba ment tanítónéni helyett kit és hogy alkalmazzanak.

– Nálunk valóban a pedagógusok azok, akiket versenyvizsgázás szempontjából a leginkább sújt a múlt rossz szokása, de miért történik mindez így, amikor az oktatási minisztériumban is pedagógusok dolgoznak? Olyanok, akik az állásukért szintén megjárták a poklok poklát.
– A tételeket valóban a minisztériumban állítják össze. Csakhogy ne feledjük, a szaktárca legtöbb alkalmazottja is politikai vonalon került tisztségbe, és lehet, hogy halvány fogalma sincs a gyakorlati életről. Nézzük csak meg az oktatási törvény vagy a pedagógusok statútumát szabályozó rendelkezéseket. Valamenynyi a régi rendszerből áthozott, enyhén, imitt-amott kozmetikázott cikkelyből áll össze. A Miclea-féle változat még valahogy kinézett volna, ám nem volt aprólékosan kidolgozva. Az Andronescu-tervezetéről jobb, ha nem beszélünk...

– Versenyvizsga-lázban nemcsak a tanárok égnek, ugyanez okoz fejfájást a portási vagy takarítónői állást megpályázónak is, amennyiben állami intézményben szeretne dolgozni.
– A múltkor egy állatgondozói posztra jelentkező személy esetére lettem figyelmes. Ő is megkapta a vaskos irodalmat, amit aztán be kellett magolnia. De kérdem én, mi a fontosabb: hogy az illető harminc évre visszamenőleg ismerje az ország törvényeit, vagy az, hogy valóban értsen az állatokhoz? A takarítónő esetében csakugyan fontosabbak a rendelkezések, mint a felmosórongy kezelése? A gépkocsivezetőnek a közlekedési szabályokat kell ismernie, ennek ellenőrzése viszont nem egy bizottság feladata, hanem a rendőrségé. Az állami vállalatok esetében valaki attól lesz jó lakatos vagy esztergályos, mert megtanult egy számára is érthetetlen szöveget kívülről? Ilyen alapon az államelnöki tisztségre is versenyvizsgát kellene kiírni. Vagy képzeljük el, mi történne Magyarországon, ha a jövőben Orbán Viktor meg Gyurcsány Ferenc versenyvizsga keretében mérné össze a tudását!

– Milyen minőségű lesz akkor a romániai diákképzés, ha a vizsgáztató meg a vizsgázó tanár efféle rendszerben él és dolgozik?
– Kezdjük ott, hogy a rendszer gúny tárgyává teszi a vizsgázó tanárt. A diákok hamar megtudják, hogy az illető mit produkált a versenyvizsgán, és ujjal mutogatnak rá, főleg, ha elbukott. Az már teljesen mellékessé válik, hogy tulajdonképpen mik is voltak a vizsgázó pedagógussal szembeni követelmények, és miért is bukott meg. Megvallom őszintén: a doktori diplomám ellenére a román vizsgarendszerben én is megbuknék, ez a rendszer ugyanis a kontraszelekciót bátorítja. A kreatív, innovatív, magolásra képtelen emberek az utcán maradnak, csak azok érvényesülnek, akik megtanultak magolni. És még egy gondolat a romániai vizsgarendszerről: itt még a Nobel-díjas akadémikust is csak versenyvizsgával vehetik fel az egyetemre, mert ilyen a törvény, amely köszönő viszonyban sincs az európai normákkal. A magolás komoly veszélyeket rejt magában, elpusztítja a gyermek szellemiségét, innovativitását. A gyermekeknél háromféle személyiséget különböztetünk meg: a kreatívat, aki saját elképzelésére épít, és nem tud magolni, a kisebb kreativitással rendelkezőt, aki szülői késztetésre kezd el magolni, illetve az eidetikust, aki fényképmemóriával rendelkezik. Nagyon kevés az ilyen típusú ember, aki miután belenéz egy szövegbe, képes azt szinte szóról szóra visszaadni.

– Milyen felnőttekké válnak a magolásra kényszerített gyerekek?
– Parancsvégrehajtókká. Olyanokká, akik soha nem fogják mérlegelni főnökeik utasításait, hanem vakon végrehajtják azt. Egyébként a fanatikus terrorszervezetek is az ilyen emberek közül toborozzák tagjaikat. Mindaddig, amíg Romániában hol ilyen, hol olyan pozícióban nagyjából ugyanazok az emberek irányítják az országot, szavazógépekre, és nem gondolkodó, innovatív egyénekre van szükségük. Ez különösképpen a minisztériumok apparátusára meg a parlamentre jellemző. A gazdasági életben, ott is a magánszférában már érezni bizonyos kitörést, főleg a multinacionális cégek részéről.

– Apropó gazdasági szféra: nem igen hallani arról, hogy a cégek pszichológusokat foglalkoztassanak.
– A legtöbb vezető a mai napig elveti ezt a gondolatot, azokról nem is beszélve, akik összetévesztik a pszichológust a pszichiáterrel. Nagyon sok igazgató azt hangoztatja, hogy ő képes megválogatni a munkaerőt. Valóban képes, de csak bizonyos szempontból.

– Mi történne, ha a pártok is a pszichológus ajánlatára állítanák össze a választási listákat?
– A mai politikusok közül elég sokan nem ülnének ott a parlamentben. Nem is kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy egyes honatyákat már ránézésre diagnosztizáljunk.