A ló társ, partner a nemes versenyben és szórakozásban

- Egy időben sokat hangoztatták, hogy a magyar lovas nemzet. Mennyire mondható ez el ma rólunk?

- Mivel én a fogathajtásban vagyok jártas, és igazából ennek a sportágnak az eredményeit ismerem, csak erről számolhatok be. Ilyen értelemben elmondható, hogy a világon három olyan nemzet van, amelyikre rámondható, hogy fogathajtó nemzet - a lovas nemzet ugyanis tágabb fogalom -, ez pedig a német, a holland és a magyar. Megjegyzem, mindezt nem én állítom, hanem egy német kolléga.

- Ez azt jelenti, hogy ennek a három nemzetnek - közöttük a magyarnak - a sportolói tartoznak az élvonalba, illetve ennyire szűk szegmenst képvisel ez a sportág?

- Arról van szó, hogy hosszú évek óta, pontosabban a fogathajtó sport működése óta vannak eredményeink, ugyanakkor van tömegbázisunk is. Magyarországon körülbelül 150-200 versenyt bonyolítanak le évente ebben a sportágban, ebből legalább négy nemzetközi és a legjobb minőségű, sőt akad, amikor ez a négy kibővül ötre, és világbajnokságot rendezünk. Minden jeles ünnepkor, egynapos falunapi, városnapi rendezvényen napirenden szerepel a lovasverseny, ezen belül pedig a fogathajtás.

- Ember és állat viszonyában hogyan határozná meg a ló helyét?

- Ember és a ló társas viszonya a történelmi időkbe, az ősmagyar kalandozások korszakára nyúlik vissza. Ez a rendkívüli állat munkában, utazásban-kalandozásban, csatározásban, de ha úgy tetszik szórakozásban és vetélkedésben egyaránt kitartó, értő és megértő társnak bizonyult. Ahol nem cél a versengés, ott a ló a nemes szórakozás partnere, egy olyan társ, „akire” hosszú távon lehet alapozni. Például volt nekem egy lovam, amely 22 évig volt a társam, hétéves korában vásároltam, több mint két évtizedig nagy tiszteletnek örvendett a családunkban, aztán 29 éves korában már elaggott, és úgy pusztult el nálam. Festményen is megörökítettük Gizit, amely egy dalmandi-kisbéri félvér ló volt, amelyet nagy közbenjárással, csaknem ajándékba kaptam azért a munkáért, amit a fogathajtó sport érdekében tettem.

- Hogyan kezdődött az ön kapcsolata a lovakkal, minek köszönhető ez a hatalmas elkötelezettség, amellyel a fogathajtás, illetve a lovak iránt viseltetik?

- Ez a kapcsolat 12 éves koromban kezdődött Székesfehérváron, ahol tőlünk nem messze volt a méntelep, ahová kisgyerekként odakeveredtem. Arra már nem emlékszem, hogy a lóval való bánás, vagy az edzőnek a személyes varázsa volt a motiváló tényező, mert mindkettő nagyszerű volt. Ezen a méntelepen képzett lovak voltak, velük nyilvánvalóan könnyű volt az élet, nem kellett különösebben küszködni a betörésükkel. A tréner - Huttinger László - olyan szálfaegyenes, nagyszerű ember volt, akit már kisgyerekként példaképemnek tartottam. Sokkal később, amikor már „valakivé” váltam ebben a sportban, meglátogattam élete alkonyán, és akkor azt mondta nekem: „nem gondoltam volna, hogy ilyen vérbeli leszel”. Középiskolás koromig volt szerencsém ettől a nagyszerű embertől tanulni, aztán egyéb tanulmányok következtek, majd 1976-tól Siófokon az ottani lovasklub szervezésében tevékenykedtem. Később megismerkedtem egy nagyszerű hajtóval, Fehér Istvánnal, akinek olyan ismeretei voltak, hogy sok mindent tanulhattam tőle a baráti beszélgetések alkalmával.

- A siófoki időszaktól kezdődően már meredeken felfele ívelt a pályája. Hogyan sikerült szakmai sikereket elérnie?

- Úgy, hogy valójában nem is akartam... Tevékenységemre valóban Siófokon figyelt fel az országos fogathajtó szövetség, és mivel akkoriban tervező irodában dolgoztam, a rajzkészségemet ismerve felkértek, készítsek dokumentációt a fogathajtó versenypályákról. Mindent lerajzoltam, pontosan bejelöltem az akadályokat és minden lényeges elemet, amit a pályáról ismerni kell. A díjhajtó négyszögek kitűzése az én közreműködésemnek köszönhetően abszolút pontos volt, míg a korábbi időkben méteres hibákkal mérték ki ezeket. Ilyen előzmények után az 1984-es világbajnokságra már rám bízták a szilvásváradi pálya építését. Ehhez természetesen előzetesen el kellett végeznem egy tanfolyamot. Ezután egyre gyakrabban hívtak a különféle nemzetközi fogathajtó versenyekre és ma már elmondhatom, hogy Amerikát leszámítva szinte mindenhol megfordultam. Mindezt úgy, hogy közben csupán a dolgomat végeztem, igyekeztem minden rám bízott feladatot a lehető legjobban elvégezni. De nem volt életcélom, hogy ilyen eredményeket elérjek, mindig mások vették észre a képességeimet, és munkám elismeréseképpen hívtak meg a különböző helyekre. Nem tagadom, hogy egy karrier építéséhez kell egyéni ambíció, de az is fontos szempont, hogy a pályatársak észreveszik és méltányolják az elért eredményeket. És ne feledjük, hogy mindehhez még otthonról hozott emberi erények is kellettek, mert távolról sem elég a sportban, ha valaki kiváló szakember.

- A siófoki lovasklubban az ön közreműködésének köszönhetően magas szintű oktatás honosodott meg, ennek csúcsteljesítménye, hogy Schaller Gábor eljutott az atlantai olimpiára. Számos újítás fűződik az ön nevéhez ebből az időszakból. Hogyan jutott odáig, hogy újításokat vezessen be a fogathajtásba?

- Abban az időben szivacsként szívtunk magunkba mindent, amit erről a sportról tudni kell. Többek közt a világirodalom minden ilyen tárgyú könyvét megszereztük, amely abban az időben nem volt könnyű dolog. Például a két világháború előtt élt, neves német lovastanár könyvét valakitől kölcsönkértem, és egyenként lefényképeztem a több mint háromszáz oldalt. Ez a könyv ma is megvan, noha utána legalább négyféle kiadásban sikerült megszereznem. Szóval igyekeztünk minden szakirodalmat beszerezni, elemezni és tanulni belőle. Mellesleg tisztában voltunk vele, hogy az ötven-hatvan évvel korábban rögzített elvek már nem érvényesek, de azt is tudtuk, hogy az alapgondolatok működnek. Tehát tanultunk, elemeztünk, és igyekeztünk a régi alapelveket az új, megváltozott körülményekhez igazítani.

- Az 1984-es Szilvásváradi Négyes-fogathajtó-vb áttörést jelentett a magyar lovassport történetében. Mitől lett minden idők legnagyobb magyar sikere ez a világbajnokság?

- Valóban óriási sikert arattunk ezen a megmérettetésen, mert aranyérmes lett a magyar csapat, illetve az első, második, harmadik és ötödik helyet magyar sportoló nyerte meg. Tömören megfogalmazva: ennek a sikernek a mozgatórugója a Magyar Lovas Szövetség elnökének a zsenialitása volt. Az történt ugyanis, hogy a világbajnokság időpontja előtt hat héttel, az edzőtáborban influenzajárvány ütötte fel a fejét, melynek során a teljes magyar lóállomány beteg lett, sőt több példány elhullott. Ebben a helyzetben a szövetség elnöke, dr. Papócsi László - aki állatorvos volt - tudta, hogy a betegség egy-két hét alatt lezajlik, ezért a lovakat lepihentette. Ennyi év távlatából ma már elmondható, hogy a siker jelentős mértékben ennek az intézkedésnek tulajdonítható, ugyanis a lovaink a betegség előtt 130 százalékban teljesítettek, igen jó kondícióban és erőnlétben voltak. Ha nem jön közbe a betegség, és folytatjuk a megkezdett tréninget, akkor a lovainkat a világbajnokságig „elhasználtuk” volna. Ekképpen a tréningezés a verseny előtt egy héttel kezdődött el, ennek köszönhetően a lovaink olyan kitűnő egészségben és kondícióban érkeztek meg a versenyre, amilyent más nemzetek sportolói nem tudtak produkálni. Most már tudjuk, hogy egy versenyre történő felkészülés során felfelé haladunk a terheléssel, aztán következnie kell egy pihenő időszaknak, amikor a ló visszanyeri a kondícióját. Egyébként ez más sportágakra és az emberre is érvényes. Ez volt tehát a siker kulcsa, amiben természetesen volt egy nagy adag kockázat is. Ezt pedig senki más nem tudta ilyen hideg fejjel végiggondolni és véghezvinni, csak Papócsi László, mert ekkora felelősséget csak a biológiát jól ismerő ember vállalhatott. Mert ne feledjük, 1984-ben a magyar fogathajtás sikere kőkemény politikai kérdés volt, és a lovasszövetség akkori elnöke óriási kockázatot vállalt.