– Átlépte a nyolcvanat, lendülete azonban még mindig fiatalos, humorérzéke a régi. Mi a titka?
– Nem eshetek ki a formámból, állandóan edzésben vagyok, hiszen találkozó találkozót követ. Tavalyig évente legalább száz találkozón vettem részt. Katolikus pap barátaimnak szoktam mondani: ez még miséből is sok.

– A gyergyószentmiklósi közönségtalálkozón Gryllus Vilmos, a Kaláka együttes tagja említette, hogy az első általuk megzenésített Kányádi-vers az Elveszett követ volt 1981-ben. Ezután versek tucatjai következtek és közeli barátság alakult ki a Kaláka és Kányádi Sándor között. Hogyan ismerkedett meg az együttes tagjaival, milyen volt az első találkozás velük?
– Azt a verset olyan lemezen hallották először a Kaláka együttes tagjai, amin én szavalom. Megtetszett nekik és megzenésítették, majd kezdtek érdeklődni felőlem. Abban az időszakban ritkábban lehetett külföldre menni, de egyszer mégis sikerült részt vennem egy budapesti előadásukon. Felhívtak a színpadra, és akkor – egy vasárnap délelőtt – a nézőtéren lévő gyerekeknek megtanítottam egy verset. Az volt ennek az előadásnak az érdekessége, hogy amíg három mondásból megtanítottam a verset, Huzella Péter – aki még akkoriban tagja volt a Kalákának – a háttérben már pengetni kezdte a vershez a dallamot. A többiek bekapcsolódtak, és ott helyben megzenésítették. Ez volt az első találkozóm a Kalákával, a kapcsolat barátsággá nemesedett, és azóta is tart.

– Minden jelentősebb helyen megfordult, ahol a magyarság számottevő létszámban él, eljutott távoli, egzotikus helyekre is, hogy találkozhasson olvasóival. Melyik volt a legemlékezetesebb találkozója?
– Bejártam a földgolyó számos vidékét, és elmondhatom, hogy zömmel mindenütt élnek magyarok. A legnagyobb távolság, amit megtettem, Dél-Amerikától Kanada csendes-óceáni csücskéig terjed, és mindegyik találkozásom emlékezetes volt. A külföldiek közül a legkülönlegesebb, megható találkozásaim talán a dél-amerikaiak voltak, a Buenos Aires-i Zrínyi-kör meghívására mentem oda. Ott szerveztek öt találkozót, aztán az egyik család vendégeként elvittek a vízesésekhez, majd szintén segítségükkel jutottam el Brazíliába. A legemlékezetesebb találkozásom azonban itthon volt, amikor elmentem Végvárra, Temesvár mellé valamikor az új évezred elején.

Végvár, amint a neve is sugallja, olyan település, ahol hozzávetőleg nyolcszáz magyar él, komoly magyar iskolája van, amely a temesvári Bartók-gimnáziumnak szolgál utánpótlással. Böszörményi Zoltán barátom unszolására mentem oda, aki éppen akkor számítógépeket adományozott az iskolának, hogy a gyerekeknek kedvük legyen továbbra is magyarul tanulni. A találkozó vasárnap délelőtt templomozás után, ebéd előtt volt, a gyerekek mondták a verseket, majd beszélgettünk. Adott pillanatban felállt egy asszony és azt mondta: ő emlékszik, amikor Sándor bácsi először Végváron járt, mert akkor ő 16 éves volt, most pedig 66 éves.

Ötven év távlatából emlékeztem arra a találkozóra és megkérdeztem tőle: emlékszik, hogy akkor is vasárnap volt? Rávágta, hogy igen. „Emlékszik, menynyire esett az eső?” – kérdeztem, és ő erre is emlékezett, majd visszakérdezett: „Nem tetszik emlékezni, hogy én segítettem át a patakon?” A „patakjelenetre” nem emlékeztem, azonban megmondtam neki: ha ezután Végvárra gondolok, akkor mindig maga jut eszembe, vasárnap lesz, és esik az eső.

– Miért minősítette meghatónak és különlegesnek a dél-amerikai találkozásait?
– A dél-amerikai magyarokról tudni kell, hogy nem olyan gazdagok, mint az észak-amerikaiak és nagy áldozatot hoztak azért, hogy engem vendégül láthassanak. Ilyen esetekben mindig a meghívó állja az útiköltséget, ugyanis egyszer megfogadtam, hogy többé soha nem utazom állami támogatással külföldre. 1956 októberében a Romániai Írószövetség képviseletében jártam Budapesten, éppen akkor, amikor ott lőttek. Amikor hazajöttem, a magyar színház színpadán kellett elmondanom, hol jártam és mit láttam.

Elmondtam, amit láttam, aztán beraktak egy autóba és elvittek, közben megelőztünk egy másik kocsit, amiben egy „okos” magyar pártfunkcionárius ült. No, az lekapott a tíz körmömről, hogy nem szégyelltem az állam pénzén azt látni, amiket láttam!? Mert ugye, én mindent elmondtam, amit láttam, de akkor azt mondtam, soha többé nem utazom az állam pénzén. Ez nagyjából így is történt. Ahol jártam a világban, mindenhol fizették az útiköltségemet.

A dél-amerikaiakkal azért volt megható a találkozás, mert szegények, ragaszkodóak, ráadásul szépen beszélik a magyar nyelvet, mert a spanyol nem teszi tönkre anynyira az artikulációs bázist, mint az angol. Legfennebb kissé megnyomják az „r” hangot, valahogy így mondják: Arrgentina. Nagyon közvetlen, egyszerű emberek fogadtak, azóta is áll a barátság, csak sajnos éppen az a fiatalember, aki meghívott, tavaly 47 éves korában meghalt. Egyébként vendéglátóim Elek apó oldalági leszármazottai voltak, Kisbaconból származó Benedek család.

– Mi lesz a sorsa a nemrég átvett tizenhat kilónyi szekus dossziénak?
– A gyermekeim unszolására kértem ki, ők majd rendszerezik, értenek hozzá. Azért kértem ki, mert kíváncsi voltam, van-e memoárértéke. Hogy ki, mit mondott rólam, az nem érdekel, senkit el nem ítélek, aki engem besúgott. Az érdekel, ami a közügyekben történt, amivel engem vádoltak, amiért engem figyeltek, lehallgattak 1959 óta. Végső soron most megkaptam, amire örökké lusta voltam, vagy időm sem volt – memoárt, naplót írni –, ezenkívül az összes levelezésemet rendszerezve és románra fordítva. Ha például egy válogatást akarnak készíteni a levelezéseimből románul, nem kell kínlódni a fordításukkal.

Meg aztán sok praktika derült ki, például hogyan akartak összeugrasztani bennünket Sütő Andrással, külföldről is szítva a gyűlölködést. Enyhe hálát is érzek amellett, hogy nagyon bosszankodom amiatt, mi rengeteg pénzbe került mindez a szegény adófizetőknek. Egyébként teljesen fölöslegesen, mert mindenütt ugyanazt írják: irredenta, nacionalista. Eközben mindig kiderült, hogy nem mondok soha rosszat a román népről, a román nyelvről; román költészetet fordítok. Elismernek – közben mégis szemmel tartanak. Úgyhogy kénytelenek voltak tisztességes erkölcsi bizonyítványt kiállítani.

– Nemrég kijelentette, hogy a magyar titkosszolgálat önre vonatkozó aktacsomóját is kikéri...
– Igen, mert attól még teljesebb lesz a kép. Egy volt magyar államférfiú azt tanácsolta: „Sándor bácsi, ki kellene kérni azt is”. Megfogadtam a tanácsát.

- Miért tartja a magyar szerzők szemszögéből demokratikus intézménynek a romániai írószövetséget?
- Valóban annak tartom, és nemcsak most, a régi rendszerben is demokratikus testület volt. Először is a Romániai Írók Szövetsége a román és magyar írók szövetségéből jött létre, emlékezetem szerint 1947-ben, és 90 fős választmányában – amit titkos szavazással választott meg 250 küldött – mindig lenni kellett tíz magyarnak. A pozitív diszkrimináció ebben az esetben az, hogy a magyarok közül az a tíz került be, aki a legtöbb szavazatot kapta. Előfordulhatott, hogy 80 szavazata volt a románnak és csak 50 a magyarnak, de a magyar bent maradt, mert neki ott kellett lennie.

– Számos díja, elismerése közül melyikre a legbüszkébb?
– Badarság lenne azt mondani, hogy nem esik jól az elismerés. A legnagyobb díjnak és elismerésnek mégis azt tartom, hogy vannak olvasóim. Egyébként úgy vélem, jó „befektető” voltam, amikor a Napsugárnál írtunk, nem tettünk különbséget gyerekvers és felnőttvers között. A verset, a mesét egyaránt kedveli gyerek és felnőtt. Azok a gyerekek, akik megszerették a verset, ma már szülők, sőt nagyszülők, de a vers szeretetét átadták gyerekeiknek, unokáiknak.

Azon szerzők közé tartozom, akit eltartanak az olvasói. Hát ez a legnagyobb elismerés. Mégis a Herder-díjnak köszönhetem, hogy ma nem vagyok hajléktalan. Amikor Kolozsváron ki kellett költöznöm a tulajdonosának visszaszolgáltatott államosított lakásból, amit én bővítettem ki, volt amihez hozzányúlni, az olyan összeg volt, ami kisegített a bajból. Hat évtizedet laktam Kolozsváron, most nagygalambfalvi lakos vagyok, személyi igazolványom szerint is.