A kultúrpolitika fogságában

Számos, külön életpályáknak is beillõ területen dolgozik, ahol egymás mellett megférni látszik a vers, az irodalompolitika, a borászat, a fényképezés. Nem érzi egymást kioltó feladatoknak ezeket?

Nem. Feszes élettempó szerint élek, párhuzamosan végzek alkotói és kultúraszervezõi munkát.  Alkotóként is szerteágazó a tevékenységem: verset írok, kritikával, esszével foglalkozom, egy borászati albumot kétszáz fényképemmel illusztráltunk. Érdekelnek az avantgárd mûvészeti törekvések. Emellett tanítok is. Majd elválik, mi az, ami a sokféle tevékenység közül idõtállónak bizonyul.

Közel négy éve ön a Magyar Írószövetség titkára. Hogyan tudja egyeztetni a felsoroltakat a mindennapi munkájával?

Én úgy gondolom, az alkotói felelõsség része az is, hogy társadalmi kérdésekben véleményt nyilvánítsunk. Ezzel sokan nem értenek egyet, van, akinek nem tetszik. A munkám során igyekszem egyszerre egy területet elõtérbe helyezni, ilyenkor kizárom a többit. Nem Jekyll és Hyde módon, de amikor egy bizonyos feladatot végzek, teljesen arra koncentrálok. Például az írószövetségi munkámban annyira pragmatikus tudok lenni, hogy teljesen elvesz bennem a költõ érzékenysége.

A Magyar Írószövetség 62 éves múltra visszatekintõ, 908 alkotót soraiban tudó reprezentatív szakmai szervezet. A közelmúlt hozadéka több megszorító jellegû döntés, intézkedés volt. Hogyan látja ezek fényében a szövetség mai tevékenységét?

Az Írószövetség elmúlt három éve arról szólt, hogy túléljük az anyagi válságot. Ez nehezen, de sikerült. Ami nem jelenti azt, hogy az anyagi összeomlás Damoklesz kardja ne lebegne most is a fejünk fölött, egy ekkora szervezet fenntartásához ugyanis pénz kell. Az Írószövetség nemcsak azért van, hogy az írókat népszerûsítse, és honoráriumokat osszon nekik – szervezetként is arra törekszik, hogy legyen önálló karaktere, ne csupán tagjai öszszességével legyen egyenlõ. A mai politikai környezet azt próbálja meg kívülrõl-felülrõl sulykolni, hogy az ilyen típusú szövetségek  legyenek pusztán érdekvédelmi szervezetek, amelyek közéleti szerepet nem vállalnak. Hát én megkérdem, hogy a bélyeggyûjtõkön kívül ki az, aki nem köthetõ valamilyen módon a politikához? Ha a mûvészetben vagy irodalomban bármilyen erkölcsi kérdésben megszólalsz, annak ma politikai kontextusa, mellékzöngéje lesz. Azok a szervezetek, amelyek azt mondják, hogy nem kell megszólalni társadalmi ügyekben, részt venni a közéletben, csak azt vállalják, hogy a hozzájuk befolyó pénzt szétosztják a tagok között valamilyen elv szerint, például fellépéseik után honoráriumot kapnak. Az én filozófiámban az Írószövetség ennél több, és többnek is kell lennie.

Miben látja a szervezet aktuális feladatait?

Fiatalítani kell. Olyan fiatal alkotókat felvenni, akik azonosulni tudnak az Írószövetséggel. Ma az a trend, hogy a fiatalokkal elhitetik: elég divatos verseket írni, és akkor valamiféle képletes Olümposzra kerülnek fel, az irodalom napos oldalán sütkérezve elõbb vagy utóbb jeles alkotóvá válnak, az írószervezeteknek pedig nincs más feladatuk, mint az õ egyéni pályájukat egyengetni. Az Írószövetségre váró egyik feladat, hogy saját értékrendszerét hangsúlyozva képes legyen vonzóvá válni a fiatalok számára. Másrészt határozottabb jelenlétre kell törekednünk a határon túli szellemi életben. Nagyon sok ponton nincs kapcsolódás, jellemzõ példa a könyvkiadás és a könyvpiac. Erdélyben sorra jelennek meg könyvek, amelyekrõl Magyarországon nem is tudnak. És ez fordítva is igaz: sok, az anyaországban ismert és elismert szerzõ nincs jelen a határokon túl. Ha valóban létezik egységes magyar irodalom, érzékelni kellene ezt a könyvkiadás, a mûvészetterjesztés, a közös szellemi viták terén. Feladatunknak vélem ezt a területet valóban élõvé tenni, az alkotókkal való személyes kapcsolatokat ápolni és erõsíteni.

Hogyan oldható meg a piacok, olvasótáborok egymáshoz közelítése?

A belsõ piacok generálásában nagy szerepet kaphatna az elektronikus média, a tévé, a rádió. Ezzel szemben azt látni, hogy a nyilvánosság töredékét kapja az irodalom vagy a képzõmûvészet. Ha mi szélesebb olvasótábort akarunk a magyar irodalomnak, az elektronikus médiumoknak nagyobb teret kellene adniuk a bemutatásra; ennek kiharcolása a magyar kultúra képviselõinek egyik legfontosabb aktuális feladata lenne. A magaskultúra nem jut reprezentációhoz, miközben azt próbálják tömegkultúraként, populáris kultúraként eladni nekünk, ami gyakorlatilag nem is az. A populáris kultúrát valós, a tömegekbõl jövõ kezdeményezések jellemzik. Mindazt, amit a széles tömegek igényeként akarnak lenyomni a torkunkon, valójában az üzleti körök által generált, fogyasztói szokásokat befolyásoló biznisz. A társadalom mûveltségi eszményén kellene változtatni. A Gutenberg-galaxissal nem az a probléma, hogy háttérbe szorul, hanem az, hogy az értékkiválasztás elvei – a csatornák, amelyek elvezetnek ahhoz, milyen könyvet kell levenni a könyvtári polcról – beszûkülnek. Ebbõl a szempontból Magyarországon még rosszabb a helyzet, mint Erdélyben, ahol a szépirodalomnak, akármilyen laza szerkezetû is legyen, még mindig van identitásmegtartó szerepe, már csak a nyelv által is. Itt a nyelv deklaratív módon egyfajta identitáskifejezõdés is.

Nemrég jelent meg a Versenyhátrány. A (kultúr)politika fogságában címû kötete. Mi indította arra, hogy a magyar kultúrpolitika helyzetét elemzõ tanulmánykötetet írjon?

A nagyközönség egyáltalán nincs tisztában azzal, hogyan is néznek ki a kultúrpolitikai állapotaink. A könyv megjelente után barátaim felhívtak, és csodálkozva kérdezték, hogy tényleg adott Hiller István kulturális miniszter a megasztáros gyõztes lemezére ennyi pénzt? A kötetben tényfeltáró és helyzetelemzõ, adatközpontú tanulmányok olvashatók az elsõ és második Gyurcsány-kormány kultúrpolitikai folyamatairól.  Nem arról van szó, hogy a saját politikai ítéletemet akartam volna kivetíteni, hanem szikár és szigorú tényekrõl írni a kulturális kormányzat tevékenységét illetõen. A titkári munkám és azok a közéleti feladatok, amelyek az Írószövetség vezetésével együtt járnak, olyan tudást vagy tapasztalatot eredményeztek, és olyan igényt alakítottak ki bennem, hogy a költõtõl, a szépírótól megszokottnál mélyebben foglalkozzam kultúrpolitikai viszonyainkkal.

A könyv egy mondata arra utal, hogy a jelenleginél alacsonyabb szintre már aligha süllyedhetne a magyar kultúrpolitika. Lát esélyt a javulásra?

Nehezen tudok válaszolni. Nem vagyok politikus, akárhonnan is néznénk, én a pálya másik térfelén futballozom. Nehéz megítélni, hogy a jelenlegi kormányzati oldal mit kíván tenni. Legfeljebb csak tendenciákról beszélhetünk, azok viszont nem éppen pozitívak. Távolabbról, koncepciózusabban megközelítve a kérdést: Magyarországon az a gond, hogy gyakorlatilag a rendszerváltás óta hihetetlenül devalválódott a kultúra szerepe. Nincsenek olyan politikusok egyik oldalon sem, akik stratégiai ágazatnak tekintenék a kultúrát, és ennek megfelelõen viszonyulnának a kultúrpolitika alakításához.

A magyarországi támogatások csökkenése alapjaiban érint számos határon túli kulturális és oktatási szervezetet is.

Tudjuk, hogy 2002 óta drasztikusan csökkent az anyaország részérõl a határon túlra irányuló támogatások mértéke. Holott nagy szükség lenne mind az oktatásban, mind a kultúrában fenntartani a határon túlra juttatott támogatásokat, illetve növelni ezek öszszegét. Többletforrásokat kellene biztosítani, mert ezzel elérhetõ, hogy a magyar értelmiségiek, mûvészek ne vándoroljanak el. Ugyanakkor a határon túli magyaroknak fel kell ismerniük az alternatív források kiaknázásának lehetõségeit, mert ma a kisebbségi önazonosságot kifejezõ kultúra létrehozásához többfajta forrás áll rendelkezésére.

Kultúrpolitikai, mûvészeti vagy más tekintetben mit tart a legizgalmasabb kihívásnak az életében?

n Sok mindenrõl szeretek beszélni, magamról nem annyira. De ha már szóba került, a prioritások úgy néznek ki, hogy van négy lányom. Ez a legizgalmasabb kihívás az életemben. Azért tudok ennyi mindennel foglalkozni, ami megadatott nekem, mert jó társ a feleségem, és mellettem áll a családom.

L. Simon László

József Attila-díjas költõ, író, szerkesztõ, vizuális mûvész. 1972-ben született Székesfehérváron. Az ELTE-n szerzett magyar–történelem szakos diplomát. A Szépirodalmi Figyelõ címû folyóirat fõszerkesztõje, majd fõmunkatársa, valamint a Kortárs, a Magyar Mûhely és a Kommentár címû lap szerkesztõje. 2004-ig a Fiatal Írók Szövetségének elnöke volt. Jelenleg a Magyar Írószövetség titkára. Verseket, esszéket, tanulmányokat, komputergrafikákat, fotókat publikál, könyveket tervez. Avantgárd irodalommal, valamint a szocializmus idõszakának politikai, agitatív költészetével foglalkozik.