A Közel-Kelet öt válsága

Irakban annak az amerikai tervnek, amely a síiták, szunniták és kurdok fél-föderális államának létrehozását célozza, igen nagy a bukási kockázata a síita uralom, a szunnita és síita terrorizmus, a kurd szeparatizmus és az iráni beavatkozás miatt. A helyzet emberéletekben kifejezett ára máris elviselhetetlenül magas. Az Egyesült Államok nem tarthatja fenn a jelenlegi halálozási rátát sem az amerikai, sem az iraki oldalon. A hosszú távú stabilitás feltételeinek megteremtéséhez talán egy ahhoz hasonló területi felosztás szükséges, amely a délszláv háborúnak véget vető Daytoni Békeegyezmény tárgyalásai nyomán jött létre.

Irak lakosságának szétválasztása fájdalmas folyamat. Az ENSZ Menekültügyi Bizottságának és az Egyesült Államok vezette koalíciós erőknek segítségére kellene lenniük azoknak, akik az ország egy másik részében telepednének le. Felmerülhet az az ellenvetés, hogy az átköltözés megkönnyítése tulajdonképpen egyetértést jelent az etnikai vagy vallási tisztogatással, de azt is szem előtt kell tartani, hogy az ország szétesését mindenképpen előrevetítő iraki háború áldozatainak nagy száma még aggasztóbb körülmény. A pluralizmus elve követendő, de fontosabb feladat a vérontás megszüntetése.

Egy, a daytonihoz hasonló egyezménynek csak akkor van esélye, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa támogatja a folyamatot. Ez pedig a BT állandó tagjainak hosszú távú érdekeit szolgálná. Oroszország és Kína segítségére azonban csak akkor lehet számítani, ha Amerika változtat a Bush-adminisztráció jelenlegi álláspontján.

Egy ilyen kezdeményezést az Európai Uniónak is erőteljesen támogatnia kellene. Talán növelné az esélyeket egy háromoldalú közvetítés, az Egyesült Államok, az EU és Oroszország támogatásával. A folyamatba be kellene vonni az Arab Ligát és az Iszlám Államok Konferenciáját is. Az amerikai és a koalíciós erőknek fokozatosan ki kellene vonulniuk Irakból, kezdve az ország déli részével. A nemzetközi erőkre továbbra is szükség lehet ahhoz, hogy a Bagdadtól nyugatra eső térségben, illetve az ország központi részén védelmet biztosítsanak a szunnita lakosságnak a síita déllel szemben, és hogy megvédjék a kurdok lakta északot a török beavatkozástól.

A békés szeparációs egyezményhez nemzetközi békefenntartásra is szükség lenne több ország részvételével, beleértve az iszlám államokat, Indiát, Kínát és Japánt. Ez saját jól felismert érdeküket szolgálná, hiszen számukra lényegi fontossággal bír a közel-keleti stabilitás. Az Irak szomszédságában fekvő potenciális latorállamokat BT-mandátummal kell arra kényszeríteni, hogy hozzájáruljanak egy daytoni típusú megállapodás létrejöttéhez és működéséhez.

Afganisztánban a NATO-vezetésű katonai műveletek az új tálibokkal és az államépítés többi ellenzőivel szemben csak részleges és ideiglenes megoldást jelentenek. A felkelők beszivárgása Pakisztánból nem fog megállni. Az életszínvonal nagyon kevéssé javult, a lakosság pedig azzal számol, hogy a nyugati erők néhány éven belül távoznak. A legtöbb afgánon ezt követően ismét a törzsi vezetők, az iszlamisták, a drogbárók és hadurak uralkodnak majd. Rendkívül ambiciózus az a nyugati célkitűzés, hogy Afganisztánt egy stabil és többé-kevésbé demokratikus államként építsék fel; talán bölcsebb lenne stabilizálni Kabult és az ország viszonylag csendes északi részét. A jóval keményebb dió déli országrész előbb vagy utóbb úgyis visszatér a pastu politikához.

A világ legfőbb érdeke az afganisztáni herointermelés leállítása és a terrorista kiképzőtáborok felszámolása. Ámde a mákföldek megsemmisítése a NATO ellen fordította az afgán földműveseket. Tehát okosabb lenne inkább a drogkereskedők és külföldi hálózataik nyomába eredni, ugyanakkor felvásárolni és megsemmisíteni a máktermést. Időre és tetemes beruházásokra van szükség ahhoz, hogy a földműveseket átszoktassák a törvényes tevékenységre és az élelmiszer-termelésre. Ez pedig csak akkor működik, ha a helyi lakosság számára adottak a biztonság és a béke feltételei.

Eközben kevéssé valószínű, hogy a nemzetközi szankciók eltántorítják az iráni kormányt az atomfegyver utáni hajszától, míg egy izraeli vagy amerikai megelőző csapás felerősítené a két ország lakossága elleni terrorista támadásokat.

A legbiztatóbb megközelítés talán az lehet, ha szankciókat érvényesítenek vezető személyiségek, a technológia-átadás és a finanszírozások, illetve a fedőműveletek ellen, hogy késleltessék Irán atomfegyverprogramját. Időközben az iráni fiatal lakosság politikailag aktívabb lehet, és demokratizálást és jobb életfeltételeket követelhet. Bizonytalan, hogy az idős klerikális vezetés és az ország nacionalista politikusai meddig maradnak még hatalmon, noha a magas kőolaj- és földgázárak eddig védték őket. Az agresszív megközelítésnél talán okosabb lenne az, ha sikerülne időt nyerni egy katasztrofális izraeli–iráni konfliktus előtt, Izrael ugyanis nem fogja megvárni, hogy a teheráni atomfegyverprogram meghozza első eredményét.

Ami pedig Izraelt és szomszédait illeti, a Golan-fennsíkról szóló megállapodást előkészítették ugyan, de aláírásához külső közvetítés és nyomás szükséges. A libanoni államépítéshez erős ENSZ- és EU-támogatás szükséges, továbbá bátorság a Hezbollah-befolyás megszüntetéséhez. Az izraeli kormány és a palesztin politikai vezetők foglyai egy pusztulásba vezető harcnak, amely mindkét oldalon a szélsőségeseknek jelent segítséget. A háborúskodás mindaddig folytatódni fog, amíg megfelelően erős külső nyomásra nem születik meg egy békeszerződés. Izraelnek ki kell ürítenie több zsidó telepet a palesztin területen, és Jeruzsálem kapcsán el kell fogadnia vagy a nemzetközi adminisztrációt, vagy pedig a város felosztását.

Izrael ebbe soha nem megy bele, amíg az Egyesült Államok nem kényszeríti rá. Egy amerikai közvetítésű békeszerződést támogatnia kell az ENSZ BT-nek is, gyakorlatba ültetéséhez pedig nemzetközi békefenntartó erőkre van szükség.

Persze kevéssé valószínű, hogy a Bush-adminisztráció ezt véghezviszi. Az EU még mindig túl lassú és megosztott. Így tehát a kezdeményezést az új amerikai elnöknek kell magához ragadnia 2009-ben. Eközben az EU-nak rendeznie kell álláspontját, és egyértelmű döntéseket kell hoznia egy egységes Közel-Kelet-politika kialakítása érdekében.

Joris Voorhoeve

A szerző egykori holland védelmi miniszter, a Leideni Egyetem és a Holland Katonai Akadémia tanára.

Fordította: Fall Sándor © Project Syndicate, Europe’s World, Krónika, 2007.