A költő vándorlása

Arról, hogy ez a társadalmi kötelezettségek betartása körül forog, s hogy a „csoport ügye”, középpontjában a „Mit nem szabad elfelejtenünk?” kérdésével foglalkozik, és hogy ahol ez a kérdés központi helyet foglal el, ott megszabja a csoport önazonosságát, önértelmezését, „emlékezetközösséget” alakítva ki. Az emlékezés kultúrája a „közösségalapító emlékezettel” függ össze – állítja a tudós, hozzátéve: ez a kultúra a múlthoz való viszony formáin nyugszik, múlt pedig „azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele”.

A kolozsvári Polis Kiadó gondozásában megjelent, Nagy Pál szerkesztette válogatás legelőbb is ennek a viszonynak – nem a termésével, hanem a minőségével hívja fel magára a figyelmet. Hogy a Deák Tamás által „paraszti Hamlet”-nek nevezett írástudó, sok műfajú alkotó munkáit és életét, teremtett világának természetét és az övét magáét, az egyéniségét olyan írótársak, költők, kritikusok, irodalomtörténészek mutatják be s elemzik, akik a szakma jelesei.

A legnagyobbak – ahogy ezt egy, a Horváth István Alapítvány szervezte, sajnos folytatás nélkül maradt magyarózdi találkozó alkalmából Pálfy G. István mondta. Jékely Zoltán és Székely János, Csiki László és Veress Dániel, Szabó T. Attila és Szentimrei Judit, Vallasek Júlia, Mózes Attila és Szilágyi Júlia, Kenéz Ferenc és Lászlóffy Aladár, Dávid Gyula és Fodor Sándor, Borcsa János és Nagy Pál elemzései mellett Czine Mihályé, Pomogáts Béláé, Görömbei Andrásé, nem utolsósorban pedig az életmű talán legjobb ismerőjéé, Cseke Péteré mintegy biztosíték arra, hogy a lehető legteljesebben és a maga sokszínűségében mutatkozzék meg az emlékezetbe idézett szerző munkássága.

A magasra minősítésekről csak annyit: ha az indíttatásban és szemléletében nem éppen Horváth Istvánnal rokon Deák Tamás azt írja, hogy a Tornyot raktam „remekmű”, „egészében költői”, mégpedig a középkori mesterművek módján – akkor erre (némi népi, ám tán ide illő fordulattal) mérget lehet venni. Ha meg a költő másik „tartós remekműve”, a Disznóölésre Arany Családi körére emlékezteti, ennek egyedüli méltó folytatását látja benne – akkor ismét. És ha ráadásul még a Parasztoltást mint monumentális önvallomást, a Szolgálatváltozást meg mint pompás balladát tartja számon, a látomásos költemény, a politikai versként is remekműnek mondott Nyugtod ne legyen!… után – akkor ez pedig Illyés Gyula és mások óhaját idézi meg: hálás lehet az utókornak a költő, a ha tíz-tizenkét versét emlékezetében tartja. Ha aztán többekkel – például Pomogátscsal, Görömbeivel egyetértésben – Tánczos Vilmos a Magyarózdi toronyalját mint a legjelentősebb magyar néprajzi forráskiadványt jelöli meg, akkor megint csak a kultúrantropológus szavaihoz térhetünk vissza, mondván, a szülőfalu emlékezetközösségének kialakításáért és megtartásáért örökre hálás lehet minden magyarózdi és nem magyarózdi, de magyar.

Az én vándorlásom összeállítóit, szerkesztőit dicséri: a Horváth Istvántól válogatott versek – de igaz ez a szépprózai darabokra is – megerősítik a benyomást: az életmű egésze érdemes arra, hogy a mai olvasó, lásd az emlékezés kultúrájáról idézetteket, viszonyba lépjen vele. Viszonyba azokkal az alkotásokkal is, amelyek nem állták ki az idő próbáját – ám hogy milyen időben születtek, ezt sem szabad felednünk, lásd ismét Assman gondolatát. Hogy a kötet nem is próbálkozik a múlt megszépítésével, hogy igenis érzékeltetni akarja a szocialista dogmák dohát, erre elegendő bizonyság talán Gaál Gábor tanítani való – a pártirodalom szemelvénytárába illő – tanulmánya. Azt hányja a sematizmus mélypontját elérő kötet, az Árad a falu szerzője szemére, hogy a versek többsége „szociális mozzanatok nélküli individualizmus”, hogy a kötetben Horváth István „lírai megáradása a lényeges, és nem a falué”.

Igen tanulságos volna – ha a történelem az élet tanítómestere lenne – a kor megítélése dolgában az a rejtett, mert nem szemtől szemben vívott vita is, amelynek Kiss Jenő és Sütő András a szereplője. Az utóbbi, mert ezt találta mondani a költő koporsója mellett – de idézzük pontosan –: „Eltiporták őt azok is, akiknek oldalán a valamikori szegényparaszt szolga a boldog hiszékenység hangjain harsonázta, miszerint árad a falu, árad és tavaszi fényben nyújtózkodik. Pedig nem nyújtózkodás volt ez, hanem vonaglás a történelem vasmarkában.” Amire az előbbi, hogy igazságtalan ez a vélekedés, főleg mert ahol Sütő dolgozott, a Falvak Népe is ennek a vasmaroknak a szolgálatában állt. A véleménykülönbség kettejük között – újfent a kulturális emlékezetről idézettekre hivatkozva – abban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, hogy az egyikük búcsúztató viszonyt alakít ki a letűnt idővel, letűnt idejükkel, így teremt múltat, a másikuk, a költő és szerkesztőtárs, Kiss Jenő pedig úgy tekint közös férfikorukra, mintha az ma volna, jelen idő.

Beszédes példa erre, ahogy a Törik a parlagot keletkezéstörténetét értelmezi. Évtizedek távlatából is mintegy természetesnek tartja, ami történt: mert könyvkiadói szerkesztőségi vezetőként elégedetlen volt a kézirattal, felajánlotta a segítségét átírni a regényt, minden délután, a munkaidő lejártával egy-két órát együtt dolgozni a könyvön. Hogy maga az ajánlat, legyen bármennyire baráti, bántó, ezen utólag sem töpreng, hanem azokat marasztalja el, akik úgymond „dogmatikus ügybuzgóságban” a kiadó központjában az átírás után újra átíratták a regényt.

Az ügybuzgóságnak – világosan kirajzolja ezt a kötet – van azonban egy másik vetülete is: az az igyekezet, az a világ hétköznapi, praktikus dolgait szinte semmibe vevő mohóság, amelyik a szellemi javak megszerzésére irányul, s amelynek nem egy, olykor mulatságos példáját elevenítik fel az íróra mint magánemberre emlékezők, a felesége vagy a családi levelezésből ízelítőt közlő lánya, Horváth Arany. Hogy azonban a műveltség lelkesültje, az örökké tanulni vágyó önmagában és önmagával vívódó, végtelenül kiábrándult, vagy ahogy a felesége mondta, mindig búbánattal teli volt.

Mint már idéztük, paraszti Hamlet, aki sem a falujában, sem a választott városában, Kolozsvárott nem érezte, nem érezhette igazán otthon magát. Furcsa sors játszott vele – írja egyik vallomásos versében. Furcsa, mert: „Veletek vagyok, s mégse veletek./Nem fogom, mint egykor fogtam/– Parasztként – a kapanyelet.//Ők vagyok és más is egyben./Itthon, s félig ismeretlen.” Az én vándorlásom úgy állít méltó emléket Horváth Istvánnak, hogy remélni lehet, a szépírót és a falumonográfia szerzőjét kiemeli a félig ismeretlenség homályából. Az emlékezetközösség megkerülhetetlen részévé teszi, viszonyt alakíttat ki azokkal is, akik számára teljesen ismeretlen a műveiben feltárulkozó világ. Úgy legyen!

Szerző: Márkus Béla, debreceni irodalomtörténész, egyetemi tanár