A kicsi dolgok szépsége

Azóta gyakran mondogatja, hogy ha előbb találkozik hopi indiánokkal, eszébe sem jut könyvet írni róluk. Na nem mintha A hopik könyve a hopi indiánokról szólna úgy egyébként. Nem tudom, Balázs Imre József hányadán áll a valóságos vidrával, hogy van-e esélye a csalódásnak és a megerősítésnek – remélem, sose lesz módja megbánni, hogy írt róluk egy könyvet. Noha a Vidrakönyv természetesen nem vidrákról szól.

A vidrát a fenti értelemben Fekete István „találta ki”, ám Balázs Imre József olyannyira újjáteremtette, hogy, még ha elvitatni nem is lehet az elsőséget, de mindenképpen odaírható ő is e vízparti ragadozó poétikai családfájára ezután. Két, az olvasói és értelmezői érdeklődés középpontjától távolabb álló hagyományból kiindulva (hiszen míg Fekete kritikai szempontból teljesen elfeledett, addig a különben „divatos” Oravecznek épp a legkevésbé méltatott, talán mert a posztmodern teóriák felől olvasó elmélészeket leginkább elbizonytalanító könyvére hivatkozva), egy prózaíró s egy költő, egy mitologikus s egy ifjúságinak gondolt-mondott világ alapjaiból építkezve vállalkozott egybefüggő verskötetének megírására a Kolozsváron élő költő. Könyvében ráolvasások, mitologikus szövegtöredékek, törzsi népmesék felidézése mellett a „műköltészet” számos formája is megszólal – így kerül Ted Hughes és néhány más angolszász költő mellett Hervay Gizella motívumaira épülő vers is a kötetbe.

A kötetbe, amely – ahogy a cím is jelzi – leginkább egyben, könyvként olvasva akar megállni a lábán. S ezért a versek, noha többnyire magukban is karakteresek, együtt olvasva nagyobb hatásfokúak, főként mert a világalkotás, a világszerűség nehéz feladatát vállalják, és többé-kevésbé véghez is viszik. Balázs Imre vidraversei jelentőségteljesen különböznek más állatversektől, olyannyira, hogy a vidraversek nem is állatversek – mint ahogyan például Tandori vagy megint Oravecz madaras versei sem azok (s e kettő a vidraversektől különben nagyon-nagyon messze áll). Először is a „műfaj” jobbára a gyermekirodalomhoz, a gyermekversekhez kapcsolható. S noha egyik-másik írás valóban rá is játszik a mese formájára – kipróbáltam, majd’ hároméves kislányomat lekötötte, s tetszésére volt –, azért érezhetően mégsem mesék akarnak lenni. A példázatokkal is érintkezik egyik-másik írás – például az epilógusként szereplő A vidra és a vadászok, mégsem példázatos könyv ez. S hogy mondjak még egy hasonlót, a Vidrakönyvben ismét menedékként jelenik meg a természeti táj, amely pedig az elmúlt két-három évtized magyar (és jellegzetesen Erdélyhez köthető) irodalmában már-már kifordulni látszott önmagából, noha olyasmi, amit tájköltészetnek szoktunk nevezni, e kötet lapjain nem olvasható.

Az írások hol versek, hol prózák, hol a kettő között, de a vershez azért közelebb araszolnak. Az 1. és az 5. szakasz a kötetet keretbe foglalja, s a világszerűség külső kereteit is megadja a föntebb emlegetett A hopik könyvét idéző versbeszéddel. Érezhetően nehéz elszakadnia Balázs Imre Józsefnek ettől az erős szöveghagyománytól, s ez hol a kötet előnyére válik, hol meg nem. Előny, mert ez a beszédmód még mindig autentikus frissességűnek tűnik, s ugyanakkor hátrány, mert karakteresen és véglegesen foglalt – ha ilyen verseket olvasok, azonnal tudom, hogy Oraveczről van szó, s több alapos olvasást igényel megtalálni benne a szerzőt. Ismétlésekkel tagolt, monoton ritmusú, elemi megnevezésekre épülő, ősköltészeti, törzsi népköltészeti formákat imitáló, „szakrális” célzatú szövegek – Balázs Imre József nagyon jól mozog ebben a közegben. Tárgya, a vidra finoman és feltűnés nélkül illeszthető be e versvilágba, a szerző pedig folyamatosan, apró, elegáns mozdulatokkal távolodik el fő hatásától, s közelít aztán vissza – s közben az oraveczi, apró dolgokból összeálló „nagy” világmagyarázattól kicsi dolgok (vízi-)kisvilágáig ér el. Érezhetően központi szerepű a 3. és a 4. szakasz. Előbbi, A vidra történetei, ahogy a cím is jelzi, rövid, erős történetdarabokkal, egy mondakör, egy animalista mitológia lemorzsolódott szövegtöredékeivel töményen jelzi a kötet velejét, míg a Változatok vidrára Ted Hughes társszerzésében, s helyenként angol költők le/elfordításával, a könyv leginkább versszerű szakasza – a vidrától itt-ott igencsak el is távolodva, már mintha lerántani készülne a leplet a kötet vidrával elfedett lényegéről.

De nem teszi meg, hanem egy nagyon szép történettel visszatér az áramló vízhez, ahonnan a kötet nekilódult. Így az olvasó ottmarad szemben egy könyvvel, melynek fiatal szerzője verseit Oravecz-, Hughes- stb. versekbe, „lírai énjét” pedig a vidrába „transzponálja”, s a megfejtésen agyal. Hogy a megidézett versformák között hol is van Balázs Imre József költő valójában? És hogy a vidra ember lenne, s a vízparti világ, teszem azt, urbánus közeg, átfordítva? Túl egyszerű lenne. Bonyolultabb meg nem jut eszébe. De akkor miért is gondolja az egyszeri olvasó, mint az első bekezdés végén, hogy a könyv nem is a vidráról szól? Nos, ennek felfedése más recenziókra marad. Az említett olvasó (én) pedig megmarad olyan szövegek újra- meg újraolvasásánál, mint A vidra életrajza, a (Rangrejtett királyként), A vidra és a vadászok vagy A vidra sebe. Igen, különösen A vidra sebénél. Mert megfejtések nélkül is nagyon szép kicsi könyv ez, néhány nagyon szép kicsi verssel.

Antal Balázs

Ui.: Balázs Imre József nem és nem tudja abbahagyni ezt a könyvet. Továbbírása, körülírása, kommentálása folyamatosan zajlik a http://lutra.freeblog.hu weboldalon.

Balázs Imre József: Vidrakönyv. Koinónia, Éneklő Borz-könyvek, Kolozsvár, 2006. n