A kettős szuverenitás kérdéséről (2.)

1980-tól a szerb vezetés fokozatosan korlátozta ezek önkormányzatát, majd 1990-ben csaknem teljesen felszámolta. Ostromállapotra emlékeztet, ami azután következett a Szerbia, Macedónia, Montenegró és Albánia között elterülő, akkor kétmillió albán és kétszázezer szláv (szerb és montenegrói) lakosú Koszovóban. 1998-ban az albán Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) fegyveres harcot indított a jugoszláv hatóságok ellen és a tartomány azonnali függetlenségét követelte. 1999. június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta az 1244-es számú határozatát, amely – többek között – nemzetközi békefenntartó erő (KFOR) koszovói állomásoztatásáról és az UCK leszereléséről rendelkezik. Legfrissebb fejlemény, hogy július 24-én eredménytelenül értek véget Bécsben a Koszovó státusáról szóló tárgyalások. A koszovói albán és a szerb vezetők álláspontja továbbra is messze áll egymástól: előbbiek a függetlenségen kívül semmi mást nem akarnak, utóbbiak viszont a függetlenségen kívül bármit megadnának Koszovónak. Szerbia soha nem fog lemondani déli tartományáról, Koszovóról, ahol már csak elenyésző kisebbségben élnek szerbek a túlnyomórészt albán lakosság mellett – jelentette ki július utolsó napjaiban a szerb miniszterelnök. Vojiszlav Kostunica szavai szerint kormánya „még az Európai Unióhoz való gyorsabb csatlakozás kedvéért sem tenné meg”, hogy lemondjon a szerbség bölcsőjének tartott Koszovóról. Amennyiben a tartomány mégis függetlenné nyilvánítaná magát, a lépés ellen Belgrád minden jogi eszközt igénybe fog venni – mondta Kostunica. Nyilvánvaló, hogy a szerb álláspont jórészt a történelmi elvre alapul, az albánok viszont inkább az etnikai elvből indulnak ki.
A cári Oroszország és az Oszmán Birodalom romjain létrejövő független polgári Örményország (1918–1920) szabályos határháborút vívott Azerbajdzsánnal és Grúziával. De a három kaukázusi köztársaság területi vitáját nem a fegyverek, hanem a térségben berendezkedő bolsevik hatalom politikai határozatai döntötték el. 1920-ban Zangezur és Nahicsevan került Örményországtól Azerbajdzsánhoz, 1921-ben két zömmel örmények lakta terület, Alhalkalak és Hegyi Karabah került Grúziához, illetve Azerbajdzsánhoz. A karabahi kérdésben a legújabb fordulat 1988. február 20-án kezdődött, amikor a karabahi szovjet képviselők többsége határozatban kérte az enklávé, azaz Hegyi Karabah visszatérését Örményországhoz. Az örmény legfelsőbb tanács 1988. június 15-én Jerevánban egyöntetű szavazattal követelte, hogy Karabahot csatolják Örményországhoz. Az azerbajdzsáni legfelsőbb tanács homlokegyenest ellenkező határozatot hozott. Az akkor még érvényes szovjet alkotmány 78. szakasza értelmében a határok megváltoztatásához az érintett tagköztársaságok egyetértésére volt szükség. Elkezdődött a lázas útkeresés a két szomszédos köztársaság álláspontjának közelítésére, ellentéteik feloldására, de eredménytelenül. Miután 1991. december 10-én Hegyi Karabah kikiáltotta Azerbajdzsántól való függetlenségét, kitört a hadüzenet nélküli örmény–azeri háború (1992–1994). A hadiszerencse ezúttal az örményeknek kedvezett, és közvetlen kapcsolatot, korridort sikerült kialakítaniuk Hegyi Karabah és Örményország között. A 40 ezer emberáldozatot követelő fegyveres konfliktusnak nemzetközi közvetítéssel vetettek véget. De a terület státusa körüli vita továbbra is feszültté teszi az örmény–azeri viszonyt (Hegyi Karabah területe 4400 négyzetkilométer, lakóinak száma 190 ezer, amelynek több mint 80 százaléka örmény).
A Kuril-szigetek 1270 kilométer hosszú, vulkanikus eredetű szigetívet képeznek az ázsiai kontinenstől keletre, az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget és a Japánt alkotó négy nagy sziget közül a legészakibb, Hokkaido között ( összterületük 15 600 négyzetkilométer). A legnagyobb szigetek délről észak felé haladva Kunasir, Iturup, Urup, Simusir, Rassua, Siaskotán, Onekotán és Paramusir. 1875-től a második világháború végéig az egész szigetlánc Japán ellenőrzése alatt állt. A szovjet csapatok néhány nappal a második világháború távol-keleti befejezése előtt megszállták Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket. Ezt megelőzően a jaltai konferencián 1945. február 11-én a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia képviselői megállapodtak abban, hogy Szahalin déli része, a mellette levő hét kis sziget és a Kuril-szigetek a Szovjetunió fennhatósága alá kerülnek. Moszkva 1946-ban annektálta a fenti szigeteket, és nemzeti területének tekinti azokat. A Kuril-szigetek problémája mindmáig gátolja az orosz–japán békeszerződés megkötését. Ennek fejében Tokió vissza akarja kapni a japán szóhasználat szerint az „északi területeket”, az oroszok szerint a Dél-Kuril-szigeteket alkotó négy szigetet (két nagyobb, Kunasir és Iturup és két kisebb Shikotán és Habomai, összesen kb. 6 ezer négyzetkilométer). 1956-ban a Szovjetunió megígérte, hogy visszaadja Japánnak a legdélibb két kis szigetet, Shikotánt és Habomait, de 1960-ban már visszakozott. A távol-keleti szigetországba látogató Borisz Jelcin orosz elnök 1994. október 12-én viszont érvényesnek ismerte el a szovjet vezetés 1956-ban tett ígéretét. Igaz, hozzátette, hogy a Kuril-szigetek kérdésének megoldása időt vesz igénybe. Nehézséget okozhat például az 1945. után ott letelepült több ezer orosz. A területvita megoldatlansága több ízben feszültséghez vezetett a térségben. Legutóbb, augusztus 16-án egy orosz őrnaszád tüzet nyitott egy japán halászhajóra, egy japán halász életét vesztette. Nem tekinthető teljesen kizártnak, hogy az orosz fenntartásokat feloszlató, s a japán igényeknek megfelelő kompromisszumos megoldás a szigetív feletti kettős szuverenitás lenne. Annál inkább, mivel nem minden előzmény nélküli a két ország egymás közötti kapcsolatában.
Az egykori Brit-India felosztásakor a hindu többségű területekből lett India, a muzulmán többségűekből pedig Pakisztán állam. Mint ismeretes, utóbbi két részből állt, Nyugat- és Kelet-Pakisztánból. A keleti országrészt – amely 1971-től Banglades néven független állam – 1700 kilométernyi indiai terület választotta el a nyugati országrésztől, a mai Pakisztántól. Az indiai szubkontinens 1947-es felosztásakor megállapodtak, hogy a helyi maharadzsák döntenek: Indiához vagy Pakisztánhoz csatlakoznak. A Kínával és Afganisztánnal határos, jobbára muzulmánok lakta Kasmír hindu maharadzsája 1947. október 26-án Indiát választotta, arra hivatkozva, hogy Pakisztán fegyveres erői elözönlötték a területet. Kasmír fővárosa, Srinagar repülőterére indiai deszantosok érkeztek, ugyanakkor Pakisztán is bejelentette igényét Kasmírra, és 1947. novemberében kitört a terület birtoklásáért folyó indiai–pakisztáni háború. 1949. január 1-jén az ENSZ közvetítésével létrejött a fegyverszünet. A demarkációs vonal pontosan ott húzódik, ahol megálltak a harcok. Kasmír területének egyharmada, a nyugati és az északi rész pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész, Dzsammu és Kasmír néven India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. Kisebb kasmíri területek, Akszai Csin és a Karakorum-hágó térsége a Kínai Népköztársaság fennhatósága alatt vannak. Delhi szerint a kasmíri kérdés India belügye, a pakisztáni álláspont szerint viszont a kasmíri probléma nemzetközi kérdés, és nem kétoldali ügy, még kevésbé India belügye, szó sincs az ENSZ-határozatok elévüléséről vagy érvénytelenítéséről. A két ország rendezetlen viszonya következtében harmadszázad alatt három háború dúlt köztük, minden évtizedre jutott egy. A „békeévek” sem voltak felhőtlenek, az indiai és pakisztáni különleges hegyi határőregységek közötti öszszetűzések az 1212 kilométer hosszú kasmíri tűzszüneti vonal mentén rutinszerűekké váltak. A komolyabb tűzpárbajokat nyilatkozatpárbaj követte. A kasmíri muzulmánok időről időre aktivizálódtak, újult erővel lángoltak fel az erőszakos szeparatista megnyilvánulások. A kasmíri kérdés tartós rendezésének előfeltétele, hogy Delhi és Iszlámábád hasonlóképpen értelmezze a világszervezet határozatait (az 1948. augusztus 13-i és 1949. január 5-i határozatokat) és az időközben köztük létrejött megállapodásokat (simlai egyezmény – 1972). Kettőn áll tehát a vásár. A kettős szuverenitás itt a tartomány egyesítéséhez vezetne.
Az 1879–1883 közötti csendes-óceáni háborúban Chile elfoglalta Bolíviától az Antofagasta-övezetet, az azonos nevű kikötővárossal és az Atacama-sivataggal együtt (s ezzel utóbbi elvesztette tengeri kijáratát), Perutól pedig Tarapacá tartományt, valamint Arica és Tacna városokat. 1929-ben Peru visszakapta Tacnát. Bolívia soha nem mondott le arról, hogy újra kijáratot szerezzen a Csendes-óceánra Arica kikötőváros térségében, de mindeddig konkrét eredmény nélkül.

Precedens nélküli?!
Az előbbi részben vázolt kettős szuverenitásra nincs precedens az államközi kapcsolatok történetében. De voltak olyan államok közötti megállapodások, rendezések egy területtel kapcsolatban, amelyek erre emlékeztetnek. Együttes uralmat gyakorolt Poroszország és Ausztria Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségek fölött, miután a dán király javukra lemondott ezekről a területekről (1864–1866). Az 550 hektár területű, 1210 lakosú (1910-ben) Moresnet 1816 után semleges község volt egy belga tartomány és egy porosz terület között. 1910-ben semleges státusát megszüntették, és közigazgatását tekintve teljesen Belgium fennhatósága alá került. A két, coimperiumnak nevezett „együttes uralom” után említsünk két kondomíniumot, „közös birtokot”, „közösen igazgatott” vagy „közös fennhatóság” alatt álló területet. Szudán az 1899-es angol–egyiptomi egyezmény értelmében Anglia és Egyiptom kondomíniumává vált (Angol–egyiptomi Szudán, 1899–1956). Óceániában az Új-Hebridáknak nevezett szigetcsoport (ma Vanuatui Köztársaság) 1906-tól 1980-ig angol–francia kondomínium volt. Nagy hiányosságuk volt az, hogy létrejöttüket és működésüket tekintve ezek a kondomíniumok távolról sem voltak demokratikusak.
Kelet-Ázsiában egyfajta kettős szuverenitás alatti területek az orosz–kínai határt a 19. század második felében kijelölő szerződések, valamint az Oroszország és Japán területi vitáit rendezni hivatott 1855-ös és 1875-ös szerződések termékei. Az Ajhun városában 1858-ban aláírt orosz–kínai szerződésben az Amúr és az Usszuri folyó, valamint a tenger közötti területről úgy döntöttek, hogy az orosz és a mandzsu-kínai állam „közös tulajdona”. A két évvel később, 1860-ban Pekingben megkötött szerződés ezt a területet egyedül Oroszországnak ítélte oda. (Itt épült Habarovszk és Vlagyivosztok város).
Az 1855-ös japán–orosz szerződés Iturup- és Urup-sziget között jelölte ki a határt a Kuril-szigetek térségében, de Szahalin (japán nevén Karafuto) a két ország közös, osztatlan szuverenitása alatt maradt. 1875-ben Japán átengedte Szahalin feletti szuverenitásrészét Oroszországnak, és cserébe megkapta az Észak-Kuril-szigeteket.
Az „együttes uralom”, a „közös fennhatóság” – mint láttuk – a múltban hódító háborúkhoz, a gyarmati rendszerhez, a területi terjeszkedéshez kapcsolódott. De a megváltozott körülmények között, a vázolt elképzelés szerinti kettős szuverenitás a jövőben miért nem szolgálhatná az államok közötti vitás kérdések rendezését, a békét és biztonságot, a népek és államok közötti bizalom erősítését, az együttműködést?

(A szerző az RMDSZ szenátora) Németh Csaba