A kettõs szuverenitás kérdésérõl (1.)

Európában és Európán kívül a XXI. század elején is vannak olyan konfliktushelyzetek,  amelyek felszámolására irányuló politikai-diplomáciai erõfeszítések holtpontra jutottak. Mindeddig nem sikerült rendezni – többek között – Észak-Írország, Ciprus, Gibraltár, Koszovó, Hegyi Karabah helyzetét, s a távolabbi térségekben a Kuril-szigetek, Kasmír és az Arica-ügy (Bolívia sokat vitatott csendes-óceáni kijáratának biztosítása) is megoldásra vár. A kiútkeresés nem szorítkozhat csupán a régi, többnyire megfeneklett rendezési tervekkel való további próbálkozásokra, kísérletezésekre. Új alapokra kell helyezni a tárgyalásokat, s így a megoldást, a kompromisszumot más síkban kell keresni és megtalálni.

Észak-Írország, Ciprus
Az 1921. december 6-ától, az Ír-sziget kettéosztásától számított északírkérdés esetében a protestáns többségû Észak-Írországnak a 92 százalékban katolikus Írországgal való újraegyesítése a dublini kormány és az északír katolikusok kiemelt célja volt. A fõbb írországi politikai pártok képviselõi által kidolgozott és 1984. május 2-án közzétett „Új Írország Fóruma” címû jelentés három alkotmányos rendezési lehetõséget fogalmaz meg. Ezek (1) egységes állam (Észak-Írországnak az Ír Köztársasághoz való csatolása), (2) szövetségi állam, (3) az Ír Köztársaság és Nagy-Britannia közös szuverenitása Észak-Írország fölött. A brit kormány és az észak-írországi protestáns unionista pártok 1984. november 19-én visszautasították ezeket a javaslatokat. A protestánsok a Nagy-Britanniához kötõdõ szálak bármiféle lazítását bizalmatlansággal követik. Dublin közölte Londonnal, hogy Észak-Írország mint politikai egység végképp csõdöt mondott, és minden kísérlet, minden olyan régi próbálkozás, amely a tartomány keretei között akarja megoldani a válságot, eleve kudarcra van ítélve. Londonból is hírek jöttek, hogy tervek készülnek Észak-Írország közös kormányzásáról, az északír ügyeknek Londonból és Dublinból való egyszerre és együtt történõ irányításáról. A több mint 3500 emberéletet követelõ, 25 évig tartó polgárháborús állapotoknak (részben) véget vetõ, 1994. április 11-én megkötött tûzszüneti egyezmény aláírása után új helyzet állt elõ, jelentõsen csökkent az erõszakos cselekmények száma a másfél millió lakosú tartományban, de a megnyugtató politikai rendezés, a protestáns többség és a számában egyre gyarapodó katolikus kisebbség teljes megbékélése irányába döntõ lépés nem történt. Ilyen vonatkozásban az „egyszerre és együtt történõ irányítás” valamilyen formája jelentheti a kézzelfogható újdonságot.
A ciprusi válság 1974. júliusában új szakaszába lépett, amely ma is tart. Akkor Törökország azon a címen, hogy megakadályozza az Enózist, Ciprusnak Görögországhoz való csatolását, katonailag beavatkozott és azóta csapatai a sziget területének 40 százalékát tartják megszállva. Az invázió idején a sziget lakosságának mintegy 80 százalékát görögök és mintegy 20 százalékát törökök tették ki. A harcok és a megosztás a lakosság egyharmadát kényszerítette szülõföldjének elhagyására. Még a brit gyarmati uralom idején, az 1950-es népszavazáson a ciprusi görögök 96 százaléka az Enózisra szavazott, de a sziget két közössége közötti ellentét, Athén és Ankara érdekeinek kibékíthetetlensége lehetetlenné tette a Görögországgal való egyesülést. 1959 februárjában a görög és a török külügyminiszter Zürichben Ciprus függetlenségének kikiáltásában egyezett meg, amely kizárta az Enózist és a sziget felosztását is.
Az 1974. júliusi események következtében Ciprus gyakorlatilag két részre szakadt, a Famagustát a sziget nyugati partján fekvõ Lefka városkával összekötõ vonal mentén, a „határtól” északra elterülõ részt a török hadsereg tartja ellenõrzése alatt, és ott egyoldalúan kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet csak Törökország ismert el. A déli részt a ciprusi görög kormány igazgatja. A sziget de facto kettészakadásának áldatlan állapota tovább tart. Legutóbb Kofi Annan ENSZ-fõtitkár rendezési terve feneklett meg. De a kompromisszum itt miért nem lehetne az Athénból és Ankarából való „egyszerre és együtt történõ irányítás” , a kettõs szuverenitás? Ez Ciprus esetében egyfajta felosztás nélküli „kettõs Enózist” jelentene.

Közös fennhatóság
Minden bizonnyal kedvezõ hatást gyakorolna az európai integrációra – a jogharmonizáció, a határok légiesítése, a regionális fejlesztési programok stb. mellett – az osztatlan, kettõs szuverenitás (két állam szuverenitása) alatt álló területek létrehozása, mindenekelõtt konfliktusfelszámoló, konfliktusmegelõzõ szándékkal. De a bizalom erõsítése, a barátság elmélyítése vagy a gazdasági fejlesztés is lehet a cél.
Egy elképzelés szerint a kettõs szuverenitás mint megoldás, mint rendezés kompromiszszumos, demokratikus, kizárólagos, osztatlan, de nem feltétlenül egyenlõ. Kompromisszumos, mert kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredménye kell, hogy legyen. Így nem jelentene egyoldalú lépést valamely állam területi integritása, szuverenitása megsértésére. Létrehozását és mûködését tekintve demokratikus, mivel az illetõ terület lakossága és a két „anyaország” egyidejû beleegyezésével alakítható csak ki. Kizárólagos, mert a szuverenitást csak az illetõ két állam gyakorolhatja, más állam/államok vagy nemzetközi szervezetek csak biztosítékokat adhatnak, garanciákat nyújthatnak vagy kaphatnak. Osztatlan, mivel nem bomlik vagy nem bontható részekre, a szóban forgó terület egészén mindkét állam gyakorolja fennhatóságát. Nem feltétlenül egyenlõ, mert a hatósági jelenlét, a szuverenitás gyakorlása – a két állam részérõl – érték, mérték szempontjából eltérõ lehet, nem minden esetben az egy az egyhez aránynak felelne meg, következésképpen nemcsak paritás alapján jöhet létre (a szuverenitásarány 1-1, 2-1, 3-1, 4-1... is lehet). Az ilyen státusú autonóm, de nem független területek külképviseletét a két „anyaország” vagy egyik közülük látná el, állandó lakosaik szabadon választhatnának egyik vagy másik állampolgárság, esetleg mindkét állampolgárság között. A határellenõrzést, közigazgatást, rendfenntartást, a beköltözést, a letelepedést, munkavállalást stb. külön szabályoznák. A különbözõ megoldások széles skáláját lehetne felvonultatni itt, a történelmi, földrajzi, etnikai és gazdasági szempontok figyelembevételével. A fõ cél a terület autonóm státusának és a két „anyaország” általi „egyszerre és együtt történõ irányításnak” az összehangolása.
Ciprus esetében a Görögország és Törökország között létrejövõ, a szigeten élõ két népközösség képviselõivel közösen kidolgozott, kettõs szuverenitásra vonatkozó egyezmény egy radikálisabb változata – melyet a sziget lakossága népszavazáson fogadna el – eltüntetné a kelet–nyugat irányú demarkációs vonalat, s így a két zónát, felszámolná a szigetet és a fõvárost, Nicosiát kettészakító vasfüggönyt. A sziget politikai-gazdasági egységének erõsítése és megõrzése érdekében a zóna-megoldás helyett (mely Athén és Ankara befolyásának további erõsödése következtében látszatfüggetlenséghez vezetne, és magában hordozná egy késõbbi szecesszió csíráit) kantonális felosztást vezetne be az 1974-es helyzetnek megfelelõen, így görög és török kantonok jönnének létre a szigeten. Mind a ciprusi görögök, mind a ciprusi törökök számára biztosítaná a szülõföldre való visszatérés és letelepedés jogát. A ciprusi görögök görög állampolgárok, a ciprusi törökök pedig török állampolgárok lennének, elõbbiek a görög, utóbbiak a török hadseregben szolgálnának. Az egyezmény megszabná a szigeten tartózkodó görög és török csapatok létszámát is. A görög kantonokban görög, a török kantonokban török katonaság állomásozna. Két hivatalos nyelv, két zászló, két himnusz, két rendõrség lenne a szigeten, a görög és a török kormány pedig egy-egy fõbiztost nevezne ki. A görög állampolgárok a görög, a török állampolgárok pedig a török fõbiztos alá tartoznának. A jogrend kialakítását, a helyi jogszabályok elfogadását, valamint a görögországi, illetve a törökországi törvények hatályának szabályozását az 50 fõs ciprusi parlament, a Területi Gyûlés látná el (35 görög és 15 török  képviselõvel). Az egyezmény rögzítené azokat a kérdéseket, amelyekben a török népközösség képviselõi vétójoggal rendelkeznének. A 10 tagú (7 görög, 3 török) Végrehajtó Tanács a közigazgatási tevékenységet hangolná össze. Az athéni és az ankarai kormány 5-5 képviselõjét küldené az „egyszerre és együtt történõ irányításon” õrködõ Koordinációs Tanácsba. 15 tagú Felügyelõ Bizottság alakulna, más három állam képviselõibõl. A kettõs szuverenitásra vonatkozó, korábban említett általános sajátosságok Ciprusra is érvényesek. A sziget feletti kettõs szuverenitás a függetlenség (ami most az északi országrészben, de kimondhatjuk, hogy délen sem éppen az igazi) helyett széles körû autonómiát biztosítana, a semlegesség feladását eredményezné és az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozást jelentené.

Gibraltár
Gibraltárt, a sziklán épített spanyol erõdöt az angolok 1704-ben foglalták el,  amelyet azóta Spanyolország visszakövetel. 1967-ben az ENSZ-közgyûlés brit–spanyol tárgyalásokat ajánlott Gibraltár gyarmati státusának megszüntetése érdekében. A London és Madrid között kibontakozó dialógus nem vezetett konkrét eredményekhez. Az 1967. szeptember 10-én rendezett népszavazáson a lakosság a régi státus, azaz a Nagy-Britanniához való tartozás fenntartása mellett foglalt állást. Az 1969-ben elfogadott rendelkezés értelmében Gibraltár a brit koronához tartozó autonóm terület. A brit kormány a szikla 30 ezer lakójának önrendelkezési jogára hivatkozik. Az õ döntésük 1967-ben nem volt kétséges. Madrid nem ismeri el azt, hogy a gibraltáriaknak joguk lenne az önrendelkezéshez, és a terület visszacsatolását követeli. Így Gibraltár „gyarmattalanítása” még várat magára. De az ésszerû megoldást keresni kell.

• Folytatása a jövõ heti Szempontban

(A szerzõ az RMDSZ szenátora)