A kapu a világra nyíló emberi gondolat

– Ki volt előbb: Bordy Margit, a költő vagy Bordy Margit, a festő?
– Jó kérdés, és tudok is rá válaszolni. Nagyon érdekes ez a kettősség az életemben, tudniillik én képzőművészeti pályára készültem egy tehetségkutató felmérés folytán, amelyet az ötvenes évek végén Szászrégenben végeztek a marosvásárhelyi művészeti líceum tanárai. Hetedik osztályos voltam, és az osztályfőnöknőm elpanaszolta, hogy nem lehet bírni velem, mert minden órán rajzolok, és a tanáraimat is karikírozom, ami meglehetősen felbosszantotta őket. Az irodalmi érdeklődésem édesapám öröksége, ő volt nagy verselő. Visszaemlékszem gyönyörű gyermekkori estéinkre, amikor édesapám többek között Vörösmarty, Ady, József Attila verseit olvasta fel nekem. Hát innen származik a lírai ösztönzés. S bár mindig képzőművésznek készültem, meg kell mondanom, hogy előbb jelent meg versem, mint illusztrációm. Az akkori irodalmi lapok, folyóiratok, az Utunk, Igaz Szó, Korunk közölte egyetemista koromban írt verseimet. S a versírás később is nagy kísértés volt, nem tudtam enélkül elképzelni az életem.
– A képzőművészeti alkotás lényege a gondolat képi megfogalmazása, láttatása; az irodalmi alkotás pedig a kép, az üzenet szavakba öntése. Hogyan egyeztethető össze a kétféle műfaj?
– Ezt a magam és mások számára legérzékletesebben, azt hiszem, a Főnix című versemben fogalmaztam meg: Keresek egy szót, Uram, / valami kedveset. / Mint mélyillatú liliomnak: / varázsa legyen. / Talán ő is keres engem / rajzok hegyéről integet, / mert nem derül az ég felettem, / míg adósa vagyok életemnek, / Múzsám is hiába kérdem / homályából a múlt időnek, / eltűnt a szó, titok lett rejteke. / Keresek egy szót, Uram, / valami rejtelmeset. (...)
– A festményeken és a versekben mindegyre felfedezzük ugyanazokat a motívumokat: a kapu, az út, a fa, a természet világa és a történelmi táj, de a színek, a fény-árnyék játéka, sőt a zene is egyforma erővel van jelen. Mintha akadálytalanul sétálna át egyik műfajból a másikba...
– A kapu számomra fontos mozzanat, mert az emberi lelket, a gondolatot mintegy kapuként fogalmazom meg: hogy mennyire nyitott vagy zárt ez a láthatatlan kapu, mennyire vagyunk befogadóak a környező világgal, embertársainkkal szemben, vagy pedig elfordulunk, bezárkózunk, hátat fordítunk... Nagyon remélem, hogy rám inkább az előbbi jellemző, és bármerre is nyílik ez a kapu, ha olykor a reménytelenségre is, mögötte mindig felsejlik az élet, a remény... Ami pedig a műfajok közötti átjárást illeti, művészkollégáim s az alkotásaim elemzői is nemegyszer megjegyezték: képeimen verseket fogalmazok, verseimben pedig a képszerűség, a színvilág dominál. Ez nem újdonság a művészet világában, távolról sem az én felfedezésem. Szimonidész aforizmája: „A festészet néma költészet, a költészet beszélő festészet.” Szeretném hinni, hogy ez a kölcsönösség az én alkotómunkámban is szerencsés ötvözet.
– Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Méltatói mindegyre megemlítik, hogy a szülőfalu, Unoka (Maros megye talán legkisebb települése) életre szóló útravalóval látta el.
– Jó, hogy ez szóba került, mert így legalább egy tévhitet is eloszlatunk. Nagyon érdekes helyen születtem. Unoka az anyai dédszüleim faluja volt. Szüleim és nagyszüleim tulajdonképpen Budapesten éltek a második világháború alatt. 1944-ben Budapest bombázásakor dédnagyanyám nagyon aggódott miattunk, és hazahívta a szüleimet, úgymond védettebb helyre. Akkor jöttek át Erdélybe, s így születtem én ebben a világtól elzárt kis faluban, ahova még út sem vezetett, csupán erdei úton keresztül lehetett megközelíteni. Mindössze egy évig voltunk ott, akkor szüleim átköltöztek Dicsőszentmártonba. Az életre szóló útravalóban azonban mégis van valami igazság, hiszen az Unokáról szóló emlékek, legendák élénken éltek a családban. (Például az a legenda járta a faluról, hogy betyárok fészke volt, hiszen erdő közepén feküdt, szinte megközelíthetetlenül.) Jellemző e nagyon kis létszámú falu utóélete is: 89 után a franciák valamilyen humanitárius dolgot akartak véghezvinni Erdélyben, megkeresték a legkisebb falut. Talán számítógépes módszerrel bukkantak rá Unokára, és építettek egy utat a községközpontig, Faragóig, így most már könnyen megközelíthető, s magam is többször jártam a szülőfalumban.
– A természet, az erdélyi táj – történelmével, hagyományaival, mitológiájával, népművészetével átitatva – központi szerepet tölt be Bordy Margit alkotásaiban...
– A hely szelleme, ahogy mondani szokták, megérint, bárhol járok. Az alkotótáborokban, a kalotaszegi tündéri kis Zsobokon, Szárhegyen, Nagybányán, Szentendrén vagy Makón. Akárcsak a unokai legendáriumot, a történelmi, néprajzi, mitológiai hagyományokat is magamba szívom. Ez nem tételesen jelenik meg, hanem mintegy személyessé válik, beépül az érzésvilágomba, lelkületembe, és visszavetül képeimen, verseimben.
– Sok évig tanított – köztudott, hogy tájainkon nemigen él meg alkotásaiból ma sem a művész –, ez amolyan megélhetési szükséglet, túlélési stratégia volt?
– Föltétlenül és eléggé visszahúzott, elvont engem az alkotástól. Tizenhárom évig Tordára ingáztam, és ez nagyon kimerített, a 90-es években pedig a kolozsvári Báthory-líceumban tanítottam képzőművészeti nevelést. Persze közben volt a család, két fiúgyermeket felneveltem, egyikük a zenét, másikuk a természetet választotta élethivatásául. Ezekben az években kevesebbet dolgoztam, bár soha nem volt nagyobb megszakítás a munkásságomban, végig alkottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak nyűg volt a tanítás, sok örömöm is volt benne. Nagyon sokat lehet tanulni a gyerekektől, meglátást, spontaneitást, néha fantasztikus, hogy mire képesek a gyerekek: elvonatkoztatnak, naiv őszinteségük szinte lebilincseli az embert. Nem mondanám tehát, hogy teljesen elvetélt évek voltak azok... De valahogy mindig szerettem volna szabad lenni, a szabadság nagy dolog minden téren, és ezt azóta érzem igazán, amióta búcsút mondtam a tanításnak, és csak a munkámnak élhetek...
– Visszatérve a művészethez: méltatói úgy tartják, a pasztelltechnika áll legközelebb Bordy Margit egyéniségéhez. Nemrégiben a Bulgakov kávéházban megnyílt kiállításán viszont lelkesen beszélt arról, hogy hamarosan olajfestményekkel rukkol elő. Ezt valamilyen magasabb rendű mércének tartja az eddigiekhez képest?
– Nem feltétlenül. Szerintem az akvarell, a pasztell, a szén is felér néha az olajmunkával. Nem az a lényeges, hogy milyen anyagot használ a művész, hanem, hogy amit ábrázol, azt hogyan ábrázolja, mi az üzenete. Persze alá kell azért húznom azt is, hogy az olajat – amely már a reneszánsz előtt jelen volt a művészet történetében – mindig is nemesebb anyagnak tekintették, már csak maradandóságának köszönhetően is. Nekem régi álmom, hogy megvalósítsak egy nagyobb méretű sorozatot, elő is vannak készítve a vásznaim, és ősszel hozzálátok. Persze ennek anyagi vonzatai is vannak, sokkal könnyebben hozzájut egy művész az akvarell vagy a pasztell anyagához, amennyiben saját költségén kell azt megvennie. Másrészt az is igaz, hogy amikor az ember már nagyon ural egy technikát, akkor nemigen tudja abbahagyni, jön magától, és úgy érzem – nem akarok szerénytelen lenni – pasztellben elég jól megvalósítottam az elképzeléseimet. De itt az ideje, hogy kipróbáljam magam más téren is.
– Csoportos és egy egyéni tárlat – utóbbi a Bulgakov kávéházban, amely egész nyáron megtekinthető –, egymást követő alkotótáborok – Zsobok, Makó –, közben a Kriterion könyvkiadónál előkészületben van huszonöt év után ismét egy önálló verskötet és egy antológia, novemberben újabb önálló kiállítás – így néz ki eddig az idei év mérlege. Mindig ilyen intenzív, ilyen sűrű volt Ön körül az élet vagy ez sorshozta felgyorsulás?
– A művészetben talán most ez az időszak, amit úgy neveznek, hogy a beérés kora, amikor az ember tudja, hogy mit akar, tudja, hogy milyen úton akar menni. Ez nem törvényszerűség, nem szabály, de nálam igaz, hogy amióta szabad ember vagyok – ne mondja ki, hogy nyugdíjas, a szót is utálom –, azóta tényleg nagyon-nagyon intenzíven dolgozom, ez az életem, ez tölti ki minden percemet. Még az álmaimban is képeket festek, és verseket írok. Komolyan mondom, nem egy képem valósult meg álmomban, nem túlzok, verseket is álmodom, verscímek, kulcsszavak fogamzanak meg álmomban, amiből kikerekedik a vers. Ez nagyon jó évnek ígérkezik. S ha a jövőre tervezett olaszországi utam is ennek a sikertörténetnek a jegyében zajlana, egy reneszánsz ihlette olaszországi sorozatot is szeretnék megvalósítani.


Bordy Margit
A Maros megyei Faragó községhez tartozó Unokán született 1944-ben. A marosvásárhelyi Zenei és Képzőművészeti Líceumot követően a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián szerzett oklevelet. Tordán és Kolozsváron dolgozott rajztanárként, közben versei, illusztrációi jelentek meg az erdélyi irodalmi lapokban és folyóiratokban. Versei kötetben először a Vitorlaének című antológiában jelentek meg, majd önálló verskötetben Hét fehér címmel. 1970-től napjainkig számtalan csoportos és egyéni tárlaton mutatta be festményeit nemcsak idehaza, hanem Magyarországon és Svédországban is.