A hűtőház harca a kóláspalackkal

Törvényhozóinkegyre-másra hozták azokat a rendelkezéseket,amelyek mögött a falusi emberek az EU-t sejtették:szarvasmarhatartó egyesületek létrehozásáttették kötelezővé (ettől tették függővéa tej- és húsártámogatásokat),fülszám került a szarvasmarhákra, hírlett,hogy a tyúkok és sertések védőoltásátbetiltják. Fejőgépekről és hűtőházakrólbeszéltek állatorvosok, gazdák, vidékfejlesztőkés olyan egyszerű kutatók is, mint amilyenek mivoltunk. 2004 táján ezt így fogalmaztuk meg: agazdákat egy kontúrok nélküli, de nemalaptalan félelem jellemzi. A ritka kivételektőleltekintve valószínűleg így volt ez mindenütt.
A kontúrok nélkülifélelmek azóta egyre inkább realitássáválnak, uniós tagország lettünk, s bárkorántsem lehet teljes érvényűkövetkeztetéseket levonni az eddigi folyamatokból,az alább következő rövid írásban amezőgazdaság átalakításának(átalakítási kísérletének)néhány, kívülről is jól láthatókérdéses pontjára világítanékrá.
Meglehet, hogy sokan naivitássalés tájékozatlansággal vádolnakmajd, és azt is mondhatják, hogy nem ismerem ahelyzetet, annak minden részletét, hisz hangsúlyozom:én arról beszélek, ami kívülről islátszik. E vádakat vállalom. Én lennéka legboldogabb, ha egy a kérdés minden részletébentájékozott szakember megnyugtató választadna kérdéseimre. Mindezek ellenére aztgondolom, hogy az átalakítás forgatókönyvétmásképp is meg lehetett volna írni. Azalapprobléma, úgy tűnik, a következő: egyellentmondásokkal teli mezőgazdasági szektorátalakítását ugyancsak ellentmondásos,legalábbis nálunk csak alig-alig alkalmazhatóelvek mentén kísérlik megtenni, mintha areformok vezénylői nem tudnának azokról a –sok esetben társadalom- és gazdaságtörténeti,valamint kulturális – sajátosságokról,amelyek meghatározták és meghatározzákRománia agrárszektorát.

Kisgazdaságok és megélhetésiformák

Induljunk ki abból, hogy Románianépességének ma is kb. 40 százalékakötődik valamilyen formában a mezőgazdasághoz,ráadásul az esetek többségébenkisgazdaságokról beszélünk, kis parcellákraszétaprózott, előnytelen birtokszerkezettel. Eztermészetesen nem jelent teljes munkaidős foglalkoztatást,és tovább bonyolítja a helyzetet, hogytapasztalataink szerint a sikeres gazdaságok nemelhanyagolható részében nem mezőgazdaságijövedelmeket is becsatornáznak a termelésbe. Demég ezt figyelembe véve is elgondolkodtató, haösszehasonlítjuk az 5 százalék körüliEU-s átlaggal. Tudatában vagyunk annak, hogy a vidékproblémáira teljes körű megoldást kellenekeresni, és azzal lehetne leginkább javítani ahelyzeten, ha a mezőgazdaságban dolgozók arányaúgy csökkenne, hogy más szektorokban tudnákeladni munkaerejüket. Amíg ez nem történikmeg, hatalmas felelőtlenség a megélhetés szélénegyensúlyozó kisgazdaságokat kiszorítaniegy helyi vagy regionális piacról, márpedig ajelenlegi rendelkezések egy része ezt teszi. Akiközelebbről látja a falut, az tudhatja, hogy amegélhetésnek sok változata létezik, aföldek eltérő minőségéhez, az eltérőtermelési rendszerekhez változatos tudásokkapcsolódnak, ami alapját képezi amunkamegosztásnak és a helyi piackörzetekműködésének. Ezekhez a helyi rendszerekhezgazdaságok sokasága kötődik, a kisgazdaságokbanpedig olyanok találnak maguknak időszaki munkát,akiknek egyébként más jövedelmüknincs. Az egyes területek gazdaságai számáraigen fontos lehet az, hogy termékeikkel a helyi piacon megtudnak jelenni, sertést adnak el, vagy a tejet be tudjákszolgáltatni egy tejátvevő központba.

Példák a felszámolásraítélt keretekről

A szarvasmarhatartás és atejtermékek példájánál maradva, akisgazdaságok számára ez az ágazat többszempontból is ellehetetlenül. Egyrészről atejátvevők csak megfelelő higiéniai követelményekközött előállított tejet vehetnek át,ám ezeknek a követelményeknek a teljesítésérea kisgazdaságok nem képesek, ettől a bevételiforrástól tehát értelemszerűen elesnek.Ugyanakkor azt is be akarják tiltani, hogy ezek a termékeka helyi piacokon, közvetlen árusításbanmegjelenjenek, holott városok közelében egészfalvak élnek a tejtermékek közvetlen árusításából,de ez még olyan helyen is fontos bevételi forráslehet, ahol csak a falubeliek jelentik a vásárlókat.
Marad a régi megoldás,hogy a mindennapi világok szintjén teljesen bejáratottgyakorlatok, egy felelőtlenül meghozott törvénykezéshatására, informálissá, tehátbizonyos értelemben törvénybe ütközővéválnak, de azért tovább folynak? Erre is voltmár példa. Ám a szarvasmarhatartókgondjai akkor sem szűnnének meg, ha ezekre a kérdésekreválaszt találnánk, ugyanis a legeltetésis ellehetetlenül, mivel a teheneket ezentúl nem lehetkihajtani az utakra. Közlekedésbiztonságiszempontból ebben nincs is semmi kivetnivaló –mindannyian tudjuk, hogy mennyire veszélyes és idegőrlőlehet mélán kérődző tehenek közöttszlalomozni –, csakhogy a rendelkezés megalkotóielfelejtenek egy apró, de lényeges dolgot: Romániaúgy lépett be az Unióba, hogy bizonyosterületeken magával vitte azt a közösföldhasználati rendszert, amit szerencsésebbországokban a 19. században reformokkal éstanyásítással haladtak meg. Nálunkviszont a tanyásodás jelentéktelen volt, agazdálkodás mai napig falurendszerű, ennek pedigszinte egyenes következménye, hogy a legelőket közösenhasználják. Oda pedig ki kell menniük azállatoknak, hisz a legeltetési idényben isistállózni igen nagy költséget jelent.Arról már nem is beszélünk, hogy azállattartó közösségek a hagyományosfalvakban milyen fontos intézmények, ahogy egyalsó-háromszéki falu polgármesteremondta: „a bácsválasztás egy falu legfontosabbkulturális eseménye.” Ez tehát egy fontostársadalomtörténeti tényező, amiről afejlesztők megfeledkezni látszanak.
Az előttünk állóváltozásoknak van tehát egy nem elhanyagolhatókulturális vonatkozása is, hisz a gazdaságirendszerek társadalmi és kulturálisintézményekbe ágyazódnak. A helyi ésregionális munkamegosztásra, a környezet sokoldalúkihasználására és az ennek nyománkialakult kulturális rendszerre példaként azEurópa-szerte híres szebeni transzhumálójuhászatot lehetne említeni. A szebeni juhászfalvakattársadalomtörténészeink is márönálló falutípusként soroltákbe, sajátos gazdasági és kulturálishagyományokkal, amelyek többé-kevésbéa mai napig fennmaradtak. Nem kell mondanom, hogy a románszellemiségben milyen fontos szerepe van a transzhumálójuhászatnak. A vándorló juhászatállatbarát és megint közlekedésbiztonságiszempontokból történő tiltásával,és a hagyományos eljárásokkal otthonkészített tejtermékek helyi piacokrólvaló száműzésével ezt a komplex, az éveksorán csiszolódott, alakult rendszert húzzákkeresztül. A kisnemesiből paraszti hagyománnyálett disznóvágásról és -torrólfölösleges is beszélnem.
A helyzet számomra azértnagyon visszás, mert az EU magját képezőfranciák és olaszok találták ki aslow-food ötletét, amivel együtt jár a tájisajátosságok, a helyi hagyományok, technikák,a változatosság tudatos megőrzése is, ámnálunk úgy tűnik, a rendelkezések nem aváltozatosságot, hanem az egységesítéstcélozzák.
Azt remélem, a legoptimistábbakis látják, hogy az uniós piacon ezeket akisgazdaságokat nem lehet versenyképessé tenni.Azért sem, mert ott a mezőgazdaság fejlődése,fejlesztése sokkal előbbre van. Hogy csak néhánypéldát említsünk: Nagy-Britanniamezőgazdasági népessége 2,5 százalék,a földtulajdon itt a legkoncentráltabb, egy gazdaságra60 hektár esik. Persze e mögött ott van abekerítések folyamata, a mezőgazdasági munkaerőfelszabadulása, és az iparosodott övezetekbevándorlása a 18. század folyamán. VagyDániában, Európa egyik mezőgazdaságinagyhatalmában a 19. században államireformokkal szorgalmazták a falurendszerű gazdálkodásmegszüntetését, a tagosítást ésa tanyásítást. A kilencvenes évek végéna lakosság 3,7 százaléka dolgozott amezőgazdaságban. Teljesen nyilvánvaló, hogyezen az európai piacon a kisgazdaságaink nem lehetneksikeresek, ráadásul annak a lehetősége ismegszűnik, hogy a helyi piacokon, a helyi munkamegosztásbanvegyenek részt a gazdasági cserében. Ehhez egygazdaságtörténeti adalékot fűznék:a 19. században kialakuló piacrendszer egyik jellemzőjevolt annak tagolódása helyi, városi, országosés külpiacokra.

A fejlesztés útjai?

A problémát továbbsúlyosbítja, hogy a különben igenméltányolandó SAPARD programjai sem ezeknek azembereknek szólnak: egy bizonyos üzemméret éstőkeerő alatt a gazdaságok nem tudnak pályázni.Ha megnézzük a SAPARD honlapját, a mezőgazdaságifejlesztést sikeresen pályázóknálkizárólag nagyüzemeket látunk, aholvélhetően menedzserek és jól képzettszakemberek végzik az átalakításmunkáját. A szándék persze hasznos, dekérdés, hogy ezek a mezőgazdasági üzemekképesek lesznek-e kivonni a munkaerőt az önfoglalkoztatómezőgazdaságból, amikor arról kapunk híreket,hogy teljesen automatizált sertésfarmot nyitottak meg,ahol csak két alkalmazottra lesz szükség.Félreértés ne essék, nem a szövőgépeketromboló lyoni takácsok példájáttartom követendőnek, csak a számomra problémásnaktűnő pontokra világítok rá.
A fejlesztési dokumentumokfolyamatosan és következetesen farmerekről beszélnek,miközben a társadalomtudósok számáramai napig sem tisztázott megnyugtatóan, hogyparasztok-e Románia és általábanKelet-Európa mezőgazdászai. A kényszerparaszt,utóparaszt, visszaparasztosodás fogalmak lépten-nyomonelőbukkannak a tudományos diskurzusban. Nem akarom elvitatnia SAPARD létjogosultságát vagy hasznosságát,csakhogy az általuk promovált versenyképestermék sokaknak azt jelenti majd, hogy nem tudnak semmilyenterméket eladni.

Epilógus a felelősségről

Persze ezek után azzal a váddalis illethetnek, hogy ezek csak egy néprajzos sirámai,aki a régi világ elmúlásátfájlalja, és döngölt padlójú,vert falú házakról álmodik, meg faluról,ahol ha este lesz, bealkonyul. Korántsem erről van szó.Én is egyetértek azzal, hogy a higiéniáskörülményeken javítani kell, a kúttólnem messze kövéredő trágyadomb nem megfelelő, ésnem helyes, hogy a trágyalé az utcán folyikvégig. A pillepalackban árusított tej ismegmosolyogtató. Én nem a mostani állapotokfennmaradása mellett érvelek, hanem egy másik útkijelölését tartom kívánatosnak, aminem feltétlenül jelentené mezőgazdaságinagyüzemek létrehozását. Az mártöbbé-kevésbé bebizonyosodott, hogy afordista irányítás a mezőgazdaságban nemműködik, mert az ellenőrzés igen költséges,ezzel szemben a családi farmokban megszervezett munkahatékonyabb lehet. És ezeken belül pedig fennlehet tartani a kapcsolatot ember és környezete között.Hogy mindig vannak élhető megoldások, arra a legjobbpélda a frissen Nobel-díjat kapott Muhammad Junusz, akia világ egyik legszegényebb országábandolgozott ki olyan mikrohitelrendszert, ami azok számárais elérhető, akikkel szemben egyébként ahitelrendszer túl sok, teljesíthetetlen követelményttámaszt. A bangladesi közgazdász helyzetismeretbirtokában, kreatívan, segítő szándékkalközelítette meg a kérdést.
Az uniós átalakításötlettelen, nem figyel a helyi sajátosságokra.Arra például, hogy a pillepalackban árusítotttejet vagy a piacokon a csobánoktól friss juhsajtotvásárlók valószínűleg úgydöntöttek, hogy az nekik valamiért jobban megfelel.Mintha a józan ítélőképességetvitatnák el ezektől a vásárlóktól.Miért él az alapfeltételezés, hogy az ajó, ha mindent több száz vagy ezer kilométerrőlkapunk, és dobozból, zacskóból eszünkmeg? A legszomorúbb az, hogy ha azt feltételezzük,hogy a szabályok külső megalkotói nem ismerik ahelyzetet, még akkor is ott kellene lenniük aremélhetőleg jobb helyzetismerettel rendelkező belsőtörvényhozóknak, akiknek esetleg rokonai,ismerősei vannak kényszerparaszti helyzetben.
Nekik pedig tudniuk kellene, tudniukillene, hogy a vidék nem egyszerűen termelési táj,ahonnan a kakaós tej a bivalyon keresztül dobozokbafolyik. Emberi viszonyulások és viszonyítások,hagyományok helye és tere, a vidék maga egyhagyománynak a része, mítosz éstörténelem. Erről mi, városon lakók –akik többhetes aszály idején is azt kívánjuk,hogy bár hétvégén ne esne az eső –sokszor megfeledkezünk, néha meg, amikor turistákvagyunk, pont ezt keressük a vidékben. Tudunk-e, kell-efelelősen viselkednünk, hogy ne egyszerűen egy moráliskérdést lássunk magunk előtt?
Tudjuk, hogy nem ez az első eset,amikor az állam magára hagyja a parasztokat, afalusiakat, így azok maguk keresik saját jobblehetőségeiket. Vajon hányan használtákki eddig a csatlakozás-csalatkozás szavakban rejlőjátékos lehetőségeket?

Szabó ÁrpádTöhötöm
A szerző néprajzkutató