A hamisság elviselhetetlen bűn

Ön mindig jókedvűnek tűnik, bár állandó és mindenféle zűrök színezték életét. Kerülte a megalkuvásokat, sok összeütközése volt magán- és közéleti téren...

Biztosan ezután is kialakulnak konfliktushelyzetek. A hamisság előttem elviselhetetlen bűn. Emlékszem, édesapám kéziratköteggel átküldött Méliusz Józsefhez. A Méliuszék lépcsőjén hatalmas kutya ugatott rám. Ijedten álltam, amíg kijött Jóska bácsi: A kutyától ne félj, az megérzi, ki a jó ember. Közben menegettünk a lakás felé. Kitekert nyakkal csak a kutyát figyeltem. Tudod, kitől kell félni? A rosszindulatú, tolvaj, hamis embertől. Sokáig mintha elfelejtettem volna Méliusz intését. Amikor kifosztották a Művelődés Egyesület vagyonát, azonnal előjött a gyermekkori emlék. És küzdőképességemet megduplázta...

Igényes szerkesztőként ismerik. Ezt meg lehet tanulni, de erre születni is kell. Mit adott hozzá magából ehhez?

Az írói kötelességtudást... A Falvak Népe szerkesztőségén kívül rendszerint a mi központi fekvésű lakásunk volt az írók, szerkesztők és művészek találkozóhelye. Különben minden szombaton az írók együtt vacsoráztak, hol egyiknél, hol másiknál, felszabadultan mulattak, és megvitatták a világ apró és nagy dolgait. Kacsó Sándor bácsi „nagymulati” ember volt, szeretett énekelni. Ölébe ültetett, s együtt fújtuk a nyárádmenti és a küküllőmenti népdalokat. Ifjúkoromban felfogtam kitűnő szervezőképességét. Kós Károly ritkábban ült közöttük, de jelenléte meghatározó volt. A zsögödi festőművész, Nagy Imre sem hiányozhatott a baráti körből. Tudja, kitől hallottam Trianonról először? Tőle! Vacsora közben így szólt egyszer édesapámhoz: Te, Pista! Ma milyen nap van? – Szerda – érkezett a válasz. Jó, jó, de minek van évfordulója, fiam? – csattant Imre bácsi hangja: Trianon évfordulója! Évtizedekig csak suttogva ejthettük ki ezt a szót. Az írói, újságírói feladatvállalás szinte automatikusan nevelődött belém. Az erdélyi írók, költők a lapszerkesztői munkát elkötelezetten végezték. Óriási felelősséggel és kifogyhatatlan energiával. „A legnagyobb szabadság a remény” – mondotta Illyés Gyula. Ebbe a reménybe belekapaszkodva éltem le az életem. Ez a remény-szabadság adott erőt a szolgálathoz. Oly félve kezdtem írni, hogy még az előtolakodó gondolattól is reszkettem. Ennyi kiváló szellem között gyermekeskedni sem volt könynyű. A szakadatlan harcban, küzdelemben, az életben egyensúlyi helyzet csak a szerelem védelme volt, de az sem adhatott tartós feloldozást, hiszen ösztönösen ezt ismételgettem magamban: ha elmúlik ez a csoda, én a zűrzavarban is élni akarok.

Kitűnő folyóiratot szerkeszt, a Transsylvaniát. Dicséretes erénye, hogy olyan szerzőktől is rendszeresen közöl, akiket valamiért nem szeret...

Köszönöm az elismerést. A folyóirat egy idő óta interneten jelenik meg, ennek nem örvendek, habár a világon bárhol élő magyar elolvashatja. Szerintem az internetújságot is csak úgy lehet elmélyülten élvezni, ha kinyomtatják, mint a könyvet, és végigolvassák. Ami viszont külön örömömre szolgál: meghirdettem a lapban, hogy akinek életrajzi vagy bármilyen műfajú írása fekszik a fiókban, jelentkezzék vele nálam. Nemcsak közlöm a folyóiratban, hanem Erdélyben kiadási lehetőséget is teremtek. Már két könyv szerzője jelentkezett. Az egyik Németországban, a másik Minnesotában él.

Riportjaiban drámai hangulatot tudott teremteni. Részint könyveit is ez a hangulat jellemzi.

Újraolvastam a Csoóri Sándorról szóló tanulmánykötetet. Egyik, számomra ismeretlen kritikus kiemeli, hány műfajban szólal meg Csoóri: költészet, publicisztika, esszé, tanulmány stb. Ha Sütő András, ha Csoóri Sándor minden műfajban kitűnően ír, akkor nekem lényegre törően arra kell vigyáznom, hogy az én kisebb gondolatiságomra is felfigyeljen az olvasó. Gyakran idézem magamban Csoóri Sándor megállapítását: egyetlen versben több igazság van, mint 100 tonna újságpapíron. A Pontot, vesszőt nem ismerek című könyvem 50 000 példányban jelent meg, és egy hónap múlva Budapesten nem volt található az üzletekben. Az Elrabolt méltóság című könyvem fél éven belül Erdélyben megérte a második kiadást.

Olyan barátai voltak, akiket nagyon szeretett, és akik nagyon szerették Önt: Sütő András, Domokos Géza. Barátságuk arra kötelezte, hogy a leírt mondatai után végiggondolja: mit szól ehhez Andris?

Jobban tartottam Andris véleményétől, mint édesapámétól, mivel az apák mindig elfogultabbak. Az is jelzi ezt a lélektani állapotot, hogy amióta meghalt Sütő András, nem tudok írni. Megkövült bennem a fájdalom. Domokos Géza halála felerősítette ezt a belső csendet. Amíg éltek, ha vitatkoztunk is, tudtam, hogy mindig mellettem álltak. András a halála előtti években minden hónapban kezelésre utazott Budapestre. Amikor hazajött, hosszú éjszakai telefonbeszélgetéseket folytattunk. Egyik alkalommal derűsen újságolta, hogy Budapesten úgy hallotta, engem is előterjesztettek a Magyar Örökség Díjra. Nagyon boldog volt, én is nagyon örültem, mert rajongásig tiszteltem Márton Áront, akinek a nevét viseli a kitüntetés. Most azt válaszoltam: várjuk meg a végét. Andris érzékenysége megsejtett valamit az én hangulatomból, mert így búcsúzott: Aranyom, igyekszem úgy élni, hogy megvárhassam azt a pillanatot, amikor átveszed... Te konokul őrizd magadat, gondolataidat ezután is a magunk megőrzése felé igazítsd. Bármi következzék, te ne félj... És én igyekszem nem félni, bár még mindig tele vagyok szorongással. Megszülettem Magyarózdon, abban a hóvirágillatú ősi faluban. Akkor és ott hatalmas érzéseket és hagyományokat őrzött a közösség. Drága nagyszüleim szeretetözönnel árasztottak el. Édesapám tanítgatása, érzékeny imádata pihepárna melegséggel tartott életben. Édesanyám öltöztetése, népdaléneklése máig a fülembe cseng. Kolozsvárra vándorlásunk után beborított az idegenség. Úgy tűnik, ez meghatározta egész életemet. Magányom addig tartott, míg nem vett körül az „író bácsik” rám figyelő kedvessége.

Ön bent volt a „szentélyben”, hiszen édesapja költő volt, barátai mindannyian írók, művészek voltak. Teher vagy gyönyörűség volt-e ez?

Akit kézen fogva vezetnek az írók, az boldog ember. Rengeteg fegyelmet, ráfigyelést és erkölcsi többletet követel ez egy életen át. Mondjuk azt: gyönyörűséges teher. Soha nem sajnáltattam magam, de ha megaláznak, még a hajam szála is fellázad. Ha nagy keserűséggel ver meg az élet, bezárkózom otthonomba, addig beszélgetek örökre eltávozott szeretteimmel, míg meggyőzöm magam, hogy nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Édesapám szobra figyel, Sütő két plakettről kíséri minden mozdulatom. Csak a tragédiát nem tudom feloldani. Édesapám meggyilkolását úgy hordozom magamban, mint meg nem születő csecsemőt...
Idén hetvenöt éves. Szellemi, fizikai erőnlétét látva, kérdezem: milyen tervei vannak a következő negyedszázadra?
n 2009-ben megünnepeljük Horváth István születésének 100-ik évfordulóját. Arra készülünk. A Horváth István Alapítvány évente meghív sok hírességet és egyszerű embert Magyarózdra. Pénzünk alig van az ünnepség megrendezésére, de a találkozók eddig igen tartalmasak voltak.

Rengeteg munkája mellett megmaradt csinos asszonynak, jó hangulatú embernek. Nem fáradt el a csaknem fél évszázados tevékenykedésben? 

Változatlanul járom Erdély különböző tájait, hogy beszélgessek, hogy találkozzam a valósággal.

Csép Sándor

Horváth Arany
1932. szeptember 17-én született Magyarózdon. Iskoláit Kolozsváron végezte, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián folytatta. 1963-ban a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője lett, melynek 1990-től 1994-ig főmunkatársa és főszerkesztő-helyettese. 1994-ben az újrainduló Erdélyi Gazda főszerkesztésével bízták meg, 1997-ben az Amerikai Erdélyi Szövetség felkérésére elvállalta a Transsylvania irodalmi-kulturális folyóirat európai főmunkatársi feladatkörét. 1993-ban létrehozta a Horváth István Alapítványt, tragikusan elhunyt édesapja emlékére. 2001-ben a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma Márton Áron emlékéremmel tüntette ki.