A francia elnökválasztás várható következményei

Az első, amit el lehet mondani a francia elnökválasztásról, hogy az a demokrácia igazi ünnepe volt. A január óta tartó kampányban mindent megtudhattak a választók a két jelölt programjáról, és teljes képet kaptak a két személyiségről. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a 23 millió tv-néző által végignézett vita a választások második fordulóját megelőző harmadik napon. A demokrácia szempontjából fontos volt még a rendkívül magas, mindkét fordulóban 85 százalék fölötti részvételi arány, ami arra utal, hogy a francia társadalom komoly tétet tulajdonított a szavazásnak. A Sarkozy–Royale párharc komoly nemzetközi figyelmet is kiváltott, aminek vélhetően az az oka, hogy az EU-alkotmányt népszavazáson elutasító Franciaországtól Európában egy, az integrációt ismét felgyorsító elmozdulást várnak. Végül érdemes megjegyezni, hogy a szavazás végére Nicolas Sarkozy megmaradt konzervatív értékrenddel és liberális gazdaságpolitikával jelentkező, vagyis tipikusan jobboldali jelöltnek, míg Ségolene Royal továbbra is a szociális szolidaritást és egyéb, klasszikusan baloldalinak vélt értékeket felvonultató aspiráns volt. Vagyis Sarkozy győzelme beleillik abba a mostanában tapasztalható trendbe, mely szerint jelenleg a konzervatív-szabadelvű értékrend hatékonyabb válaszokat tud adni Európa gondjaira, mint a szocialista-szociáldemokrata modell.

Nicolas Sarkozy menetelésének még nincs vége. A következő fontos kérdés, hogy a francia jobboldal képes lesz-e megnyerni a nyár eleji parlamenti választásokat, vagy ismételten kialakul egy „kohabitáció”, vagyis a jobboldali elnöknek baloldali többségű törvényhozással és kormánnyal kell-e együttműködnie. Sarkozy számára nem egyértelmű a helyzet, ugyanis a proporcionális választási rendszer miatt rendeznie kell a viszonyát a centrista UDF vezetőségével. Ez a viszony a kampányban megromlott, ugyanis a választások első fordulójában harmadik helyet szerző Francois Bayrou gyakorlatilag Sarkozy ellen kampányolt, annak ellenére, hogy a centrista jobboldal hagyományosan partnere a gaulle-ista jobboldalnak, vagyis az UMP-nek, illetve korábban elődjének, az RPR-nek. Egy másik szempont, hogy Ségolene Royal második helyével ismételten reális alternatívává tette a Francia Szocialista Pártot, melynek elnökjelöltje öt évvel ezelőtt a második fordulóba sem jutott be.

Belpolitikailag Nicolas Sarkozyvel szemben rendkívül magasak az elvárások, különösen ami a gazdaságot illeti. Megválasztását alighanem annak köszönheti, hogy liberálisnak vélt nézeteitől a gazdaság dinamizálását várják el tőle, ami az adóterhek csökkenésével, ezáltal a gazdaság növekedésével és így új munkahelyek teremtésével járna együtt. Sarkozytől a gazdaság szereplői azt is elvárják, hogy ismét versenyképessé tegye az országot. Mindez azonban nem járhat sikerrel, hacsak hozzá nem nyúlnak a francia szociális rendszer néhány „tabujához”. Ez azonban nem lesz könnyű egy olyan országban, ahol a szakszervezeti rendszer rendkívül erős és rendkívül ellenséges is az új elnökkel, illetve ahol a lakosság hozzászokott, hogy a skandináv államok után a legnagyobb „szociális hálóval” rendelkezik. Ennek tükrében megállapítható: amennyiben Sarkozy meg akar felelni a kampányban hangoztatott nézeteinek, akkor komoly ellenállásra, sztrájkokra és demonstrációkra kell felkészülnie.

Külpolitikai téren a legnagyobb kérdés, hogy az új francia elnök Angela Merkel német kancellárral képes lesz-e Európát kimozdítani a mostani bénultságból. Az elutasított európai alkotmány nem fog visszakerülni a politikai napirendre Franciaországban, vagyis új szerződést kell kimunkálni, amelyet azonban immár nem fognak népszavazásra bocsátani. Közép- és Kelet-Európában szorosan nyomon kell követni a várhatóan dinamizálódó francia–német együttműködést. Egyes elemzői vélemények szerint ugyanis a versenyképességet Európa nyugati felében csak úgy nyerhetik vissza, ha az EU-n belül ismét kialakul egy többsebességes Unió, így lehet „lerázni” a gazdaságilag gyengélkedő új EU-tagállamokat, köztük esetleg az egyre romló nemzetközi pozíciójú Magyarországot is. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatra sokkal inkább jellemző lesz a konstruktív párbeszéd a korábbi, nem ritkán sértegetésig fajuló üzengetések helyett. Franciaország nem válik angolszász típusú atlantista hatalommá, de az Amerika-ellenesség várhatóan nem lesz az új elnök hivatalos politikája.

Végezetül érdemes megemlíteni Sarkozy megválasztásának egy sajátságos aspektusát, az elnök származását. Sarkozy magyar származása mindenütt ismert, viszont ennek fontosságot leginkább Magyarországon, no meg Szlovákiában és Romániában tulajdonítanak. A világ többi részében sokkal inkább számon tartják a jelölt félig zsidó származását. Az a tény, hogy a francia társadalom, különösen annak jobboldali szavazóbázisa első ízben egy köztudottan félig zsidó származású elnökjelöltet választott, arra utal, hogy az EU második legnagyobb országában a politikai antiszemitizmus a muzulmán bevándorlók Izrael-ellenes rétegeiben és a hagyományos politikai elit bizonyos köreiben van már csak jelen. Ez utóbbinak végül is meg kellett élnie, hogy a trónfosztást egy „magyar bevándorló fia” hajtotta végre, ami azonban az utóbbi időben a francia politikusi diskurzusban egyenlő volt a zsidó származásra való utalással oly módon, hogy azt nem kellett megnevezni, vagyis a szalonképesség határain belül lehetett maradni.

Nicolas Sarkozy megválasztása lehetőséget nyújt arra, hogy a francia gazdaság dinamizálásával az EU és a transzatlanti kapcsolatrendszer is kimozduljon bénultságából. Ugyanakkor Franciaországban komoly társadalmi feszültségek is kialakulhatnak. Magyarországnak a korábbiaknál sokkal jobban oda kellene figyelnie a francia külpolitikára, mert Párizs nagy valószínűséggel ismét aktívabb lesz a nemzetközi folyamatok alakításában. Végezetül nekünk, magyaroknak tisztában kell lennünk azzal, hogy Nicolas Sarkozy magyar származása lehetőség Magyarország számára, de az új francia köztársasági elnök külpolitikáját nem magyar származása fogja meghatározni.

Budapest Analyses