A cselekvő emberre összpontosítottam

– A székely nép, a szülőföldhöz való ragaszkodás megfestőjének tartják önt több méltatásban is. Mennyire ért egyet ezzel a besorolással?

– A székely paraszti világot örököltem, hoztam magammal, ez a kiindulópont, de hogy ez hogyan alakul művé, már egyéni látásmód kérdése. Hogy a szülőföld festőjeként tartanak számon, ezt elfogadom, de úgy gondolom, ezen túl valami olyasmit kell teremteni a székely motívumvilágból, mint amit Kodály vagy Bartók teremtett a zenében. Nagyon szeretem a muzsikát, megdöbbentő számomra, hogy Kodály mit gyűjtött össze, azt hogyan fogalmazta meg, adta tovább, Bartók hogyan alkotott ebből valami egyetemeset, és hogy ez mai napig jelen van a világ koncerttermeiben. Festészeti szempontból ugyanígy próbáltam gondolkodni: olyat alkotni, hogy ha egy afrikai meglátja a képet, akkor őt is érintse meg emberileg, tudjon azonosulni vele, és ne azt keresse a művet nézve, hogy a látvány népművészeti szempontból hova sorolható be. A cselekvő emberre koncentráltam, legyen az értelmiségi vagy munkás – ha a külsőségektől eltekintünk, kikristályosodik a lényeg: csak az ember marad. A Parasztbánat című kép épp ilyen: a világ bármely részén, bármely kultúrájában érvényes, nincsenek kulturális megkülönböztető jegyei. Nemcsak a székely nép élethelyzeteit akartam vászonra vinni, hiszen van egy közös nevező minden nemzet és tájegység emberében: a föld. A földdel küszködő, ennek az életformának a hétköznapjait élő ember problémája végeredményben a világon mindenütt ugyanaz, az életforma és az azzal járó nehézségek, fájdalmak ugyanolyanok. Lehántva minden külsőséget, csupán az embert, a földet, a teremtést, a munkát, a hétköznapot festeni meg: ez a célom. Eszerint választottam a képek címeit is: Vajúdás, Földanya és mások – nem specifikusan székely kötődésű egyik sem. Azoknak az embereknek a lelkületét, környezetét szeretném mélységében ábrázolni, akik között felnőttem, ahonnan kikerültem, nem pedig a látványos külsőségeken keresztül. A mai ember is a fentiekhez hasonló problémákkal küszködik – például kenyérkereset –, csak a közeg, az ábrázolásmód más. A mostani művészek hivatottak arra, hogy a megfelelő közeget megkeressék – ha ez még lehetséges, de én bízom a mai ifjúságban.

– Hogyan találta meg saját stílusát, kifejezőeszközeit?

– Szervátiusz Jenő szobrász tanárom volt, mindig mondta, hogy ne felejtsük el: tanulva alkotunk, és majd alkotva fogunk tanulni. Mai napig az alkotva tanulás érvényesül nálam. Elsőéves koromban Kádár Tibor rajztanárom megkérdezte, ismerjük-e Nagy Istvánt? Kegyetlenül leégtünk, mert nem ismertük, ő összegyűjtött körülbelül huszonöt munkát, és megmutatta nekünk. A műveket nézegetve magamban azt kérdeztem: mitől olyan nagy festő ez az ember? Végül bevallottuk, hogy nem értjük a műveket, ezért a tanár úr megpróbálta megmagyarázni. Elindított valamit bennem, felelevenítette azt az ősi világot, amelyet Nagy István magával vitt innen, Csíkból. Nagy István művészete később sem hagyott nyugodni, amikor már nagyon kerestem a saját stílusomat, önmagamat... Hajnali öt órától a földön dolgoztunk, míg a nap lement, a földdel voltunk kapcsolatban egyfolytában: ezt az életet tanultam otthon, és ennek a valósága, életigazsága érett meg bennem. Ötödéves koromban eldöntöttem, olyan tömören akarok ábrázolni dolgokat, mint amilyenek a közmondásaink. Hiszen ha egy közmondást elkezdünk elemezni, abból hihetetlen életfilozófia bontakozik ki. A műnek is ilyennek kell lennie. Tömörség, plasztikusság – ez volt az elvem.

– Hogyan kapott formát az élmény?

– A föld fiai című kép például évekig érett bennem, megfestettem egy-két változatban, de nem éreztem benne azt, amiért elkezdtem festeni. Végül egyszer csak felidéződött bennem egy egész napos aratás utáni hangulat: amikor már a nap lement, lehűlt a levegő is, és mi mezítláb mentünk haza a poros földúton, ami okkerszínű volt és meleg. Ez elindított bennem valamit: a látványnak „belülről” kell melegséget, emberséget sugároznia, nem a külső hatások miatt. A színvilágot is otthonról hoztam: az izzás, a dagasztás, a szitok, a mindennapi káromlás színeit. A színekkel általában pozitív üzeneteket közvetítek. 

– A zene – főként Bartók – meghatározó hatással volt a művészetére. Hogyan sikerült vászonra vinni az auditív élményt?

– Főiskolás koromban este az operában dolgoztam világosítóként, hat éven keresztül. Ezen időszak alatt szereztem egyfajta zenei műveltséget, ráadásul a műtermünkben mindig szólt a muzsika. A bartóki világot, zenét át kellett alakítani ritmussá, színné. Az Este a székelyeknél című kép ezt jeleníti meg, a kép ritmusa követi az ötsoros pentatóniát. Ebben segített az is, hogy zene- és képzőművészeti líceumba jártam, zenészekkel együtt nőttünk fel.

– Ön a gyergyószárhegyi művésztelep egyik alapítója...

– A szárhegyi tábor gondolata már Nagy Imre bácsitól indult, a 40-es években, Zsögödön szerette volna létrehozni, de végül nem sikerült. Aztán Zöld Lajos újságíróban is felvetődött, és elkezdték komolyan szervezni. 1974-ben indult el a Ferenc-rendi kolostorban, amit a püspök 25 évre adott használatba, évi egy lejért. De rendbe kellett tenni, kőrisfák nőttek benne, a mennyezet is be volt szakadva. Érdekes életmódot folytattunk ott, vödörrel hordtuk 200-300 méterről a vizet, matracon aludtunk. Eleinte egy-másfél hónapot töltöttünk Szárhegyen, később lecsökkent ez az időtartam. A szobrászok két-három évig is dolgoztak némelyik alkotáson, egy-egy nagy kőtömböt nem lehetett egy hónap alatt kifaragni. A táborral valamiképpen a félbemaradt nagybányai festőtelepet szerettük volna folytatni egy nyári tábor formájában. Álmodoztunk, de az első év után kiderült, mennyi nehézséggel is jár ez. Zöld Lajos intézte az anyagi oldalát, mi csak a művészi részében tudtunk segíteni.

– Beleszólt-e az akkori hatalom abba, hogy mit alkotnak a táborban?

– Mindenki azt alkotott, amit akart, pedig végig górcső alatt voltunk, és próbáltak rávenni minket, hogy a szocializmus ábrázolása, építése legyen a tábor témája. A második-harmadik évtől nagyon jó román képzőművészek is kezdtek jönni a táborba. Aztán ’90 után sokan tudtak jönni külföldről is, azelőtt is nagyon sokan szerettek volna, de nem lehetett.  Alkotásaiból mindenki egy-két munkát hagyott Szárhegyen, így ezren felüli a szobrok, grafikai, festészeti munkák száma. Mindez egy adott kor képzőművészetének enyhe keresztmetszete. Majd évek múltán eldöntik, mi mennyit ér, ez nem a mi dolgunk. Tavaly szeptemberben volt a veteránok tábora, ahová meghívtunk mindenkit, aki az elején ott bábáskodott a tábor létrejötténél. Többen eljöttek, de sokan nem élnek már, sajnos. Akik eljöttek, azokkal nagyon jó volt együtt emlékezni arra az időszakra.

– Mostanában milyen képeken dolgozik?

– Épp egy Évszakok című figurális sorozat készül, de időnként előveszek régebben megkezdett munkákat, nézegetem a vázlatokat.

– Érezte már valaha úgy, hogy mindent elmondott, megfestett, amit szeretett volna?

– Soha, sőt mindig úgy éreztem, hogy csak a töredékét tudtam megfogalmazni, és még mindig nagyon-nagyon sok mondanivalóm maradt.

Márton Árpád

1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi művészeti középiskolában végezte. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett oklevelet 1964-ben. A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium (1990-ig Matematika-Fizika Líceum), a Petőfi Sándor Általános Iskola és a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola tanára. Jelentős szerepet vállalt Csíkszereda és a térség képzőművészeti intézményrendszerének megszervezésében, a gyergyószárhegyi művésztelep egyik kezdeményezője és aktív résztvevője.