2009. június 26., 11:212009. június 26., 11:21
A válság és a seregszemlét sújtó gazdasági nehézségek ellenére idén is gazdag repertoár várta a zenebarátokat a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon. A bőség zavarában nem volt könnyű majd’ három évszázad remekműveit egy platformra emelni, hiszen a bécsi klasszikusok kínálatán kívül a 20. század avantgárd darabjai is gazdagították a programot. A 62 előadás gerincét a 11 opera-előadás mellett 21 hangverseny és három balett alkotta, de 200 kiegészítő program közül is válogathattak az iparvárosba látogatók.
A zenei sorozat különlegessége volt az új bécsi iskola három legjelentősebb operájának előadása. A sort Alban Berg Luluja nyitotta meg. A szerző 1927-től 1935-ig komponálta e művét, s befejezetlenül hagyta az utókorra. Ez az a 20. századi darab, amelyről az operabarátok általában nagy elismeréssel szólnak, de jószántukból ritkán teszik fel a lemezjátszóra. Nagyon szokatlan kompozícióval kell a nézőtéren helyet foglalóknak megbarátkozniuk, a siker kulcsa az átlagnál is inkább az énekesek és a rendező kezében van. A 60-as évek Wozzeckjén már megedződött budapesti közönség a 70-es évek elején ismerhette meg ezt az operát, s noha Kalmár Magda a címszerepben maradandót alkotott, az előadások száma nem érte el a tízet. (A Wozzecket több mint húszszor adták elő).
A miskolci előadás telt házat vonzott, s ebben a Moszkvai Helikon Operának is oroszlánrésze volt – a kiváló társulat az elmúlt évben a Kisvárosi Lady Macbethtel bizonyította a 20. századi művek iránti elhivatottságát. Lulu története igazi grand guignol, mint Wass Albert A funtineli boszorkánya: akivel a démonikus aszszony kapcsolatba kerül, az hamarosan távozik az árnyékvilágból. Lulu az idő múlásával egyre mélyebbre sülylyed, s Londonban maga is áldozatként, teátrális módon Hasfelmetsző Jack karjaiban fejezi be az életét. A moszkvaiakban idén sem csalódtunk.
A Lulut alakító Tatjána Kuindzhi, noha nem átütő szoprán, bájos egyéniségével, kiváló színészi teljesítményével mégis méltó volt a szerepre, hol doromboló cicaként, hol fúriaként formálta hanggyilkos szólamát. Alakítása igazi sportteljesítmény is volt, az énekesnő az első felvonás teljes másfél órájában színen volt. A társulatból kiemelkedett az Alwát alakító Vaszilij Efimov, akit a miskolci közönség már az elmúlt évben a Borisz Godunov Grigorijaként megismert. Különleges teljesítményt nyújtott még Geschwitz grófnő szerepében Larisa Kostyuk és az állatidomárt alakító Dimitrij Jankovszkij. Mint említettem, a Lulu-előadások sikere nagyban függ a rendezéstől. Dimitrij Bertman színrevitele végig fenntartotta a feszültséget. Figyelemre méltó volt a díszlet is: puzzle módon összeilleszthető krómozott idomokból állt, s görbe tükörként képezte le a színpad amúgy is torz cselekményét.
Másnap Berg másik operáját, a Wozzecket mutatta be a Gerai Állami Színház társulata. A Krónika hasábjain éppen egy éve számoltam be a mű párizsi premierjéről. A Büchner drámája nyomán készült alkotás sokszínűségét jelzi, hogy nagy színpadon, s intimebb közegben is megállja a helyét. A párizsi Christoph Marthaler rendezése nagyobb tömegeket mozgatott, Matthias Oldag a miskolci színházhoz méretezte koncepcióját. Az autentikus német előadásban Marthaler minden szerepet gondosan megrajzolt: a Wozzeckkel moralizáló tiszt visszataszító disznó, a főhősön kísérletező orvos sátáni, Marie, a bukott nő a megtestesült ártatlanság, a Tamburmajor igazi übermensch, mintha egy háború előtti propagandafilmből lépett volna ki.
A rendezés modernségével, ugyanakkor visszafogottságával szolgálta a drámát. Különösen emlékezetes marad a darab záróképe, amikor a sok tragédia után a szereplők felgöngyölik az egész színpadot beborító, véres szőnyeget. A főhős és Marie közös gyermeke Wozzeck egyenruhájához hasonló öltözékben lép színre, kezébe adják apja borotváját, s az embertelen forgószínpadon megy az élet tovább. A címszerepet Andreas Scheibner, a drezdai opera énekese alakította. Az ő Wozzeckje kevésbé megalázkodó párizsi társánál, de a kiúttalanság őt is felőrli. A kiváló hangi adottságokkal rendelkező művész színészként is emlékezeteset nyújtott. Marie szerepében Franziska Rauch kiváló drámai szopránját és alakítását élvezhettük, a Jürgen Müller Tamburmajorja és Bernhard Hänsch Doktora is nagyban hozzájárult az előadás sikeréhez. Sajnos az estre a Lulunál jóval kevesebben voltak kíváncsiak, pedig a két opera-előadás együtt reprezentálta a bergi életművet.
A miskolci programsorozat legjelentősebb előadása Schönberg: Mózes és Áron című operájának magyarországi bemutatója volt. A téma átszövi a zeneszerző és pedagógus életútját, az első vázlatokat 1903-ban veti papírra, a kidolgozást 1923–37 között végzi. A bibliai történetet 1954-ben, három évvel a mester halála után Hamburgban mutatták be. Schönberg egész tudását, életszemléletét dolgozza be a műbe, mint Wagner, ő is maga írta a szöveget.
A drámában Mózes, a magányos óriás, a hajlíthatatlan áll szemben Áronnal, aki esendő mivoltában, kompromisszumaival szolgálja a népét. A zeneileg nagyon nehéz opus bemutatására a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar élén Kocsis Zoltán vállalkozott. A produkciónak Wolfgang Schönét, a stuttgarti Staatsoper baritonistáját és az amerikai tenort, Daniel Brennát nyerték meg a szervezők. A két énekes tökéletesen kifejezte a szereplők jellemét: a német művész érces sprechgesangja és társa hajlékony, de karaktertenorja egyben a cselekményt is illusztrálta. Figyelemre méltó volt Sebestyén Miklósnak a pap szerepében nyújtott alakítása is.
A rendezés viszont felemásra sikerült. Sajnos összehasonlításként, hazai tapasztalatok híján egy 1999-ben New Yorkban látott produkcióra támaszkodhatok (James LevineGraham Vick). Az amerikai bemutató veretes előadás volt, sallangmentességével teremtett iskolát. A közönség néma csöndben hagyta el a Met épületét. Giorgio Pressburger rendező egy zsinagógába helyezte a cselekményt. A szervezők már korábban jelezték, hogy nem hagyományos rendezésben kerül színpadra a darab, az előadást csupán minimális szcenírozással színesítik.
Az első felvonásban ez a visszafogottság maradéktalanul megvalósult. A másodi felvonás már eklektikusabb volt, a túlzottan képszerűre sikerült bacchanália jelenet naturalizmusa (vagy naturizmusa) megtörte a drámai egységet. Hibának tartom, hogy a feszült figyelmet követelő opera az utcai zajos nyári színházban kapott helyet. A zenekar, az énekkarok és a karmester teljesítménye kifogástalan volt, az este méltó folytatása volt az 2007-es Debussy: Pelléas és Mélisande bemutatójának.
A fesztivál alaposan foglalkozott a mozarti életművel: a Bukaresti Nemzeti Opera a Figaro házasságát, a Kassai Musica Iuvenalis Vonósegyüttes a Bastien és Bastienne-t, a Lett Nemzeti Opera pedig A varázsfuvolát tűzte műsorára. Mégis két különlegességre emlékszem szívesen. Az egyik egy gyermekeknek szóló zenei ismeretterjesztő műsor volt, Lukácsházi Győző egy órában dolgozta fel A varázsfuvolát, sok derűvel, mókával. A meséből lassan kibontakozott az opera, Köteles Géza személyében zongorista is került a színpadra, s neves énekesi gárda (Hábetler András, Bucsi Annamária, Hertelendy Rita, Beöthy-Kiss László, Jekl László) aszszisztált a produkcióhoz. A másik meglepetés Mozart fiatalkori operájához az Apolló és Jácinthoz fűződik.
A kis zseni 11 évesen írta a dalművet, s a mostani színrevitel a már említett Moszkvai Helikon Színházat dicséri. Dimitrij Bertman rendező átvette Mozart játékos lelkületét. Viktoria Unguryanu karmester nem ragaszkodott a pulpitushoz, hol a függöny előtt mesélt a közönségnek, hol a színpadon kávézott együtt az énekesekkel, s közben a zenészek irányító nélkül is tették a dolgukat. Egy társasági összejövetelbe illeszkedett a történet, s noha a sztori nem túl vidám, a rendezés mégis felhőtlen szórakozást faragott az antik drámából.
A színpadkép egy orosz kúriára emlékeztetett, fehér nádszékekkel, filagóriával, s a csehovi miliőhöz illeszkedtek a kosztümök is. A bécsi zenében kakukkfióka volt Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieri című egyfelvonásos operája. Érdemes volt betenni az alkotást a fészekbe. A két énekes teljesítménye a világ vezető operaházaiban is megállja a helyét. A Mozartot alakító Vaszilij Efimovról már szóltunk a Luluról írottakban, társa Andrej Szerov volt. A fiatal művész, Valerij Gergiev felfedezettjének nevét érdemes megjegyezni, hangja az orosz basszista iskola legnagyobbjaihoz hasonlítható, ugyanakkor lágy tónusai a mediterrán operák előadói hagyományaihoz közelítettek.
Végezetül egy nagyszabású, közönségcsalogató koncertet emelek ki. A Kolozsvári Magyar Opera, a Kassai Állami Színház zenei együttesei és a Miskolci Szimfonikus Zenekar Emlékezés Beethovennel az 1989-es eseményekre címmel a Fidelióból játszott részleteket, majd a IX. szimfónia következett. Két erdélyi szólistának is tapsolhatott a közönség, Molnár Mária a IX. szimfónia alt szólamát énekelte, míg Szilágyi János Rocco szerepében lépett fel. Az előadással a kassai és a kolozsvári közönség is hamarosan megismerkedhet, november 16-án, a prágai Vencel téri események előestéjén a felvidéki városban, december 22-én, a rendszerváltás napján Erdély fővárosában ismétlik meg a koncertet.
A szerző operakritikus
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok