A büfésnéni szabadságon

Kis főorvosunk minap, hogy is mondjam, kutyagumin csúszott el az udvaron, s hanyatt vágódott nagy sebbel-lobbal. Hjaj, drága büfésnéni, de nagyon sajnálhatod, hogy szabadságra menésed végett nem láthattad, amint az a lajhárforma, tömzsi ember, az a drágalátos bitang kurafi (szeretett és tisztelt főorvosunk) belekenődött az édes anyaföldbe. Tudniillik anyaiszapba, ami a sok esőzések miatt származott a felázott udvaron.

Csak úgy csurgott le róla a sok trágyaszín gizmasz, ahogy felfelé tápászkodtában máris azt figyelte, ki veszi a bátorságot (botorságot?) a röhögésre eleste fölött, minket ugyanis – szegény beutaltakat – az udvarra tereltek szellőzködés és délutáni sétaterápia indoklással. Ott lefegett a megbarnult fehér köpenyén a megbarnult avar (tudniillik, amely nyáron még lombkorona volt), mi meg csak fulladoztunk a nagy röhögések visszatartottunkban.

Kibírtuk-e, kérdezhetnéd, te drága büfésném, kibírtuk-e végül nagy földre hemperedő gúnykacagás nélkül, ezt kérdeznéd, büfésnéni, ha te is szeretnéd a szegény Dumpfot, és megértően még meg is paskolnád az arcomat, amikor elújságolom neked, hogy egy faszt. Nem bírtuk ki – hacsak az nem számít kibírásnak, hogy volt, aki a szája elé tartotta a kezét, mások meg elfordultak –, nem bírtuk ki, nem és nem, hanem kidagadt szemekkel hahotáztunk, volt, akinek ér pattant el a szemében a nagy erőlködéstől, az öreg Béla bácsi meg térde csapkodtában torkára szippantotta, hogy is mondjam, a protézisét. Úgy kellett doktori csipesszel kirángatni a torkából a porcelánfogazatot, ami nem volt egyszerű, minthogy elég mélyre becsúszott. Mi, többiek legalább megnyugodhattunk, mivel a beavatkozás idejére az ápolók nem figyeltek oda, hogy betartjuk-e a csendes pihenőt.

Azt kérdeznéd, ha szeretnél, te maflácska büfésném, hogy örültem-e ennek. Nos örültem volna, ha nem vesz elő a mélabú, mivelhogy eszembe jutott, hogy amióta nem vagy itt, nem is láttalak. Eszembe jutott, te mézes tehénkém, és eszembe jutott az is, hogy mostanság a büfében is hiába koslatok, mert nem leshetem immár feszes kék köpenyedet szélesen kitöltő farod lengését, tudniillik amikor végighimbálod az asztalok között. Mért is kellett neked szabadságra menned, hiszen ahol te dolgozol, az kész szanatórium, ahogy mondani szokták, ráadásul te nem is tudod, de azt a másik büfésnőt, aki helyetted szokott itt lenni, szóval őtet én nem szeretem.

Tudom, hogy a főorvos úr megemeli a gyógyszeradagomat, amikor ilyeneket mondok, de nincs mit tenni, akkor sem állhatom, mert mindig csak félig melegíti meg a pizzaszeletemet, meg aztán hol is vannak az ő szikkadt tagjai a te hullámzó domborműveidtől! Szóval eszembe jutott, hogy milyen messze vagy, és hogy ráadásul nem szeretsz, és csak ültem búsladtan a pizsamámban. El is kezdtem rágcsálni a magántartalékomban lévő gipszet (amit még múlt héten csentem el a raktárból, és amely csokoládéízű, mert sajnos gyomortükrözéshez való) egy nagy zacskó csipsszel egyetemben.

Ettem vegyesen, meg ne unjam egyiket se, a gipszre ettem csipszet, a csipszre ettem gipszet, édesre a sóst, sósra meg az édest, ahogy élni is szoktak az emberek, amíg ide nem kerülnek, mert itt csak savanyú minden, ha ráadásul az ember egy szem büfésnője is eltávozik fizetett szabadságra. Szóval amint ott rágicsálok, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mind a két kis zsák gipsz el van fogyva, nekem meg furcsa fájások kezdődnek el a gyomromtól végig a seggemig, amely fájdalmakat viszont eltitkoltam a személyzet előtt.

Egészen az esi vizitig, amikor is főorvosom rákérdezett, hogy Dumpf, magának meg mitől olyan lila a feje, amire én csak jajgatni tudtam, mert hirtelen csak ez az egy szó jutott az eszembe. Kapott is szegény Dumpf a falánksága miatt akkora bélmosást, hogy két napig csak utánam takarították a budit, na meg pizsamát is gyakrabban kellett cserélnem némely balesetek okán. Szóval mindezek történtek, amióta hiányoddal vagyok kénytelen együtt élni e kopár fehér falak között, te drága büfésnéni, amely hiány már űr egyenesen, főleg ha arra gondolok, hogy szerelmünk vására egyedül csak rajtam áll, mert rajtad sajna rendszerint bukik. Ilyenkor csak kiáltanék, hogy szeress, szeress, te vattacukorboci, vagy legalább gyere végre vissza, tudniillik igen nehéz délutáni séta idején ilyen hosszú leveleket kapirgászni a sárba.