A blúz esete a bulzzal

És kétségtelen, hogy van ilyen is. Nekem az a fajta vörld mjúzik nem kenyerem, amely ekként árulja magát, miközben, amint azt Alain Finkielkraut poénosan megjegyzi valamelyik írásában, ugyanaz a globális ritmus dübörög a melódiák mögött, alatt, fölött. Emlékszünk még Andy Warhol elménc kijelentésére? Londonban a McDonalds a legszebb, Párizsban a McDonalds a legszebb, Berlinben a McDonalds a legszebb, és így tovább. A kedves hallgató szívesen lenyeli akár a földön kívüli muzsikát is, ha egyszer megvan hozzá a techno, house vagy bármi egyéb köret. Nos, ez a fajta világzene snassz. Nem megyek bele a metafizika utcájába, túl sokan, túl sokat értekeztek már a globális uniformis látogatásáról. Mondanék helyette egy-két pozitív példát a sok közül, ami így kapásból eszembe jut. Úgy nem snassz a világzene, ahogyan azt Joe Zawinul és a Weather Report csinálta. Hogy ez a szakma szerint már nem anynyira world music, mint worlbeat? Áldja meg az Isten. Ha egyszer van íze. És egy másik példa. Volt valamikor, nem is olyan régen (bár, személyes tapasztalataimból kiindulva, az is lehet, hogy egy 1986-ban alakult banda Matuzsálemnek számít manapság a bizniszben, még emlékként is!) egy Mano Negra nevű zenekar. Vitatható lehet, hogy miért kell egy zenekart egy andalúz anarchista csoportról elnevezni, az azonban nem, hogy a punkból, flamencóból, rapből, raiból, rockból és ki tudja miből még patchankát gyúró csapat kiváló zenéket hozott létre. Aztán jött Manu Chao, a Mano Negra énekese, és jött a Clandestino, meg a többi lefele ívelő darab. Elképzelhető, hogy önmagában ez a zene „okés”, de a Mano Negra után, nos, műanyag világ. Na, de valamiből meg kell élni, és ha ezt a „világ-osított” denszhóllt lehet eladni, akkor ez van. Az anarchia meg ássa el magát.
Amit a Nightlosers nevű román zenekar csinál (pontosítok is: „állampolgársága” „román”, összetétele azonban ugyancsak worldos, helyileg bár), az engem a Mano Negra teljesítményére emlékeztet. Valamikor régen láttam egy koncertjüket a Dieselben, aztán sokáig semmit. Nemrégiben felfedeztem az új Nightlosers CD-t, és tekintettel a régi ismeretségre, megvettem. A cím eleve magkapó, számomra bár. Rhythm & Bulz. Ugyanis szinte mindent elmond arról, amit a csapat művel. A Nightlosers ugyanis jó ideje azon dolgozik, hogy a szeretve tisztelt blues receptjébe valahogy belopja a helyi ízeket, legyen az román, magyar, roma vagy más. És itt most lehetne akadékoskodni. Hogy mi köze az afrikai spirituálékban és munkadalokban gyökerező amerikai countryval, folkkal ütköztetett, origóban néger zenének a kelet-európai, balkáni tradíciókhoz. Azt is mondhatnám erre, hogy semmi. És azt is, hogy minden. Hallgasd meg, nyájas Olvasó, a korongot. Ha a blues illusztrálná a bulzot, amúgy nájtlúzeresen, vagy fordítva, akkor az egész fogás mehetne az ebeknek harmincadjára. Már ha kellene ilyen étek az ebnek. Ám jelen esetben egyik eset sem áll fenn. A mesterszakácsok (Hanno Hoefer, Laco Jimi, Grunzo Geza, Octavian „Barila” Andreescu, Ovidiu Condrea és meghívottaik – a CD belső borítóján használt helyesírást használom, ahol a nevek fölül eltűntek a worldben igen kevéssé érthető ékezetek) rendkívüli arányérzékkel (ha ugyan lehet ezt a kifejezést alkalmazni a gasztronómiára) elegyítik a western és az eastern zenei konyha alkotóelemeit. A végeredmény pedig egy olyan fogás, melyet megízlelve az ínyenc sem találhat egyensúlytalanságot az aromák között. Máris kiemelném Willie Dixon örökzöldjét (aki egyébként sikeres boxoló maradt volna, ha nem válik zenetörténeti nagy öreggé), a Little Red Roostert, amelyben a két világ veszélyesen egyérintősen találkozik, a Nightlosers azonban biztos kézzel adagolja a bluesba a cigányos-népies fűszert, és Ana Sechelea hangja remekül ölelkezik Hoeferével, pont úgy, ahogy a kis vörös kakas (na persze) meséjének hangulata megkívánja. A korongon egyébként 15 nóta található, melyek közül öt saját szerzemény, háromnak pedig román a szövege. Ezek közé tartozik másik kedvencem, a Petre Butch (értsd bács) című dal. A szöveg Liviu Uleia szerzeménye, és gyanítom, hogy a juhok iránti mérhetetlen szerelemről szól. Az ízek emlékének kedvéért idemásolom az egyik szakaszt: „Una-i groaznic de urîtã / Da’ îmi place cum se uitã / Alta-i mai mereu tãcutã / Da’ e blîndã ºi m-ascultã.” Az új lemezen található anyaggal általában az a helyzet, hogy egyrészt maximális respektussal kezeltetik a téma, a zenészek nem fikázzák a bluest, sem az erdélyi népzenét, másrészt a humor szinte végig jelen van a korongon, hol a hangszerelésben, hol a két világ ütköztetésében, hol pedig az egész tálalásában. Két (látszólagos vagy valós, nem tudom eldönteni) baki is felkerült a CD-re, ám mindkettő szervesen beleépül egy-egy nóta elejébe, illetve végébe, és egyáltalán nem fura, inkább természetes módon lendít az adott dalok utóízén.
Úgy gondolom, a Nightlosersnek sikerült megcsinálnia azt, amiről sok világzenész csak álmodik, vagy még azt sem, ugyanis a szempler és a dobgép nem álmodik (sic!). Sikerült olyan fogásokat kidolgozni, amiket bármely nemzetközi étteremben tárt karokkal fogadnának. Aki pedig tamáskodik (és hidd el nekem, nyájas Olvasó, van ilyen elég), az csinálja utánuk. Semmi az egész: a lemez prospektusának hátsó borítóján ott van a bulz receptje. Egyszerűbb a pofonnál. És ha ez megvan, akkor már csak a Ritmussal kell bíbelődnie kissé. Szántai János