A bizalom anyanyelve

Mindennek tudatában mégis nekiveselkedtem a helyi közigazgatásban az anyanyelv megengedett használatáról szóló 2001/215-ös törvénynek. Igen, én is meglepődtem, hogy áprilisban lesz tízesztendős ez a jogi szabályozás, de mintha egy tisztességes fészekbe becsempészett kakukktojás volna, amit ajánlatosabb dugdosni-takargatni, semmint közszemlére engedni – hivatalosan erről sem igazán akarnak mindenütt tudomást venni.

De miről is szól a törvény? Röviden: a sokat és sokféleképpen emlegetett, legalább 20 százalékban hivatalosan jelen lévő kisebbség anyanyelv-használati joga a helyi közigazgatásban. Nem részletezem a székelyföldi ellenkező előjelű szurkapiszkákat vagy azoknak a helyi kiskirályoknak a pöffeszkedő örömét, akik hajszálpontosan tudják: szó sincs 20 százalékról, jó, ha az arány eléri a 19,75 percentet – márpedig a törvény, az ugyebár törvény.

Szóval a fentebbiekről hallottunk eleget az eltelt évek során, ezúttal arra szeretnék nyilvánosan rákérdezni, hogy a BIZALOM milyen nyelven beszél, van-e esetleg anyanyelve olyan helyeken, mint például Nagyváradon, ahol (egyelőre még – hála istennek!) nem kell innen-onnan összekapargatni a töredékszázalékokat ahhoz, hogy kiadják az ominózus húszat. Vagyis ha létezik a törvény, léteznek olyanok, akik élnek a szabályozással, a városházán szép számmal dolgoznak magyar anyanyelvűek, akkor a többségi oldalról miért nem létezik bizalom, ha a város magyar anyanyelvű lakosságával szemben nem is, legalább a kollégákkal szemben?!

Vagyis ha valaki magyar nyelven ír egy kérvényt és arra magyarul kér választ, miért nem lehet ide-oda fordítgatás (sok esetben ferdítgetés) nélkül elintézni? Miért ez a folytonos görcsös félelem, hogy a magyar szó csakis hazaárulást, kémkedést, becsmérlést, ki tudja, mi mindent takar?! Miért nem lehet eleve azt feltételezni, hogy valóban hétköznapi ügyintézés végett használja valaki az anyanyelvét? De sajnos el kell rontanom önnön örömöm, mivel előbbi kérdéseim szónokiaknak bizonyultak. A válasz ugyanis egyszerű: nem a törvénnyel való élés szüli a bizalmatlanságot, hanem a visszaélés vele. A különböző piszkálódó, kötekedő, kekeckedő beadványok sora. A csak azért is öszvérkedő, feltűnősködő, kakaskodó pótcselekvések agyszüleményei.

Az pedig régi igazság, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten! S ha már itt tartunk, egyetlen, pontosabban két példa erejéig térjünk vissza a nyár elején egy pohár vízben óriási vihart felvert utcanevekhez: kiteszik, leveszik, kiteszik, leveszik (nem folytatom), hogy Kálvin János utca. Ad 1: az igazi régi váradiak tudják, hogy az valaha Őr utca volt. Ad 2: bármennyire is a magukénak érzik, a magyar protestánsok (és más vallásúak) nagy része tudja: akinek a tanításait követik, az a francia Jean Calvin. (Aki viszont a maga során a saját tanítómesterét, a német Martin Luthert haladta meg. Akármennyire is otthonosabb a magyar fülnek a Luther Márton változat.) 2010-ben enyhén szólva anakronizmus az 1867-es kiegyezés nagy vívmányaként elterjedt, mondhatni kötelezővé vált keresztnév-lefordítás.

Ma már például alig tudja valaki, hogy a Rezső a Rudolf magyar „változata”, holott Rudolf trónörökös így írt alá minden magyar vonatkozású iratot. (Igaz, hogy nem tegnap és még csak nem is tegnapelőtt!) Jókai mellé sem emlegetjük már magyar romantikusként Verne Gyulát, s ha nemzeti zeneszerzőkről van szó, „megelégszünk” Liszt Ferenccel, Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal – és hagyjuk a németeknek-osztrákoknak Bach János Sebestyént, Beethoven Lajost, sőt – uram bocsá’! – még Mozart Farkas Amadét is. De ha mindenáron ragaszkodnánk a szemellenzős kettős mércéhez, akkor majd szép csendben nyeljük le, ha a valamikori váradi Kispiac téren ott fog díszelegni a kiírás: Piaţa Sfântu Vasile. Igen, így! Mert hogy olyannyira a magáénak érzi a románság városalapító királyunkat, hogy fülükben idegenül cseng a Sf. Ladislau. Na ugye?!