A beszélő kéz

Rossz nyelvek szerint majd minden bábjátékos nagyszínházi színész akart lenni… A bábrendező hogyan viszonyul ehhez a nem túl jóhiszemű véleményhez?

Természetesen nem értek vele egyet, bár igaz, hogy sokan úgy kerültek erre a pályára, hogy megbélyegzettekként kiszorultak a társadalmi élet, a művészvilág különböző területeiről. A „művelt” világ pedig a bábjátszást – mivel csak bábu, és csak gyermekeknek szól – valamiféle másodrangú művészetté minősítené, márpedig meggyőződésem, hogy ez a legősibb művészet – mint ahogy a mímelés, a pantomim is az – a bábu kultikus jelkép, mágikus varázslat, az életre keltés szakrális pillanata. Minden művészetnek megvan a maga sajátos eszköztára, a bábszínházhoz nem kell semmi más csak a bábu, a jelkép, a látvány, amelyben ott rejlik az életre kelés csodája, a varázslat. Ez pedig az ősembertől kezdve a természeti népekig, sőt a mai népszokásokig egy szellemi világgal, a hit világával közlekedik. A bábu a kéztől elevenedik meg, a kéztől, amely mindent el tud mondani. Azért tekintik a kesztyűsbábot a bábozás alapjának, s mi annak idején a kezdetek kezdetén ösztönösen ezt választottuk, s nem a keleti eredetű pálckás bábot vagy a marionettet.

Mikor, hogyan érintette meg ez a művészet?

Gyermekkorom óta rajzoltam, látásmódomat a humor, a groteszk, a játék jellemezte. Szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön telente ritmikustorna-tanfolyamokat szerveztek, majd Budapesten Dienes Valéria híres mozgásművészeti tanfolyamán folytattam, amikor apámat a második világháború idején néhány évre odahelyezték. Hazatérve, Brassóba írattak be amolyan népi konzervatóriumba. A moziban láttam a Szerelmek városa című francia filmet, amelyben Jean-Louis Barrault pantomimezett. Mondom, hát ez kell nekem, ez a fantasztikus művészet. De amikor 1948-ban Kolozsváron beiratkoztam a Koreográfiai Intézetbe, kiderült, csak klasszikus balettet oktatnak, s nevettek rajtam, amikor a pantomimezést emlegettem. Ott is hagytam őket másfél év múlva, amikor felfedeztem a bábszínházat. Azokban az években az országban jóformán a semmiből 19 bábszínházat hívtak életre, úgymond a gyermekek „szocialista” nevelése-oktatása céljából, előképzés, megfelelő infrastruktúra nélkül. Én 1951-ben vettem részt Bukarestben az első szervezett bábszínházi képzésen, és a következő években már rendeztem is.

A hatvanas évek második felének diáknemzedékét valósággal lázba hozta az az alig több mint féltucatnyi bábosból verbuválódott pantomimcsoport, a MIM7, amely a testével, a mozgásával tudta kifejezni mindennapi érzéseinket, gondolatainkat, s ha kellet, tudott szavak nélkül (hiszen a szavak erejétől félt legjobban a rendszer) fügét mutatni a hatalomnak.

Igen, a pantomimcsoport később a bábszínészek legjobbjaiból verbuválódott, de amúgy az egész együttes páratlan volt, úgy is neveztem őket, hogy az „aranycsapat”. Ilyen csapatszellemmel sehol nem találkoztam, holott rendeztem az ország tizenegy bábszínházában, Magyarország hét bábszínházában, és számos nagyszínházban is. Elhivatott, összetartó, igazi nagy család volt ez a társaság: élükön a zseniális Péter Jánossal és számos más kiváló, tehetséges emberrel – igaz ballaszttal is, de hát az belefért a tizenkettőbe. Ehhez hosszas együttműködés és összecsiszolódás kellett. Már ’59-ben észbe kaptam, hogy ha hivatásosakká akarunk válni, akkor egy stúdiót kell létrehozni – munkaidőn túl. Ehhez hozzátartozott a mozgásművészeti kurzus, abból alakult a pantomim: meg kellett tanulni a testet uralni, mert a bábuba minden átmegy, akaratodon kívül transzponálódik a saját mozgásod: érzéseid, indulataid a kezeden keresztül. Évekig tartó tanulás, önfejlesztés eredményeként valódi profi-csapattá váltunk. És összeállt a pantomimcsoportis. Játszottunk hetenként a város művelődési házaiban, mindenütt, ahova meghívtak bennünket, csak a bábszínházban nem, mert onnan kiebrudaltak – az akkori igazgató, bizonyos Dan Vasile amatőrnek tartotta a pantomimeseket. Amikor azonban kezdtek felfigyelni ránk, és meghívni különböző nyugati fesztiválokra, teszem azt Amszterdamba, az igazgató rögtön ráébredt, hogy ez az ő csapata, és fennen „lobogtatott” bennünket Románia képviseletében…

Közben pedig nemzedékek nőttek fel a kolozsvári Király utcai bábszínház paravánja előtt, ahol a raktárnak épült, jelentéktelen épületben nap mint nap tündérvilágot varázsolt ugyanez a nagy család a gyermekek számára.

A szakmai és erkölcsi fegyelemnek és alázatnak, a felhőtlen játékszeretetnek ilyenkor még erősebben kellett megnyilvánulnia, hiszen a gyermeket nem lehet becsapni, a gyermeknek nem lehet hazudni… Nehéz lenne elmondani, hogy mi mindent játszottunk a Kolozsváron eltöltött közel harminc év alatt: az anderseni és hoffmanni klaszszikus gyermekmeséktől a népmese-feldolgozásokig, a magyar irodalom klasszikusaitól Petőfitől, a móriczi Állatmeséktől Tamási Áronig és Weöres Sándorig, no, meg a csodálatos Micimackóig, amely külön fejezetet érdemelne. Milne e mély és játékos gyermeki lélektükre – amelynek hazai irodalmunkban legfeljebb Fodor Sándor Csipikéje lehet méltó párja – később sem maradt ki egyetlen színházi repertoáromból sem, legalább féltucatszor megrendeztem.

Visszatérve még egy mondat erejéig az aranycsapathoz: a már valódi profivá érett együttes, úgy emlékszem, a máig feledhetetlen Karnyónéval tette fel az i-re a pontot…

Ó, a Karnyóné, Csokonai bohózata szintén megérne egy misét. Valóban a bábos-alakos stílusban előadott legsikeresebb darabunk volt. 99-szer játszottuk, a századikat már nem engedték meg, nehogy jubiláljunk… Tény azonban, hogy a „bábszínházi paraván mögött” nemegyszer megengedhettünk magunknak olyasmit, amire a nagyszínházak gondolni sem mertek. A számos „zsigerekbe vágó” paródia mellett így rendezhettem meg a színház román tagozatával Jarry Übü királyát 1980-ben. Öt évig játszották Engem közben nyugdíjaztak…

Ez viszont mégsem jelentett igazi nyugalomba vonulást?

1990-ig itthon nem rendezhettem, de rendeztem Magyarországon hét színházban, beleértve a budapesti Állami Bábszínházat, a pécsi és kecskeméti bábszínházat, hogy csak fontosabbakat említsem. Kecskeméten hosszabb ideig ottragadtam néhány tehetséges ember kedvéért, s 63 évesen kineveltem egy újabb bábosnemzedéket – úgy mint az ősidőkben Kolozsvárom. Őket második gyermekeimnek, ha úgy tetszik második „aranycsapatomnak” tekintem. Pedig az itthoni változások után egészen más terveim voltak, szerettem volna egy báb-, pantomim- és dzsessz-színházat alapítani, de ez nem jött össze. Soros-támogatással szerveztünk viszont négy nyári tábort fiatal színészeknek. Ugyanis a felsőfokú bábszínészoktatás éppen csak elkezdődött 90 után nálunk a bukaresti főiskolán, magyarul pedig öt éve indult tagozat a marosvásárhelyi színészképzőn, tanár is alig akadt hozzá, hiszen a szakmabeliek jórészt mind végzettség nélküli „amatőrök”, mint jómagam. Ezért legfeljebb csak „súghattam”, amikor a képzés beindításának mikéntjéről volt szó. Közben persze már itthon is rendezhettem, és határon innen és túl alkalmam volt színre vinni vagy újrarendezni az életemen végigvonuló a fontosabb előadásokat. A gyermekdarabokról már beszéltem, hadd sorolom most fel meghatározó felnőtt szerzőimet: Csokonairól és Jarryról már esett szó, továbbá Shakespeare (Szentivánéji álom, Vihar), Garcia Lorca (Don Cristobal), Cervantes (Don Quijote). Ez utóbbit, akárcsak a Micimackót négyszer rendeztem meg különböző helyeken.

Lehetetlen emberöltőnyi, ennyire mozgalmas életet egyetlen keretekbe szorított beszélgetésbe bezsúfolni. Hiszen nem szóltunk elméleti munkásságáról, a bábművészetről írt cikkeiről, tanulmányairól, bábdarabjairól, s arról, hogy könyvet ír nemcsak a rendezésről, hanem a bábművészet megannyi ága-bogáról, színész-báb-ember, illetve gyermek viszonyáról. A szakmabeliek Kovács Ildikót a hazai bábművészet iskolateremtő egyéniségeként tartják számon, munkásságát számos díjjal ismerték el. Ezek közül melyik a legfontosabb?

Oklevelek meg díjak akadnak itt, ha nem is csőstől, de szép számmal, hadd ne soroljam fel őket. Legutóbb Kisvárdán tiszteltek meg életműdíjjal.  Számomra mindig a gyermekek elvarázsolt arca, a szemükben tükröződő öröm volt a legnagyobb elégtétel, vagy az, ha odajött előadás után egy édesanya és azt mondta: köszönöm, hogy egy órára ismét gyermekké válhattam. Egyébként csak a poén kedvéért, mostanában az volt számomra a legnagyobb ajándék, hogy egy fiatal bábszínész, akivel együtt dolgoztam, azt mondta társainak: Ildikó ma is olyan, mint egy gyermek, aki papírsárkányokat ereget…