A beszédes karikatúráktól a kóbor kutyák pártolásáig

– Grafikusként a nyolcvanas években, a Hargita napilapban megjelent karikatúrái révén vált közismertté. Hogyan kezdődött karikaturista pályafutása? Mitől jó ön szerint egy karikatúra?
– Első rajzaim 1982-ben jelentek meg szakszervezeti lapokban, és ugyanettől az évtől publikálta rajzaimat a Hargita lap egészen a változásokig. Szakmai szempontból nagyon szép korszaka volt az életemnek, mert téma volt rengeteg, nem kellett azon gondolkodni, mit rajzoljak meg. Ugyanakkor mivel abban az időben nem lehetett kimondani dolgokat, a rajzok révén lehetett „üzenni” az embereknek, és a visszajelzésekből tudom, hogy értették is az olvasók a grafikába rejtett apró célzásaimat.

Hogy mitől jó egy karikatúra? Nehéz lenne megmondani, mert ahány karikaturista, annyi stílus. Én aprólékosan rajzolok, kidolgozom a részleteket, más néhány vonással érzékelteti ugyanazt... Azonban a legfontosabb, hogy mindig legyen mondanivalója a karikaturistának, és azt a grafikai eszköztárával úgy tálalja, hogy az olvasó lehetőleg ne a képaláírásból tudja meg, miről is szól a rajz. Egy jól megkomponált karikatúrához nem kell képaláírás, nem kell megmagyarázni, és a humor mellett érzékelhetőnek kell lennie a szomorú, vagy éppen cinikus valóságnak is.

– Régebben kiállításai voltak, rajzai jelentek meg különféle kiadványokban, egy ideje viszont eltűnt, és nem lehet látni sehol az alkotásait.
– Valóban eltűntem, mert amióta állatvédelemmel foglalkozom, kevés időm marad a rajzolásra. Az utóbbi években néhány meséskönyvet illusztráltam, bár ez nem az én műfajom, sokkal otthonosabban érzem magam a karikatúrák világában. Úgy vélem, ha valamit csinál az ember, azt szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással tegye, mert csak úgy érdemes. Az utóbbi években kissé megfeleződtem, és hangsúlyosabban az állatvédelemben vagyok jelen. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem rajzolok, hiszen a németországi állatvédők állandóan keresnek a megrendeléseikkel. Olyan rajzokat kérnek tőlem, amelyeket képeslapként sokszorosíthatnak, de kötényeket és pólókat is illusztrálnak a rajzaimmal. Ezeket aztán pénzre váltják és az összeget eljuttatják az állatotthonnak.

– Tematikus megrendelésekkel bombázzák a németek, vagy engedik, hogy szabadon választott témát jelenítsen meg rajzaiban?
– A felkérés általában úgy hangzik el, hogy rajzoljak valamit. Nem is adhatnak témát, hiszen bármilyen gyakran járjanak erre, nem ismerik annyira az itteni állatvédelmi gondokat, mint én, aki itt élek. Azt viszont jelezni szokták, hogy kutyákkal kapcsolatos szomorú esemény legyen, illetve valami vidám, mókás jelenet. De elmondják azt is, hogy éppen pólóra kérik vagy képeslapra, hogy legyen humoros, kifejező, piacos, de ezen belül a témát én választom. Előfordult, hogy kértek egy rajzot, én pedig készítettem egy egész sorozatot a kutyák életéről. Lényegében egy történetet jelenítettem meg rajzokban elmesélve, úgy, hogy mindenki megértheti, függetlenül attól, milyen nyelvet ért vagy beszél, hiszen a rajzoknak egyértelmű az üzenete bármilyen nemzetiségű ember számára.

– Miről szólt ez a történet?
– Egy kiskutyáról, amely megszületik, majd gyerekek játszanak vele, aztán megunják, utcára kerül, majd rácsok mögé az állatotthonban. Egyszerű történet 8–10 képpel bemutatva, és hatalmas sikere lett éppen annak köszönhetően, hogy az üzenete a rajz révén közérthető. De rajzoltam nekik olyan történetet is, amelyben a Jóisten, amikor megteremti a világot, előbb a kutyát teremti meg, hogy ne unatkozzék egyedül. Ám mivel Isten nagyon elfoglalt, kissé elhanyagolja a kutyát, „aki” unatkozik, és emiatt kéri Istent, hogy teremtse meg Ádámot és Évát. Ők előbb játszanak vele, majd láncra kötik és egy különálló kis felhőben magányra kárhoztatják...

– Miként válik egy grafikus állatvédővé?
– 1996-ig nem is álmodtam arról, hogy állatvédelemmel foglalkozzam. Megvolt a magam kis élete: rajzoltam a karikatúráimat különféle újságoknak és folyóiratoknak, kiállításokon, versenyeken vettem részt. De kacérkodtam a festészettel és a szobrászattal is – teljesen más művészi szinteken mozogtam. Azonban abban az évben egy városrendezési rendelettel lebontatták a csíkszeredai nagykórház alatti részen a „disznóvárost”, azaz a „Porc-cityt”, ahogyan mi, csíkszeredaiak neveztük. Vagyis teljesen felszámolták azt a háromszáz kis parcellát, ahol addig disznóólak voltak.

Igen ám, de a háromszáz disznó mellett volt egy falkányi kutya is, amelyekről nem gondoskodott senki. A disznókat levágták, az ólakat lebontották, a kutyák pedig az utcára kerültek és kezdtek „önellátók” lenni. Eleinte csak hozzájuk szóltam – „sziasztok, hogy vagytok, mit csináltok?” –, ők pedig hálából elkísértek a munkahelyemre, megvártak, majd hazakísértek. Aztán sajnálni kezdtem őket, mert láttam, hogy soványak, éhesek, senki nem törődik velük. Csontokat és húst vásároltam nekik és a város különböző pontjain, védett helyeken leraktam az élelmet. Azonban rájöttem, hogy túl sok a kutya és keveset tudok nyújtani nekik.

– Ezért létrehozta a Pro Animalia Alapítványt...
– Igen, de ezt megelőzően elmentem az önkormányzathoz segítséget kérni. Erdei István akkori alpolgármesternek vázoltam az elképzeléseimet – az ő hatáskörébe tartozott ez a probléma – egy menhelyről és annak működtetési körülményeiről. Csodák csodájára az önkormányzat pozitívan reagált a felvetésemre. A polgármester-helyettes olyannyira támogatásáról biztosított, hogy az első állatvédelmi gyűlést az ő irodájában szerveztük meg, de ott hoztuk létre a Pro Animalia Alapítványt is, aminek az első elnöke Erdei lett. 1997. május elsejére összefogdosták a városban csellengő kutyákat, kivitték a kertészetbe, és ott nyomorúságos körülmények közepette tartották őket.

Mi ezt megtudtuk, elhoztuk onnan, és egy ismerősöm udvarán helyeztük el őket. Lényegében innentől kezdődött igazából az állatvédelmi tevékenységem, mert ekkortól már nem hobbi, hanem kötelesség szintjén kezdtek működni a dolgok. Nekem kellett megszereznem az ételt, előkészítenem, majd napjában kétszer megetetnem a kutyákat. Az ismerősöm udvara azonban rövid időn belül szűkösnek bizonyult, ekkor lépett megint Erdei István, aki a volt pártfarmon bérbe vett egy istállót. Az önkormányzat fizette a bérleti díjat és támogattak, amivel tudtak.

Aztán innen is költöznünk kellett, ekkor szintén a polgármester-helyettes intézkedett, és megszerezte nekünk ezt a szeméttelep melletti helyet, amit bekerítettek, kenneleket építettek és hoztak három lakókocsit, ahol tároltuk a takarmányt, illetve előkészíthettük az ételt. Visszagondolva azokra az időkre, nem tudok eléggé hálás lenni az önkormányzatnak, hogy mellénk állt és támogatott, illetve a mai napig támogat.

Már az is nagy szó – más városokhoz viszonyítva – hogy Csíkszeredában nem gáncsoskodik az önkormányzat, hanem azzal segít, amivel tud. A kóborkutya-ügy közügy, a város minden lakójának az ügye, mert minden, utcára került kutya mögött van egy felelőtlen ember. Ez olyan probléma, amit meg kell oldani, ez már nem hobbi, hanem kötelesség. És nemcsak nekem kötelességem, hanem azoknak is, akik csak szövegelnek, mert ha mindenki egy kis összeggel, munkával, de legalább jó szóval támogatna, minden jobban működne.

– Jelenleg hány gazdátlan kutyáról gondoskodnak az alapítvány menhelyén és milyen felszereltséggel rendelkezik a létesítmény?
– Közel ötszáz kutyánk van jelenleg, de nem tudnám pontosan megmondani a létszámot, mert nagyon változó: Németországba adoptálnak közülük, de alig visznek el egy transzportot, máris újabbak jönnek. Nem telik el nap, hogy egy-két kutyát ne hoznának a lakosok. Noha a fő célkitűzés továbbra is az, hogy elsősorban a csíkszeredai gazdátlan ebeknek biztosítsunk menedéket, ma már a környékbeli falvakról, de Gyergyószentmiklósról és Szentegyházáról is hoztak hozzánk kutyákat. A befogott állatoknak állandó orvosi felügyeletet biztosítunk, gondozásukat öt állandó alkalmazott – kettőt az önkormányzat fizet – és önkéntesek látják el. Takarmányozásukra, gondozásukra az önkormányzattól, illetve kül- és belföldi támogatóktól kapunk pénzt.

– Hogyan sikerült külföldi állatvédőket megnyernie az ügynek?
– Szerencsém volt. Jött egy német házaspár hivatalos küldetésbe, egészen más ügyben, de amikor meglátták az utcán csellengő kutyákat, megkérdezték: Csíkszeredában senki sem foglalkozik állatvédelemmel? Szerencsémre a tolmács tudott rólam és a menhelyről, és idekalauzolta őket. Az a házaspár azóta is támogat bennünket és lényegében az ő ismeretségi köréből kerültek ki a további támogatók.