A zene áthidalja az óceánt is

– Életrajzi adat, hogy valaki milyen családból származik – de ez éppen úgy jelenthet törvényszerű folytatást, mint az ellenkezőjét. Thurzó Sándor József esetében melyikről beszélhetünk? Vagy kérdezzem egyszerűbben: kötelező volt gyermekként zenélni, vagy másként nem is tudta volna elképzelni a hétköznapjait?

– Egyértelműen ez utóbbiról van szó. Édesapám, Thurzó Sándor hegedűművész a filharmónia egyik koncertmestere volt – úgy is mondhatnám, hogy ezzel foglalkozott délelőttönként. Délután aztán a népművészeti iskolában tanított, este pedig, ha nem is mindennap, a színházban volt jelenése. Abban az időben nagyon sok zenés darabot játszott a váradi társulat, és édesapám volt a színházi zenekar hangversenymestere. Ha az én indíttatásomhoz, mondjuk, ennyi nem lett volna elég, akkor még „besegített” az édesanyám érdeklődési köre is, akit ugyancsak sokoldalú művésznek neveznék, hiszen amellett, hogy ő is hegedült, a népművészetiben Aurora Cipău irányításával elvégezte a canto szakot, ráadásul pedig csodálatos gobelineket készített. Hát egy ilyen családban nőttem fel, rengeteg próba, fellépés – szüleim még idős korukban is szerepeltek együtt: édesapám kezdeményezésére édesanyámmal bemutattak körülbelül kétszáz Schubert-dalt. Ez a családias művészi miliő magától értetődővé tette, hogy hivatásomul én is a zenét válasszam. Eredetileg hegedültem, itthon, Váradon kezdtem a tanulást a népművészetiben, miközben az akkori 2-es számú középiskolába jártam. A konzervatóriumi felvételin nyolcan jelentkeztünk egy helyre, de sikerült bejutnom. Másodéven új tanárt kaptunk, néhányunkat áttettek a másik csoportba. A „válogatási” szempont az volt, hogy azokat helyezik át, akik elsőnek jönnek be az osztályba. Sem édesapám, sem én soha sehonnan nem késtünk el – így lettem Alexandru Garabet tanítványa. Tőle származott az ötlet is, hogy mivel hegedűs aránylag sok van, menjek át a mélyhegedű – ismertebb nevén a brácsa szakra. Átmentem – és nagyon jól tettem.

– A pályaválasztáshoz hasonlóan természetes volt a szülővárosba való hazatérése is?

– Igen, hiszen mondhatni első perctől tudni lehetett, hogy azért nem fogom egyetlen kimozdulás nélkül leélni az életem, mivel a brácsaszak mellett a szolisztikát is elvégeztem, és akkor volt egy olyan törvény, hogy a zenekarból egy-két tagot ki lehetett szólistaként emelni. Nagyváradon Berindán Péter első nagybőgős mellett engem „emeltek ki”, Bukarestbe mentem három hónap továbbképzésre, visszatértem után szólamvezető és szólistaposzton szerepeltem. Rengeteg volt a fellépés, mivel a minden hétfő esti koncertek mellett sok volt a kamarazene-hangverseny is. Nem akarok álszerénynek tűnni, úgyhogy bátran mondom: nem okozott gondot a gyakori szereplés, mivel a főiskolára jelentkezésem előtt már vagy kétszáz koncert volt mögöttem.

– Meg tudná mondani, hogy most mennyinél tart?

– Körülbelül háromezernél. Pontosabb számot is mondhatok, mivel – ezt is édesapámtól vettem át – mindent feljegyzek. Érdekes zenetörténeti kiadvány volna megjelentetni csak a fellépések műsorát – komoly, nyolcszáz oldalas kötet jönne ki belőle. Az édesapám feljegyzéseivel együtt pedig vagy tizenöt kötet. De visszatérve az én koncertjeimre: sok volt közülük ősbemutató, sőt nagyváradi bemutató. De hívtak az országban sokfelé: felléptem Bukarestben többször is, Bákóban, Kolozsváron, Szatmáron, Temesváron, Aradon. Gyakran előfordult, hogy olyan hegedűsökkel játszottam együtt, akiket édesapám nevelt. Kivétel nélkül mindnyájan nagyon nagy szeretettel és hálával beszéltek róla, nem utolsósorban azért a módszeréért, amit aztán én is, de mások is átvettek tőle: amikor már a gyerek tudogatott valamit, duettet játszottak együtt. Én is megtapasztaltam, hogy ez a közös fellépés milyen sokat számít, és mennyire más kontaktust jelent a diákkal. Nemcsak itthon, de a brazíliai mesterkurzusokon is bevezettem.

– Akkor beszéljünk az óceán másik oldaláról is egy kicsit, mivel akinek Nagyváradon bármilyen kevés köze van a zenéhez, az tudja, hogy Thurzó Sándor József az év jó részét Brazíliában tölti. Mennyit is, fél évet?

– Nem, körülbelül három hónapot, és mindjárt eljutunk Brazíliába is, csak előbb még szeretnék a kamarazene-együttesekről beszélni, hogy megtartsuk az időrendet.

– Kérem, tessék.

– Édesapám évente két-három szerzői estet rendezett, bevonta a fiatalokat is, én gyakorlatilag így kezdtem. De hogy úgy mondjam, az önálló kamarazenélésem, vagyis az „ősegyüttes”, az egy trió volt – ének, brácsa, zongora. Papp Magda énekelt, Antal Ilona zongorázott, jómagam mélyhegedűn játszottam. Sok és sikeres fellépésünk volt. A mai Varadinum vonósnégyes elődje 1989 novemberében szerepelt először Tokaji Ágnes, Lucian Maliţa, Marcuné Sikes Ágnes és jómagam „felállásban”. A névadással volt egy kis gondunk, nem is nekünk, hanem az akkori hatóságnak: mondhatni gondolkodás nélkül neveztük magunkat Nagyvárad, illetve Oradea vonósnégyesnek, csakhogy írtak rólunk német lapokban is – Grosswardeinként említve. Úgy látszik, hogy ez akkor túl soknak tűnt, így lettünk aztán Varadinum vonósnégyes – mindmáig. Novemberben lesz a 22. születésnapunk. Azóta belföldön is, külföldön is rengeteget játszottunk, nagyon sok elismerést, kitüntetést, diplomát kaptunk, s már jó ideje úgy emlegetnek minket, mint az egyetlen helyi profi vonósnégyest. Számos ősbemutatót is tartottunk, egyébként – és ezt megint csak ne vegye dicsekvésnek – száznál is több művet komponáltak a részemre vagy dedikáltak nekem – világszerte. A hazai zeneszerzők közül Wilhelm Berger két brácsaversenyét, Ludovic Feldmann több művét és a nagyváradi Bihari Sándor brácsaversenyét is én mutattam be, de ajánlották nekem magyarországi, finn, svéd, japán, német, olasz, brazil zeneszerzők is brácsára írott műveiket. Be kell vallanom, előfordult, hogy nem igazán ismertem egy-egy zeneszerző alkotásait, ilyenkor általában két opust kértem tőlük: az opus 1-től az 1328-ig, az előző nap komponáltig – mindent. Ily módon sokban hozzájárultam a brácsairodalom bővítéséhez, több mint tízmillió kisebb-nagyobb mű azonosításával.

– S akkor most átrepüljük az óceánt?

– Át. Bár ha romantikus akarnék lenni, azt is felajánlhatnám, hogy egyszerűen sétáljunk át a zene alkotta hídon. Merthogy a zene erre is képes… Én először 1996-ban tettem meg ezt az utat, a nagyváradi filharmóniával együtt, mivel bemutattuk Carlos Gomes nemzeti zeneszerzőjük halálának 100. évfordulójára az O Guarani című nemzeti operát. Akkor ismertük meg Villa-Lobos műveit is, aki a brazilok Bartókja, olaszul beszéltünk, sok mindenkivel megismerkedtünk – a kapcsolat elmélyült. Felmerült a fővárosban, Brasíliában egy mesterkurzus ötlete – az első sorozatra a meghívás 1999-ben érkezett. Azóta minden évben visszamegyek, ottani szokás szerint ugyanis minősíttetik az előadókat a hallgatókkal, és engem – szerencsére – mindig kitűnőnek minősítenek. Tömören úgy mondhatnám, hogy a tenyerükön hordoznak – a kurzust minden januárban tartják, de én már előbb elmegyek, és még utána is maradok, mivel a kiváló impresszárióm, az egyébként zeneiskolát végzett szopránénekesnő Eliana de Siqueira Alves koncertsorozatokat szervez számomra, s csak miután ezeknek eleget teszek, akkor jövök haza. Az ottaniak iránti tiszteletből megtanultam portugálul, bocsánat: megtanultam a brazil portugált ami dallamosabb és lágyabb az európai portugálnál, az erős indián és spanyol hatásra, illetve egyáltalán nem mellékes, hogy sok ottani zeneszerzőnek a műveit igyekeztem itthon bemutatni. Érdekességként mondom, hogy az első alkalommal tizenegy kiló kottával tértem haza – kilenc kiló volt a bőröndöm, tizenegy a kották. 1997-ben rendeztem meg itthon az első brazil zenei estet, ’99-ben a másodikat, jelenleg szervezem a tizediket. Néhány lelkes nagyváradi kolléga segít ebben – az eddigi rendezvények sikeresek voltak, feltehetőleg ez is az lesz. Május végére tervezzük az eseményt. Nemzetközivé tettük, a meghívottak ingyen jöttek – manapság ez ugye sokat számít. De „benne volt a kezem” a nőnapi női zeneszerzők műveiből összeállított hangverseny megszervezésében is. Bocsánat, ezt már csak úgy ráadásként mondtam.

– Én viszont még azt szeretném tudni, hogy a családban továbböröklődik-e a minden sejtjüket betöltő zene?

– Az én fiam nem zenész, hanem műépítész. De az unokaöcsém, Thurzó Zoltán zongoraművész nevét minden váradi zenebarát ismeri. Ha máshonnan nem, a Szent László-templomban megrendezett koncertekről. De az már az ő története.