A világ hullámhosszára hangolva

Az ezotériát kedvelők a csillagok szerencsés együttállásának mondanák, a földhözragadtabbak, hogy megérett a (társadalmi) talaj az új eszmék magvainak a befogadására. Végső soron nem is a magyarázat a fontos, hanem a tény, hogy a XVIII. században az ész, a tudás ismét elfoglalta méltó helyét a közgondolkodásban. Nem egyik napról a másikra, hanem a reneszánsz ókori emberközpontúságot feltámasztó igyekezetének, illetve a XVII. század első felében élt matematikus és filozófus René Descartes racionalitásának köszönhetően. A módszerről című főművében szerepel a ma már szólássá vált megállapítás: „Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok.\" Röviden a „cogito ergo sum\".

Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az emberiség szerencséje annak a francia szupercsapatnak az együttműködése, akiket enciklopédistáknak nevezünk, de ez valóban taszító szóvirág volna, mert nem kizárólag a franciák érdeme az ész győzelme, és azért a Nagy Enciklopédia szerkesztése sem ment éppen surlódások, zökkenők, kisebb-nagyobb emberi koccanások nélkül. Kell-e beszédesebb példa, mint hogy a fény századának – vagy ahogy mi a német Aufklarung tükörfordításával felvilágosodásnak nevezzük – a két legnagyobb gondolkodója, Voltaire és Rousseau a legkevésbé sem értett szót, sőt bizonyos időszakokban nem is voltak hajlandóak beszélni egymással.

Holott gondolkodásuk majdnem tökéletesen egyezett, csak a természetük, emberi habitusuk volt merőben más. Néhány nap különbséggel mindketten 235 esztendeje, 1778-ban hunytak el, Voltaire Párizsban, május 30-án, Rousseau pedig a Párizs melletti Ermenonville-ben, július 2-án. Haláluk után tizenegy évvel, július 14-én a párizsiak megostromolták és lerombolták az Ancien Régime-nek, a régi rendszernek a jelképét, a Bastille börtönt, elindítva azt a folyamatot, ami napjainkig tart, vagyis a polgárjogok teljeskörű megszerzéséért, a jogállam megteremtéséért, a szabadság-egyenlőség-testvériség győzelméért vívott, valljuk be, hogy sokszor szélmalomharcnak bizonyuló küzdelmét.

Voltaire a polgári szabadságjogok védelméről és a társadalmi reformok nyílt támogatásáról vált híressé, Rousseau pedig legnagyobb  hatású művében, A társadalmi szerződésben fogalmazza meg, hogy „az ember szabadnak születik, de mindenütt láncokat visel\". Nem véletlen tehát, hogy a forradalmárok mintegy  templomot emeltek hamvaiknak, a Panthéont, ahová mai napig a francia kultúra nagyjait temetik.

Magyar magvetők

A fentiek természetesen közismert tények, de egyrészt felfrissítő emlékeztetésül, másrészt viszont azért hoztam szóba, mert nemcsak a francia kultúrában hatott a csillagoknak ama szerencsés együttállása, de nálunk is megérett a talaj az új eszméket hordozó magvak befogadására. A leghatékonyabb „magvetők\" pedig Csokonai Vitéz Mihály és Batsányi János – mindketten 240 éve születtek: Batsányi május 9-én, Csokonai pedig november 22-én.

S ahogy Voltaire és Rousseau az enciklopédistákkal egyetemben hirdette országnak-világnak az új idők eljövetelét, csodálatos módon az akkori nehézkes és a mi esetünkben az osztrák cenzúrával sokszor még külön is nehezített kommunikációs lehetőségek dacára társaikkal együtt Batsányinak és Csokonainak tökéletesen sikerült ráhangolódniuk a világ hullámhosszára.

Igényes közbeszédben és publicisztikában valamire figyelés céljából ma is gyakran használjuk, hogy „vigyázó szemetek (erre vagy arra) vessétek!\", csak így, egyszerűen, nem is utalva a parafrazált idézet szerzőjére vagy a forrásműre. A felvilágosodásra külön időt vesztegetni sajnáló „reform\" tantervnek köszönhetően egyre kevesebben tudják, hogy ez Batsányinak A franciaországi változásokra című verséből való, 1789-ből: „Nemzetek, országok! Kik rút kelepcében / Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, / S gyászos koporsóba döntő vas-igátok / Nyakatokról eddig le nem rázhattátok; / Ti is, kiknek vérét a természet kéri, / Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri, / Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!\"

Ennek a forrongó időszaknak a hazai viszonyait, illetve a Batsányinak és a  hasonlóan gondolkodóknak a hozzáállását nagyon jól tükrözi Batsányi Aranka Györgyhöz küldött levele. 1793 februárjában verseket küld az erdélyi írástudónak, többek közt az alábbiakat írva a kísérőlevélben: „Az idezárt verseket barátságos bizalommal közlöm, s édes barátom uramtól irántok való egyenes ítéletét kikérem. Reménylem, fognak tetszeni. Én legalább érzem azt, hogy ez a darabocska is lehetne példa, hogy hatalmas és felséges a magyar nyelv. Kérem azonban kedves barátom uramat, hogy senkinek kezébe ne adja, se a szerzőnek nevét meg ne mondja; ha szinte olvasni találná is meghitt jó barátinak. Itt Magyarországon sok kém ólálkodik. Tudom, az erdélyi juhok közt sincs szűki a farkasoknak. De a magokat barátság neve alatt bészinlő rókák sem lesznek kevesen, valamint mi, ittvalók gyakran tapasztaljuk. Itt a francia módon gondolkodó embe-rekre nagyon vigyáznak; s a józanul okoskodó és beszélő embereket is hamar jakobinusoknak nevezik. (...) Én mindazokból, amiket történni látok és hallok, nem hozhatok ki egyebet, hanem hogy elmúlhatatlan a mi hazánkban is a revolúció (...) de mit gondolnak ezzel, ha szinte általlátnák is, az ilyen emberek? Nekem azt merte ezelőtt két esztendővel egy valaki mondani: Mintsem a mi religiónkban legkevesebb változás legyen, (tudjuk, mit értenek ők a religió neve alatt), inkább vesszen el az egész magyar haza!\"

1793 tavaszán keményebbre vált a forradalom: a legradikálisabbak, a jakobinusok átveszik a hatalmat, és megkezdik a diktatórikus „tisztogatást\". A látó című versében Batsányi egyértelműen üdvözli a változást, a következőket írva: „Vidulj, gyászos elme! Megújul a világ, / S előbb, mint e század végső pontjára hág. / (...) Ama dicső nemzet felkelt ím egészen, / mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja / Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja! / Az ember elnyomott örökös jussait / Délre hozván, porba veri bálványait; / S míg közellenségink poklokra süllyeszti, /Hazánk, ím, ülelő karjait terjeszti: / \'Álljon fel az erkölcs imádandó széki! / Nemzetek, országok, hódoljatok néki! / Uralkodjék köztünk ész, érdem igazság, / Törvény s egyenlőség, s te áldott szabadság.\'\"

Batsányi eszmei elkötelezettsége végig kitartott: ő fordította magyarra Napóleon kiáltványát, amiért a császár kegydíjban részesítette, és Párizsban élhetett feleségével egészen Napóleon bukásáig. Akkor az osztrákok visszahozatták, és Linzben kellett élnie 1845-ben bekövetkezett haláláig.

Csokonai hajnalvárása

Korábban említettem, hogy Batsányi és Csokonai mellett mások is elkötelezett hívei voltak a felvilágosodás eszméinek, de mivel nem célom most a Martinovics-féle magyar jakobinus összeesküvés problematikájába belemerülni, három – véleményem szerint méltatlanul elfelejtett – nevet említenék csupán. Révai Miklós kissé terjedelmes, ókori görög és római elemekkel telített verset ír. A franciaországi zendülésre, Szentjóbi Szabó László Rousseau Émile című regényéből fordít hat szemelvényt, a társadalmi rend szükségszerű változását hirdetve, Verseghy Ferenc pedig 1794-ben A marsziliai ének címen lefordítja a forradalmárok ma már a nemzeti himnusz rangjára emelt indulóját, a Marseillaise-t.

Elkötelezettségük miatt Verseghy is, Szentjóbi Szabó is megjárta a legnehezebb osztrák börtönöket, csakúgy, mint Kazinczy, Batsányi, illetve a börtönben kivégzett magyar jakobinusok: Martinovics, Hajnóczy, Zsigray, Laczkovics és Szentmarjai. (Az ő emlékükre azt a  budai kerületet, ahol a vesztőhely volt, a mai napig Vérmezőnek nevezik.)

Anélkül viszont, hogy bármelyikük tettét is kisebbíteni akarnánk, nem hallgathatjuk el, hogy a magyar felvilágosodás XVIII. századi alkotói közül a legmaradandóbb életművet Csokonai hagyta hátra. Rousseau műveivel feltehetőleg debreceni kollégiumbeli tanára, dr. Földi János ismertette meg, ő pedig nemcsak hívévé szegődött, de mai szóval élve magyarországi propagandistája is lett. Mintha csak Rousseau már említett főművének, A társadalmi szerződésnek az alapgondolatait kivonatolná Az estve című versében: „Bódult emberi nem, hát szabad létedre / Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? / Tiéd vólt ez a főld, tiéd vólt egészen,/ Mellyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. / Mért szabtál hát határt önfiaid között; / Ládd-é, már egymás-tól mind megkülönözött. / Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle. (...) Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem / Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, / Mellynek én örökös főldesura lettem, / Mihelyt teáltalad embernek születtem.\" Az emberi jognak az akarását enynyire egyértelműen Csokonai fogalmazza meg, A tihanyi ekhóhoz című versében pedig még tovább is megy: nemcsak név szerint említi Rousseau-t, de összeköti az ember és polgár fogalmát is. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Russzó Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek. / Ember és polgár leszek.\"

Batsányihoz hasonlóan Csokonai is azt reméli, hogy majd francia hatásra fog végre felvirradni magyar földön is a várva várt hajnal. Magyar! Hajnal hasad! című versében írja: „Vége van már, vége a hajdani gyásznak, / Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt / A hajdani idők mostohás keze szőtt. (...) Ezt minap egy jámbor magyar énekel-te, / S benne a huszadik századot képzelte. / Ne is félj, óh magyar, talám akkorára / Bóldogabb nap jön fel reád valahára.\"

A huszadik század pedig, jelesül Ady Endre, aki Új versek című kötetével mintegy megnyitotta a huszadik század irodalma előtt a kapukat, s aki versekben és A magyar Pimodán című írásában egyértelműen Csokonait vallja és vállalja elődjének, az 1908-as kötetben megjelent Csokonai Vitéz Mihály című költeményében ad fájdalmasan gyönyörű választ mestere száz esztendővel megfogalmazott óhajára. „S amikor az este elterpedt, / Rongyos mécsese lánginál / Imádkozott egy nagyon furcsát / Csokonai Vitéz Mihály: //  „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy, / Rossz hátam alá a karod: / Úgy emelj el innen magadhoz, / Ne lássanak a magyarok.\" // „Add, óh Uram, hogy szépet lássak / Távolból. Mindegy, ha hamis / Az, amit a távolból látok. / Magyar vagyok én magam is.\" // „Akarok egy valakit látni, / Aki szebben hal, hogyha hal, / Aki a fajtáját átkozta / S aki magyar volt, nagy magyar.\" // „Egy századdal előbbre lássak / S lássam, aki engem idéz. / Szomoru sarjamat hadd lássam. Aki ismét Vitéz, Vitéz.\" //  S amikor a hajnal szétharsant, / Rongyos mécsese lánginál / Furcsát látott s szomorun halt meg / Csokonai Vitéz Mihály.\"