A türelemosztásnál kétszer is beállt a sorba

– A fogápolás mindennapjainkhoz szorosan kötődő rutincselekedet, a fogtechnika mégsem olyan szakma, amivel bárhol bármikor találkozhat, megismerkedhet egy gyermek. Ha csak nincs szó családi hagyományról. Kollár Zoltánra ez utóbbi vonatkozik?

– Mondjuk úgy, hogy átvitt értelemben, mert édesapám ugyan Nagyvárad egyik legismertebb szűcsmestere volt, ám hat-hét éves lehettem, amikor az udvarunkba költözött egy fogtechnikai laboratórium. Én pedig, kíváncsi kölyökként, beültem ismerkedni, barátkozni a szakmával. Nemcsak megbarátkoztam vele, de annyira meg is szerettem, hogy amikor 1950-ben abba kellett hagynom az elméleti iskolát, fogtechnikustanoncnak álltam. Ma már kevesen tudják, hogy akkoriban milyen rossz pontnak számított a „maszekség”, a magánszektor, az én édesapám pedig ragaszkodott az önálló kisiparossághoz. A tanonckodás utáni felszabaduláskor a bukaresti fogtechnikusi iskolában kellett levizsgáznom, 1956 tavaszán pedig Aradon végeztem továbbképzést.

– Nagyváradon csak a szövetkezeti szakiskolában lehetett fogtechnikát tanulni?

– 1961-ig igen, mert bár 1947-től már működött a dr. Mózes Károly vezette egészségügyi iskola, de fogtechnikai szak csak később indult. Tanítómestereim a szakiskolában egyik kiválóbb volt, mint a másik, a legtöbbet talán Gáspár Ernőtől, Máthé Lajostól, Róbert Antaltól, Breier Elemértől tanultam. Ma már egyikük sincs köztünk, hisz akkoriban sem tartoztak a legfiatalabbak közé.

– De az ő munkáikkal esetleg még „szembe lehet találkozni” az utcán?

– Nem, semmiképpen sem. Velem is nagyon ritkán esik meg, hogy huszonöt–harminc éves munkámmal találkozzam. Az idő nem kegyelmez: nemcsak mi nem fiatalodunk, de a technikusi munka is elkopik. Elég nehezen szoktam meg, hogy nagybányai vagy szatmári tapasztalatcseréken összetalálkozzam olyanokkal, akik tőlem lesték el a szakmát, s már ők is ősz hajúak legyenek. De ha már az idő múlásáról beszélünk, akkor arról se feledkezzünk meg, milyen érdekes ez a mi mesterségünk: a fogpótlás, vagyis a tulajdonképpeni megújítás nagyon régre nyúlik vissza.

– Mennyire régre? Úgy hallottam, hogy George Washingtonnak fából faragták a műfogsorát, s hogy ez jól is látszik az amerikai pénzen.

– Nem tudom, nekem nem forgott annyi dollár a kezemben, hogy ezt behatóan tanulmányoztam volna, de hogy az ókori egyiptomiak és görögök elefántcsontból faragtak pótfogakat, azt tudom. Vagyis mintha egy másik mesterség – is – volna. S ez ilyen mindmáig. A fogtechnika nem egyetlen szakma, hanem hét-nyolc. A fogász ugyanis kap egy mintát. Azt meg kell terveznie, kiviteleznie, modelleznie, de értenie kell a műanyag-feldolgozáshoz, a fémöntéshez, a nemes- és félnemes fém forgácsolásához... Soroljam még?

– Számomra nem is ez a sokirányúság, hanem a hallatlan aprólékosság, a folyamatos „babrálás” az elképzelhetetlen. Azt hiszem, egy hétig sem bírnám.

– Hát türelem és kézügyesség nélkül nem igazán lehet elképzelni a fogtechnikát. Azt szoktam mondani, hogy a türelemosztásnál én kétszer is beálltam a sorba. Nem lehet másképp.

– Nem most kezdte a szakmát, azóta nagyon megváltozott a világ. Minden szempontból. A fogtechnikát milyen mértékben érintette a fejlődés?

– Nagyban és sokban. Amikor én kezdtem, akkor a műanyaggal való munka még gyerekcipőben járt. A háborúig porcelánból dolgoztak, illetve a viplának nevezett tartós fémötvözetből. Az 50-es évek közepétől „tört be” a műanyag, addig a fogsorok kaucsukból készültek. Érdekességként mondom csupán, hogy nekem még megvan a kaucsukkemencém. Tehát a kaucsuk hídtestekbe jöttek a porcelánfogak. A műanyag nemcsak könnyebbé tette a munkákat, de lényegesen szebbeket is lehetett készíteni. Túlzás nélkül mondom, hogy a műanyag forradalmasította a szakmát. Nagyon sokat dolgoztunk abban az időben, ugyanis kifejezetten olcsó volt akkoriban a fogpótlás. Létezett egyfajta állami szubvenció, a kliensnek jóformán csak az anyagot kellett megfizetnie. Ez nagyjából így működött egészen 1990-ig, azután jött az újabb forradalmas változás, egyre nagyobb kínálattal, egyre több cég jelent meg, illetve újra divat lett porcelánból dolgozni. Csak ez már sokkal modernebb, mint a háború előtti, rengeteg cég csinálja, vannak, akik majdnem készen kínálják a munkákat. A bőség mégsem megtévesztő, mivel a minőség elsődleges feltétele, hogy a különböző porcelán alapanyagokhoz kompatibilis fémek szükségesek.

– Ne haragudjon a kérdésért, de nem nehéz ezzel a sok változással és választékkal lépést tartania?

– Nem, mivel – látja, én is őszinte vagyok – rám mindez már nem vonatkozik. Nem látok már tökéletesen, nem látom jól a színezést, úgyhogy már csak a régi technológiával dolgozom, hisz még erre is van igény. A porcelánrészleget átadtam a lányomnak, ő viszi tovább a szakmát. Kislány kora óta készítgette a garnitúrákat – így „kereste meg” a zsebpénzét: egy-egy besegítésért kapott tíz lejt. Tehát benne volt az egész folyamatban, érettségi után mégis az elektromérnökit végezte, csakhogy 1990 után nem talált munkahelyet, akkor döntött úgy, hogy a nagyváradi egyetemen elvégzi a fogtechnikai kollégiumot is. Most tehát együtt dolgozunk, nem éppen közösen, de együtt. Azzal szoktam viccelődni a lányommal, hogy ami az enyém, az az övé is, ami az övé, ahhoz nekem – már – semmi közöm.

– S a következő generáció? Az unokája a nagyapja-édesanyja nyomdokaiba lép majd?

– Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. Legalábbis nem érdeklődik olyan mértékben, ahogy azt én tettem annak idején, vagy akár a lányom. De majd kiderül az is, hogy alakul az unokám sorsa. Mindenesetre nagyon meghatottan és elgondolkodva nézte a Dental Clubtól kapott kiválósági diplomámat, amivel a hosszú pályámat jutalmazták. A város három legidősebb fogtechnikusának egyike vagyok, illetve azért számítok én a korelnöknek, mert én még aktívan dolgozom. Vagyis mondjam úgy, hogy adót fizetek a munkám után.

– A Dental Club szakmai szervezet vagy alapítvány?

– Igazi civil szervezet: önkéntes alapon működik, bárki beléphet, fiatal végzős csakúgy, mint a régi tapasztalt technikusok. Az idén alakult, nagyon jó kezdeményezés, baráti, bensőséges légkörben zajlanak a találkozók, amiket akár szakmai továbbképzőknek is nevezhetnénk, hisz a fő téma mindig a szakmánk. Átadjuk a „titkainkat”, mert mindenkinek van valami, amiben különbözik. Szoktuk is mondogatni, hogy senki nem tudja átlépni a saját árnyékát, mindenki felismeri a saját munkáját. A fiatalok sokat tanulhatnak, ha odafigyelnek.

– Mivel egész életében Nagyváradon élt, végezetül azt kérdezném: szokott-e nosztalgiázni a régi, gyerekkorabeli városról, vagy természetesnek veszi a változást?

– Mondjuk inkább ez az utóbbi a jellemző. Világosabbak, szellősebbek az utcák, rendezettebb a város. Sokat változott, hogyne változott volna annyi év alatt, de ez mégiscsak az én szülővárosom. Nem szégyellem, sőt büszkén vallom, hogy lokálpatrióta vagyok, mint a váradiak nagy többsége, én is azt mondom, hogy itt van a világ közepe. Legalábbis a mi, az én számomra – nem cserélném el semmilyen más hellyel Nagyváradot.