A nép, az istenadta nép

Miért az idézőjel?! Mert igazából ügyeskedésről van szó: elbújni a sokféleség ürügye mögé, mentegetőzni a sokszínűség nehézségeivel, alámerülni a sokadalom szeretetáradatában, vagy akár tetszelegni a tömegakarattal bátran szembeszegülő nyitott keblű hősiességben... Végeredményben mindez a közéleti ügyeskedés kategóriájába tartozik.

E helyt – már szakmám iránti betyárbecsületből is – illene egy tisztes zárójelet nyitnom, és némi irodalmi magyarázattal (magyarázkodással?) szolgálnom: 19. századi nagy költőnk, Petőfi Sándor ugyanis nemcsak használta, de sokszor (szinte már a kötőszavak helyett is) túlhasználta a nép szót. De mivel nem vagyok híve semmiféle kivétel erősíti a szabályt típusú okoskodásnak, vagy nevezzük nyugodtan pozitív diszkriminációnak, nem fogok védőbeszédet tartani Petőfi szóhasználata mellett. Nincs is olyasmire szükség, hogy heves fiatalság, lánglelkű forradalmiság, a történelem megszentelt kegyelmi állapota – hisz ez mind igaz, és mindannyian tudjuk is. Ám igazak a bevezetőben elmondottak is – rövid életében maga Petőfi is megtapasztalhatta. A szégyenletes követválasztás lelki nyomait írja meg utolsó nagylélegzetű művének, Az apostolnak a történetet lezáró epizódjában: „Félhalva fekszik, leverék / Lábáról őt, és boldog, aki / Vén, ráncos orcájára köphet / És megrúghatja ősz fejét. / Boldogtalan nép, mért gyűjtöd fejedre / Az isten átkát? nem elég, / Amely már rajta fekszik?/ Nem volt elég a Krisztust megfeszítened, / Minden megváltót megfeszítesz hát? / Boldogtalan, százszor boldogtalan nép. // Néhány nap múlva vérpad állt a téren, / És egy ősz ember fönn a vérpadon. / Midőn melléje lépett a bakó a / Sötét halálnak fényes pallosával, / Az ősz ember végigtekinte a / Kárörvendő szilaj tömeg során, és / Sajnálkozó könny reszketett szemében, / Sajnálta, akik őt megrugdosák, / S akik gyönyörrel nézik most halálát...” Igen, le lehetne zárni a gondolatsort egyetlen közhellyel: ez van, ilyen a nép.

A Petőfi óta eltelt százhatvannál is több esztendő alatt hányan mondták ki ezt a közhelyet, hányan bújtak el mögéje, kacsintottak ki mögüle, sírtak vagy hahotáztak kimondásuk közben?! Belegondolni is nehéz, milyen vaskos tanulmánykötet kerekedne az említett helyzetek hiánytalan felleltározásából. Nem célom, és nem is tisztem ilyen fába vágni a fejszémet, egyszerűen csak arra a zsigeri ellentmondásra szeretnék reflektálni, ami a legutóbbi időkben a mi tiritarka honi közéletünkben vált egyre gyakoribbá: két – közös tőből fakadó – kifejezés megátalkodott ellenségekkénti ütköztetésére. (Mintha valaki folyamatosan veregetné saját fejét a falba – anélkül, hogy megérezné, vagy legalább észrevenné azt). Valamikor a nagylelkűen kelet felé kitárt kapuk idején, vagyis tíz–tizenöt (netán húsz?) éve, az Unió jobboldali, hosszú időn át kereszténydemokrataként emlegetett frakciója átváltott néppártira. (Vázlatos magyarázat erre, hogy alapjában nem katolikus többségű államokra a jobboldaliság jellemző lehet ugyan, de a klasszikus kereszténydemokrácia nem. Még a szóhasználat sem igazán: gyakran hallani – nálunkfelé is – keresztény és demokrata megnevezést.) Az újonnan belépettek körében hirtelen divat lett a néppárti nyomulás: a nagyobbik kormányzó párt(unk) is – mintha katonai vezényszóra tette volna – átsirült balról jobbra. (A váltás óta sokakban merült fel, hogy valójában néminemű katonai vezényszóra cselekedtek – de most nem erről van szó.) És azóta is, ha kell, ha nem, ha értik a lényegét, ha nem – szajkózzák a jobboldali néppártiság iránti „mélységes és magasságos” elkötelezettséget. Az utóbbi hónapokban viszont, ahogy a jövő évi választások egyre jobban közelednek, a hatalomnak majdnem mindenik mondatában szerepel egy – az ellenzékieket sújtó – szitokszó: populista. Mert ők, a kormányzók nem, ők aztán soha nem ígérgettek, nem osztogattak, nem vesztegettek – csak ezek az átkozott ellenzékiek a populisták. Természetesen annyi más hajmeresztő lehetetlenséghez hasonlóan ez a populizmust mélységesen elítélő retorika is az államelnöktől eredt, amire aztán a miniszterelnök azonnal lecsapott, s mára már nincs olyan valamirevaló kormánypárti papagáj, aki ne ostorozná az ellenzéki pártok populizmusát. Közben pedig – hogy maradjak a szótőnél – vígan udvarolják körbe a brüsszeli hatalmasok popóját, egy pillanatig sem gondolva ennek populista voltára.
S ha már képbe került az államelnök, akkor vele kapcsolatban sem árt megjegyezni, hogy első elnöki mandátumának elején, a felfüggesztésekor a nagy húzása „a néphez való visszatérés” volt. Hisztérikus hangulatú nagygyűléseken ünnepeltette magát, és dicsőséges visszatértekor sokáig ezzel fenyegette ellenfeleit: ha nem vigyáznak, megint visszamegy a néphez, és nézhetik magukat! És a második mandátum megszerzése érdekében is akkora népfürdőzéseket rendezett, hogy csodálom, nem száradt ki belé a tenger is. Aztán egyszer csak történt valami, elkezdett lusta, semmirevaló tömegről ágálni, akik csak kéregetnek, kunyerálnak, siránkoznak – hát mars ki velük az országból, ilyen emberek nem érdemlik meg, hogy a vezetőjük legyen. És vége lett a népfürdőknek, a boldogan röhincsélő alámerüléseknek – még a munkaköri leírásához tartozó megnyilvánulásokról is menekül, mint ördög a tömjénfüsttől...

Egészen a legutóbbi svédcsavarig. Történt ugyanis, hogy – saját kútfőből, vagy valakinek az „ihletett” tanácsára, nagyobbik lányával törvényesen bejegyeztetett egy Népi Mozgalomnak elnevezett pártféleséget. Az említett hölgyeményről tudni kell, hogy mindeddig csak lakásgyűjtő szenvedélyéről volt hírhedett, a politikától távol tartotta magát. A sok pénzt, nagy házakat és a könnyűzené(szeke)t szerető, egyébiránt közjegyző alapfoglalkozású elsőszülöttje az elnöki famíliának föltehetőleg az elkövetkezőkben sem fog fejest ugrani abba a gigászi munkába, amit egy újonnan bejegyzett alakulat fölzárkóztatása jelent, neki csak a családneve mond sokat: figyelem, erről a mozgolódásról a „nép” még mit sem tud, a játékos népvezér viszont annál többet. Még a nevét is beáldozta a mozgalomért. Akkor pedig rajta! A legbuzgóbb szajkócsapat pedig azonnal mondogatni kezdte, hogy népi mozgalom, népi mozgalom. De – legalábbis ahogy én látom – a kezdeti lendület mintha alábbhagyott volna. Jósolgatni mégsem merek, mert a választásokig hátralévő egy év alatt még ki tudja, mi minden történhet.

Hogy eddig mi történt, azt mindannyian tudjuk: érezzük nap mint nap saját bőrünkön-zsebünkön. Nem részletezem, mert fáj. Inkább a már idézett Petőfi Sándor költőbarátjához, Arany Jánoshoz fordulnék, előre is bocsánatáért esedezve, amiért parafrazálni merem gyönyörű balladáját. Vagyis miért történnek ezek az elnöki pálfordulások? Mert a nép, az istenadta nép, ha nem is gyakran, de időnként mer nem boldognak lenni. Holott neki szent meggyőződése, hogy jó munkát végzett: „sikeresen” belehajtotta népét az igába. Csak úgy, egyszerűen. Mint a barmot.