A média esete a követhető nyelvi minta felmutatásával

Az anyanyelvápolók soraiban nagyfokú az elégedetlenség a sajtó szerepvállalásával kapcsolatban, és úgy vélem, igazuk van. Mondom ezt annak ellenére, hogy e tekintetben a kilencvenes évek eleje óta lassú fejlődés okvetlen tapasztalható – szabatosabban és jobban megírt anyagokat olvashatunk nem egy országos és megyei lapban. A kereskedelmi rádióadókat persze pontosan azért nem hallgatom, mert a bakik özöne sérti a  fülem, és kihoz a sodromból, de a hírműsorokat már ott is célszerűbben állítják össze, s néhol még a bemondók ellen sem lehet kifogást emelni.

Nagyot változott viszont valami egyéb, és itt van a kutya elásva: emiatt nem lehet az anyanyelvápoló soha elégedett a mai sajtóval. Az újságírói alapmentalitás távolodott  el ugyanis ama értelmiségi  küldetéstudat vezérelte cselekvési stílustól, mely a diktatúrából kifele jövet még mindannyiunk sajátja volt. Hogy ez jó, vagy sem, erről megvan a véleményem, de itt csak megállapítani szeretném mint tényt. Emiatt vélem úgy, mára nem annyira a nyelvi minták nyújtását tekinti a sajtó feladatának, hanem inkább hatni akar. Hatni közéleti és piaci értelemben, s amennyiben a nyelvhelyesség megszilárdítása is ide tartozik,  azt sem utasítja el, a mai azonban mégis egy másik világ már.

Előtérbe kerültek a sajtóélet üzleti alapjainak szempontjai, a reklámpiac meghódítása, az olvasók tetszésének elnyerése, – azt mondanám, nem is keresése, hanem már-már hajhászása egyes ágazatokban. Magával hozza mindezt az erdélyi média elbulvárosodásának folyamata, a nagyfokú aszimmetria, mely a nyomatott és elektronikus média közt kialakult, a verseny, melybe az egyes szerkesztőségek belekényszerültek. Látni való, hogy eme  sodrásban milyen nehezen állnak helyt a magasabb színvonalat képviselő, a polgári újságírás jobb hagyományait továbbéltető orgánumok, mint amilyen a Krónika – és egy kezemen megszámolhatom, hányat tartok még érdemesnek olvasni, ideértve egy-két  világhálós honlapot is. De belejátszott mindebbe a mentalitásváltásba a „prófétaság” e „rühellésébe” egy rendkívül sajnálatos másik társadalmi folyamat is.

A sajtó biztosan felértékelődött a demokráciában – azonban aki műveli, hatalmas presztízsveszteséget szenvedett és szenved el nap mint nap. Ennek egyik oka, de kifejeződése lehet az éhbér, amivel a kezdő újságírókat úgyszólván főbe kólintják munkába állásukkor. Nem csoda, hogy idealizmus fogyatkozása miatt, no meg ha családot akarnak alapítani stb., más kenyéradó után néznek. Személyes tapasztalatom, hogy pontosan a legtehetségesebbek hagyják elsőként faképnél a pályát, és még szerencsések vagyunk, ha mondjuk sajtóreferensként folytatják a megyei tanács apparátusában, erre tudok konkrét példát.

Úgy vélem, nincs is ennél az anyagi érdekvédelemnél a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete figyelmébe ajánlható fontosabb létkérdés ma. Nem emeli az újságíró tekintélyét az sem, hogy a politikai pártok szabályosan felvásároltak vagy a zsebükben tartanak bizonyos lapokat, adókat, s hogy a megrendelésre írók és szerkesztők szép számmal kínálják tolluk megvételre e nagy  anyagi vagy erkölcsi nincstelenségben az úgynevezett  független orgánumoknál is.

A hazai sajtónak előbb a szociális megbecsültségét kellene visszaadni, hogy önbecsülése is helyreálljon és például a nyelvi szabatosság, a stilisztikai gondosság bár elemi formáira is kellő figyelmet fordíthasson – nem utolsó sorban a követhető minta felmutatásának szándékával. Mert hol van erre nagyobb szükség, mint épp kisebbségi létkörülmények közt, egy asszimilációs nyomás szétzúzó súlya alatt?

B. Kovács András