A különbség nemcsak egy óceánnyi volt

– Sok szempontból 1980 az utolsó elõtti pillanatnak számított: Romániában jóformán semmi élelmiszert nem lehetett kapni, Bukarestben még volt ez-az, még nem lehetett érezni a teljes lelki megnyomorítást, viszont már nyoma sem volt annak, amit tíz évvel korábban szabadságnak vélhettünk – ilyen körülmények közül mentek el az Újvilágba. Nemsokára ugyanannak a paradigmának, a tanár-diák kapcsolatnaknak egyik véglete után a másikat ismerte meg. Hogy emlékszik vissza a váltásra, milyennek tûnt az elsõ idõkben a tanügyi különbség?

– Ahogy megérkeztünk, elkezdtem az álláskeresést: egyrészt hirdetésekre válaszoltam, másrészt mentem és személyesen jelentkeztem. Körülbelül tíz ilyen kísérletem volt, mindig elmondtam, hogy Bukarestben okleveles tanárként dolgoztam, de minden alkalommal beállt valamiféle furcsa szünet, utána pedig az inkább ámuldozó, mint hitetlenkedõ megállapítás, hogy „milyen érdekes”. Majd a mondhatni kötelezõ beszélgetészárás, hogy majd hívnak. Soha senki nem hívott viszsza, ezért aztán úgy döntöttem, hogy beiratkozom a floridai egyetem másfél éves, special education profilú mesterképzõ programjára. Ha jól tudom, itt ilyen szak még nincs: ez a „különleges oktatás” ugyanis egyaránt jelenti a kiemelkedõ tehetségû, illetve a valamilyen szempontból visszamaradott, akár hiperaktív vagy az autizmushoz közelálló, viselkedészavaros gyerekekkel való foglalkozást. A mesterprogram elvégzése után megkaptam a tanári engedélyt, amivel hivatalosan jelentkezhettem állásért a tanügyi igazgatóságon. Most már nem volt hümmögés és csodálkozás, sõt elõnyt jelentett, hogy a floridai egyetem papírjával kértem Floridában tanári állást állami iskolában. Az Egyesült Államokban ugyanis bizonyos szakterületek mûködését bonyolítja, hogy a szövetségi törvények, de az illetõ állam törvényei is szabályozzák, a tanítás viszont egyértelmûen az állam hatáskörébe tartozik. Ezért mondtam az elõbb azt a bizonyos elõnyt. Tehát megkaptam a kinevezésemet egy olyan állami iskolába, ami a speciális oktatáson belül kvázi az utolsó lehetõséget képviselte: fegyelmi kihágások miatt kerültek oda a gyerekek. Én a 6–8. osztályban tanítottam, ami az itteni általános iskolának felel meg, olyan gyerekeket, akik betörésbe, verekedésbe keveredtek, kábítószereztek, vagy éppen dílerek voltak. De akadt olyan is, akinek a szétesett családi viszonyai miatt az anyja számára kellett drogot beszereznie, vagy éppen prostituálnia magát. Emlékszem, volt egy diákunk, aki gyakorlatilag folyton aludt. Illetve pihenkélt, csak fizikailag volt jelen. Folyton drog befolyása alatt állt az otthoni bajok miatt. Aztán valami utcai kavarodásban lelõtték szegényt, nagyon sajnáltam.

– Biológiailag természetesen minden ember egyforma, de a külsõ körülmények kétségtelenül eltérõen hatnak a serdülõk személyiségfejlõdésére. Az elõbbi mondataiból kitûnik, hogy olyan jelenségekkel is szembesülnie kellett, amilyenekkel abban az idõben itt semmiképpen sem. Nem viselte meg nagyon ez a különbség?

– A különbség nemcsak egy óceánnyi volt: túlzás nélkül mondhatom, hogy mellbevágott. Addig ugyanis el sem tudtam képzelni ilyesmit. Harminchárom éves voltam, de közel sem tapasztaltam annyit és olyasmit az életbõl, mint a tizenhárom–tizennégy éves diákjaim: érettebbnek éreztem õket magamnál, de feltehetõleg hamarabb is értek meg a kedvezõtlen családi viszonyok, a nagyon korai megpróbáltatások miatt. Késõbb a felsõ tagozatra kerültem, hatodiktól tizenkettedikig voltak osztályok, nekem csak lányokkal kellett foglalkoznom. Valamivel könnyebb volt, de aztán visszakerültem a kisebb osztályokba. Nem mintha vándormadár lett volna belõlem: én tulajdonképpen nem mentem el sehová, csak közben a rendszeren belül változtatták a profilt. Mert Floridában is úgy van: ha pénzgondok adódnak, akkor legelõször a tanügyhöz nyúlnak. Ez viszonylag kevés lakost érint, könynyebb megoldani. Most, amikor nyugdíjba mentem, az iskolánknak 1100 diákja volt.

– Hosszú idõn át csak filmekben láttuk a szülõi közösség aktív részvételét a tanintézetek mindennapjaiban, most már nálunk is kezd fontosabbá válni, de az egyesült államokbeli oktatás e téren zászlóvivõ. Nehéz volt ehhez a másfajta viszonyuláshoz szoknia?

– Nem lehet csak egyszerûen általánosítani, mert iskolája válogatja. Ehhez tudni kell, hogy háromféle tanintézet van: az állami, az egyházi és a magán. Az állami iskolák ingyenesek, illetve tandíj ugyan nincsen, de mindenkinek, függetlenül attól, hogy van-e gyereke, vagy nincs, az ingatlanadójából egy bizonyos részt erre fordítanak. A magániskolákban van tandíj, nem is kevés: ma egy jóhírû magánóvoda például évi 15-20 ezer dollárba kerül. A szülõi közösségek tevékenysége vagy annak hiánya is attól függ, hogy egy-egy kerületben milyen iskolák vannak. A mi iskolánk esetében például elõfordult, nem is ritkán, hogy a gyereknek nem voltak szülei, vagy meghaltak, vagy elmentek vagy börtönben ültek. A gyerek sok esetben menekülési lehetõségnek vette az iskolát, menedéknek, ahonnan aztán más környezetbe tud kitörni. Nekünk tehát nem nagyon volt miben számítani a szülõkre. De vannak olyan városnegyedek, ahol a szülõk majdnem mindent ki tudnak harcolni, komoly szülõi bizottságok mûködnek, aktívak, rendeznek, szerveznek, s ha akad egy-egy olyan szülõ, akinek jó összeköttetései vannak, akkor igazán mindent sikerül az iskolának, a gyerekeiknek megszerezniük.

– Hogy fogadták a kollégák, illetve a diákok a világnak egészen más részébõl érkezett tanárnõt? Tudták egyáltalán, hol kell a térképen keresni a helyet, ahonnan jöttek?

– Nem, a térképen nem tudták megtalálni, pedig Miami igazán multinacionális város, de nem kozmopolita. Vagyis a különbözõ nációk külön csoportokban élnek, nem igazán vegyülnek egymással. De nagyon kedvesen fogadtak. A kollégák eleinte csodálkoztak ugyan, hogy jól beszélek angolul, hiába mondtam, hogy angol szakot végeztem. És számukra az sem volt természetes, hogy komolyan veszem a munkát, sokan közülük ugyanis lemondtak a gyerekek nagy részérõl, hiábavalónak tekintették a próbálkozást. Pedig függetlenül attól, hogy milyen problémával kerültek hozzánk, kivétel nélkül mind akart tanulni. És még valami: elõbb mindenki próbaidõre került hozzánk, egy évharmadra, az iskolai feltételeknek meg kellett felelniük, különben visszaküldték volna õket. És az igyekezetük épp annak tudható be, amirõl már beszéltem: ki akartak törni a környezetükbõl. De visszatérve arra, hogy honnan jöttem: a gyerekeknek az volt a legfurcsább, hogy a térképen látható nagy kékségen, az óceánon miként jöttem át. Mondtam, hogy repültem, de nagy részük soha nem ült repülõn, nem tudta elképzelni. Aztán megszoktak, és az „érdekességem” elmúlt. De odaadással, tudással ki lehetett vívni a megbecsülésüket.

– Az oktatási rendszer mennyire mondható állandónak, mennyire kiszámítható évekkel elõbb egy gyermek késõbbi sorsa, és milyen mértékû a dinamizmus, netán – a miénkhez hasonló – gyakori improvizáció?

– A diáklétszám és a rendelkezésre álló pénz szempontjából a mi megyei iskolahálózatunk a negyedik New York, Los Angeles és Chicago után. Amikor én kezdtem dolgozni, akkor elég laza volt, általában nem vették komolyan az oktatást. Nem volt egy egységes mérce sem, nem volt egy úgynevezett kimeneti követelményrendszer 12. osztály után. Megyén belül volt, de államon, illetve az USA-n belül nem. Reagan elnök idejében jöttek rá, hogy bizony világszínvonalon nagyon lemaradt az amerikai iskola, a 20–30. helyen áll. A szövetségi tanügyminisztériumban határozták el, hogy valamilyen mércét fel kell állítani az olvasás-tudományok-matematika terén. Ki is dolgoztak lassan egyféle tesztrendszert, aminek mindenütt meg kell felelni. Eleinte a középiskolában inkább csak szórakoztak, aztán az egyetemen kezdõdött a komoly munka, most fordítva van. A legnagyobb baj az, hogy bármilyen teszteket is dolgoznak ki, még mindig nem tanítják meg gondolkodni a gyerekeket. Pedig az lenne a legfontosabb, nem pedig a gépies betanulás. Egyébként az elõzõ évi eredmények alapján az iskolákat különbözõ kategóriákba sorolják: az A a legjobb és az F a leggyengébb. Aki nem felelt meg az iskola általános színvonalának, ki kellett dobni. Ezen kellett aztán finomítani. Amikor például tõlem kérdezték, hogy hányast kaptam, mindig mondtam, hogy én nem adok semmit ajándékba, olyan minõsítést kapsz, amilyenért megdolgoztál.

– Az amerikai társadalomban hol van a helye a tanerõnek? Esetleg más szellemi foglalkozásúakhoz képest jobban vagy kevésbé becsülik meg? Például mennyire tesznek különbséget egyetemi tanár és a közoktatásban dolgozók között?

– Sajnos mindent a pénzen keresztül néznek, a tanárokat pedig rosszul fizetik. Általános felfogás, hogy bárki lehet tanár, az nem nagy dolog. Az egyetemieket jobban fizetik, bár mostanában, amikor egyre inkább teret hódít a virtuális oktatás, vagyis a mai technikai körülmények között az egyetemi tanárra is mintha kevesebb szükség volna. A komputer úgyis mindent megold. Állítólag.

– Idén szeptemberben Vértes Klárának már nem csengetnek be: nyugdíjba vonult. Mit tervez az „aranykorra”, fog-e hiányozni a harminc évnél régebb óta megszokott iskola? Ha visszahívnák, visszamenne?

– Év végén a hatodikosok és hetedikesek úgy búcsúztak tõlem, hogy õsszel találkozunk. Mondtam, hogy nem, mert õsszel már nem jövök. Nem értették, illetve úgy csináltak, mintha nem értenék, és azt mondogatták, hogy én tanítottam õket, akkor nekem kell õsszel is jönnöm. Mondanom sem kell, ugye, milyen jól esett. Igazolva láttam a munkámat: nemcsak az számít, mit, de az is, ahogy tanítottam. Igyekeztem viselkedni is megtanítani õket. Csak egyetlen példát említenék: ha óra közben valaki bejött valami fontos közléssel, mielõtt szóba álltam volna az illetõvel, bocsánatot kértem az osztálytól egy pillanatra. Ezt annyira átvették, hogy másokat figyelmeztettek, ha nem így történt. Szóval mindenképpen érdemes volt a három évtizedes munka, de most már eljött a megszusszanás, a pihenés ideje.

Vértes Klára
1949. április 17-én született Nagyváradon, 1967-ben érettségizett a mai Ady Endre Gimnáziumban, 1972-ben végzett a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem angol–magyar szakán. Bukarestben kezdett tanítani, ahol férje fizikusként dolgozott. A fõvárosi magyar iskolában, majd egy szakközépiskolában volt angoltanár 1980 õszéig, amikor hivatalosan kivándoroltak az Egyesült Államokba. Azóta Miamiban él, ahol folytatta a tanítást, egészen az idén júniusi nyugdíjba vonulásáig.