A közönség valódi élményre vágyik

– Hamar elterjedt önről Nagyváradon, hogy a rendezői színház híve, durvábban: a „mindent a szemnek” elvet részesíti előnyben, holott a 2009-es, „bemutatkozó” rendezése, Parti Nagy Lajos Mauzóleumának színrevitele annak az évadnak talán a legnagyobb fegyverténye volt. Milyen emlékei vannak erről az első közös munkáról?

– Vegyes érzelmekkel gondolok vissza erre az előadásra. Örültem neki, jó volt együtt dolgozni a váradi társulattal, nagyon sok pozitív impulzus ért, mindannyiunkban nyomott hagyott ez az első közös munka. De nem akarom ámítani sem az olvasót, sem magamat: az előadás mégsem tudott úgy megszólalni, ahogy azt szerettem volna, legalábbis a közönséggel való szembesülés számomra nem volt meggyőző. Lehet, hogy rosszul időzítettük, abban a periódusban még javában folyt a színház felújítása, kissé meredek volt a téma, környezetidegen a helyzet, de az is lehet, hogy a kelleténél óvatosabbak voltunk. A lényeg az, hogy valamiért nem tudott elég hatásos lenni ez a „kultúrmerénylet”. Érdekes reakciókat váltott ki a közönség soraiban az elnémulástól a harsány tiltakozásig. Emlékszem, egy-egy előadás után voltak olyan – kifejezetten számon kérő – hangok, hogy tényleg ilyenek volnánk, ahogy ez a darab, az előadás láttat bennünket?! Holott igen, ilyenek vagyunk, ha netán nem tetszik, akkor is. De nem ez volt a jellemző, hanem leginkább a tartózkodás, a félszegség.

– Előítéletesen, eleve valamit várva (netán nem várva!) vagy inkább bármire nyitottan, mondhatni szabadon formálhatóan ül be a néző az előadásra?

– A már szinte sztereotip meghatározáson túl, miszerint kétféle néző látogatja a színházat: aki a szórakozást, a kikapcsolódás lehetőségét keresi, és az, aki fogódzót, szellemi kontaktust igényel,  az utóbbi két évtizedben a színház közönsége sokat változott, az állandó, agresszív, különböző minőségű ingerek hatására igényei tekintetében is elbizonytalanodott. Ezért nem mindegy, milyen formáját találjuk a színházi párbeszédnek, meg az sem, hogy milyen tartalmat közvetítünk. A rossz színházi vezető a néző vélt igényére fogja saját tehetetlenségét, a program, a koncepció hiányát. Ilyenkor szokott elhangzani az érvelés, miszerint a korrekt színház „kiszolgálja” nézőit. Szolgálni szolgál, hiszen ez a társadalmi funkciója, de közben új formákat keres, gondolati határokat feszeget, és ott van mindig egy lépéssel a közönsége előtt. A színház élményforrás, és a közönség élményre vágyik. Valódira.

– Beszéljünk egy még közelebbi sikeres lépésről: a tavalyi évad Csongor és Tünde „iskola a színházban, színház az iskolában” kísérletről. Van-e, lesz-e folytatás? Mintha Balassi Szép magyar komédiája került volna szóba, ha jól emlékszem.

– A Csongor és Tünde a 2011-ben elindított iskolaprogramunk első produkciója. Fantasztikus mozgósító erővel bírt, az előadásban szereplő közel száz diák valósággal bevette a színházat, maguk után hozva nézőkként iskolatársaikat. Ők már magukénak érzik ezt a helyet, otthonosan mozognak benne, besegítenek a munkánkba, ott lapulnak próbák idején a páholyokban. Többen benne vannak legutóbbi előadásunkban, A dzsungel könyvében is, de készülünk egy Csongor és Tündéhez hasonló „felszeletelt” produkcióval, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című darabjának bemutatásával. Egyébként jól emlékszik, Balassi Szép magyar komédiájával „kacérkodtunk”, de hamar kiderült, hogy bár szerelmi történet, a mai tizenévesek világától messze áll a nyelvezete is, gondolati vonalvezetése is. A Karinthy által felvázolt helyzethez, legalábbis csoportvezető kollégáim beszámolói alapján, arra következtetek, hogy érzékenyen viszonyulnak, nyitottak az interpretációra, értik és értelmezni tudják a „krízis” fogalmát. Újdonság, hogy idéntől már a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatói is bekapcsolódnak ebbe a programba, ők Örkény világát boncolgatják.

– Örvendetes, hogy az idősödő közönségnek máris megvan az utánpótlása, de a diákok közül vajon hivatásos színészek is kikerülnek majd? Ilyen szempontból hogy áll a váradi társulat?

– Meggyőződésem, hogy lesz utánpótlás. A hivatásos színészi pálya iránt is jócskán érdeklődnek a diákok. A Szigligeti Társulat érzékeny pontja a középkorosztály. Erősen hiányoznak azok, akik a kilencvenes években hagyták el az országot – és nem ritkán a pályát is. Meghívott művészekkel próbáljuk kiegészíteni a meglévő állományt.

– Segíthet esetleg a különböző fesztiválok sora? Egyik követi a másikat, van egyáltalán olyan színházzal rendelkező város, ahol nem szerveztek még fesztivált? Van-e ún. fesztivál-előadás?

– Valóban egymást éri manapság a sok fesztiváljellegű rendezvény, de ez lehet akár hiánypótló is, hiszen a jelen gazdasági viszonyok között ez jelentheti az alternatívát arra, hogy társulatok, előadások kimozduljanak színházaikból. A 90-es évek előtti tájoló rendszer megszűnt. Egy-egy kiszállásnak iszonyú költségei vannak, nehezen téríthetők meg jegybevételből, a betervezhető játékhelyek infrastruktúrája is hiányos, így a turnékat felváltotta a fesztiválmozgalom. Nagyobb lélegzetű rendezvények szervezésére hatékonyabban lehet pályázni, nem utolsó szempont az sem, hogy ebben a formában igényes, értékes előadásprogramok állíthatók össze. Jól példázza ezt a sepsiszentgyörgyi Reflex vagy a kolozsvári Interferencia fesztivál is. A Váradon nemrég megszervezett VI. Interetnikai Fesztivál a Szigligeti Színház számára komoly erőpróbának számított, de bizonyította, hogy a színház képes megmozgatni közvetlen életterét. A fesztivál-előadás kategóriáját általában azok emlegetik, akiket frusztrál, hogy előadásaik nem kerülnek be igényesebb fesztiválprogramba. Vannak jó és rossz előadások, szerencsés válogatás esetében az első kategóriából kerülnek ki a fesztivál-előadások.

– A közönség nem unja meg ezt a fesztiválok adta nagyüzemet?

– Épp ellenkezőleg. Utaltam már arra, hogy szerintem a közönség már hozzászokott, igényli a bővülő kínálatot. A bezárkózásnak nincs értelme, lehetőséget kell biztosítanunk a változatos művészi megnyilvánulásoknak úgy, hogy közben a magunk sajátos arculatát is tudatosan képezzük. Mi több, mi is egy fesztiválformátumban gondolkodunk, olyan eseményben, mely a hely szelleméből merít, képes úgy rendszerbe szervezni a helyi és alkalmazott művészi erőket, hogy túlmutasson a provinciális szinten. Nagyvárad színházi kultúrája jó ideig az „operettváros” megjelöléssel párosult, elterjedt vélemény volt, miszerint a törzsközönség csak a felszínes, könnyű műfajt kedveli. Anélkül, hogy belebonyolódnék a műfaj minősítésébe, azt tapasztalom, hogy ez, ebben a formában ma már nem igaz.

– Esetleg ijesztgették ilyesmivel az ideszerződés előtt?

– Nem ijesztgettek, voltak személyes találkozásaim a nagyváradi színházzal még zilahi diákéveim idején lelkes színházba járóként. És ezek nem voltak feltétlenül pozitív nézői tapasztalatok, később már csak a rendszeres kisvárdai seregszemlén láthattam váradi produkciókat, ezek sem az élvonalhoz igazodtak. De hadd, ne foglalkozzunk most ezzel. A váradi színháznak is megvolt a maga fénykora, s a mi szerepünk újragondolni ezt a színházat a jelen kornak megfelelően értékteremtő, értékhordozó pódiumként.

– Beszélhetünk-e az ön esetében kedvenc szerzőkről, darabokról, vagy „mindenevő”?

– Két-három évente újra beleszeretek Shakespeare-be, de Moliere, Csehov vagy Strindberg darabjai is vissza-visszahívnak. Izgatottan fedezek fel új szerzőket, színműveket, most éppen azon morfondírozom, hogy Lukas Barfuss- vagy Thomas Jonigk-művet ajánljak egy jövő évi munkám alapjául. Szívesen dolgozom kortárs szerzőkkel, a személyes találkozás, a közös munka élménye feldob. Így alkalmam volt együttműködni Zalán Tiborral, Forgách Andrással, Nagy Andrással, Matei Vişnieckel, Radu Macrinici-csal vagy Ştefan Caramannal. Szeretem Parti Nagy Lajos világát, de Nádas Péter, Háy János művei is izgatnak.  A lényeg, hogy erős, izgalmas drámai helyzettel találkozzam, keresem a lehetőséget, hogy mélyen belenyúlhassak az emberbe a színpadi költészet eszközeivel. Ennek szemléltetéseképpen lezárnám ezt a felsorolást Büchnerrel és Beckettel.

– Mennyire szokta meg a váradi színházi közeget? Szívesen marad továbbra is?

– Néha úgy érzem, sok a kerékkötő, s önmagában a szándék nem elég a színházépítéshez. De aztán türelemre intem magam, és keresem a megoldást. A társulattal jó a viszonyom, érzem, hogy közünk van egymáshoz, valamit elmozdítottunk, s most már arra kell koncentrálnunk, hogy mozgásban maradjunk. Ajánlatokat kaptam máshová is, hasonló jellegűt is, de most itt vállaltam feladatot, még tartozom egy próbával a lehetőségnek, az itteni embereknek  és nem utolsósorban magamnak. A mindennapi csatáink megvannak, de ez máshol sincs másként, a vizeket is felborzolja a szél, de aztán kisimulnak a hullámok, és megcsillan a víztükör. Nem könnyű, de szép munka. Így szép!