A korlátlan hatalom csapdája

„Hogy a hatalommal ne lehessen viszszaélni – adja meg a kérdésre a választ Montesquieu –, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán maga a hatalom szabjon határt a hatalomnak.” Ebben a logikában a hatékony kormányzás nem az uralkodó testület bölcs döntésein, hanem az ellensúlyként működő, egymást ellenőrző és egymástól független intézmények rendszerén nyugszik, a közhatalom gyakorlását pedig a parlamenti többség és a kormányzat befolyásától mentes, önálló intézmények folyamatos kontrollja legitimálja.

Bár a közép-kelet-európai fiatal demokráciák – ahol mi élünk – elismerik, sőt az alkotmányaikba iktatják a hatalommegosztás elvét, a valóságban gyakran a korlátlan hatalom csapdájába sodródnak azon hiedelemből, miszerint a parlamenti többség akaratának semmi sem állhat útjában. Elősegíti ezt egy viszonylag fejletlen civil társadalom is, melyben a polgárok a választáson azzal a tudattal írják a szavazócédulára, hogy kit vagy milyen pártot illet meg a hatalom, hogy ezzel leráznak magukról minden jövőbeli gondot, mert a kormányzás, a döntéshozás és az ellenőrzés témáját végérvényesen áthárítják egyetlen tényezőre. Nálunk kevésbé tudatosult még a felismerés, hogy a „minden hatalmat egyetlen kézbe” logikája, a korlátlan hatalmi ambíciók mindig katasztrófával fenyegetnek.

Márpedig ott, ahol a hatalom emberei képtelenek a bölcs önmérsékletre, gyakori jelenség, hogy aktuálpolitikai érdekeik megvalósítása céljából, gazdasági szükséghelyzetekre hivatkozva, beszűkítik az alkotmánybíróság hatáskörét, rátelepszenek az igazságszolgáltatásra, ellenőrzés alá vonják az önálló és független szervezeteket, ellehetetlenítik az ellenzéket, és a korlátlan hatalom részegítő tudatában saját kényük-kedvük szerint hoznak meg általuk elkerülhetetlennek ítélt gazdasági és társadalmi döntéseket, melyek utólag  nemegyszer téveseknek bizonyulnak. Ilyen visszaélés például Romániában a kormányzati felelősségvállalással és a sürgősségi rendeletekkel történő törvénykezések gyakorlata, de aggasztó túlhatalmi kilengésekről érkeznek hírek a környező országokból is.

Fékek és ellensúlyok

De megelőzhetők-e a hatalommal történő visszaélések? A helyzet megoldására a politikatudomány egybehangzóan a fékek és az ellensúlyok összehangolt alkalmazását kínálja. A fejlett demokráciákban a hatalommegosztás – történelmi hagyományaikat is tükröző – kifinomult és összecsiszolódott rendszere jött létre. Ennek része a mindenkori kormány és a parlament a maga ellenzékével, de helyet kap ebben az államelnök, az alkotmánybíróság, az ombudsman és persze a független igazságszolgáltatás, ezek mellett pedig a független nemzeti bank és a hasonlóképpen független állami számvevőszék.

Úgyszintén önálló intézmények a statisztikai hivatal és az akadémiák, melyek gyűjtik, rostálják és a nyilvánosság elé tárják a társadalom valóságos helyzetére vonatkozó információkat. Szerepet kapnak a társadalmi kontrollban az autonóm munkavállalói, tulajdonosi és üzleti szervezetek is, amelyek a mögöttük álló társadalmi csoportok érdekeit képviselik. Ugyanakkor, mivel térségünk államai nem légüres térben, hanem az európai jog és értékközösség részeiként tevékenykednek, tekintettel kell lenniük a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségekre is. És persze ott van a média, amely közreadja a tényeket és a véleményeket, függetlenül attól, hogy tetszik-e ez vagy sem a hatalomnak.

A konfliktuskerülés
a függetlenség halála

Amikor mindenki csak „résztulajdonosa” a hatalomnak, a parlamenti többség nem élhet vissza a hatalmával, ami viszont nem csupán a jó szándékán, hanem a többi hatalmi ág és független intézmény törvénnyel szabályozott ellenőrző tevékenységén is alapul. Hangsúlyozandó azonban, hogy bár szükségesek a hatalmi ágak és független testületek jogszabályokba foglalt garanciái, ezek nem elégségesek a ténylegesen független működéshez. Egy olyan légkörben például, ahol a hatalom a független testületet bármikor korlátozhatja, átalakíthatja vagy akár megszüntetheti, az ellenőrzésre hivatott intézmény úgy is gondolhatja, jobb, ha nem hívja ki maga ellen a kormányzat haragját. Márpedig a konfliktuskerülés a független intézmény halálát jelenti.

Ha nincs kontroll, akkor nincs alkotmány és jogállamiság sem. Ezt pedig valójában senki nem akarja. Thomas Jeffersonra is hivatkozhatnánk, aki szerint a szabad állam a bizalmatlanságra épül. Ha az intézményi bizalmatlanságot kivesszük a rendszerből, akkor kiiktatjuk a vészfékeket. Ez a kockázat pedig ma Európában nem vállalható.

Gulyás József
A szerző nagyváradi jogtanácsos