A Kárpát-medencei magyar autonómia kérdéséről

Egy sikeres és egy sikertelen történetet a népek önrendelkezési jogának érvényesüléséről. A skót népszavazás rácáfolt a román és a szlovák félelmekre, miszerint az autonómia az elszakadás első lépése.

A skótok háromszáz éves együttélés után is a közös jövőre voksoltak, miután autonómiát élveztek évszázadokon át. Ukrajnában viszont háború folyik, mert nem biztosították az önrendelkezést a számbeli kisebbségben lévő nemzeti közösségeknek. Melyik utat választja a Kárpát-medencében érintett többi ország? Itt az ideje összegezni az elmúlt huszonöt esztendő tanulságait és rámutatni az egyetlen járható, helyes útra.

Eredménytelen a kis lépések politikája

A trianoni békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,2 millió magyar él a 2011-es népszámlálás szerint. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. Ehelyett 2,2 millió él csupán.

(Megjegyzendő azonban, hogy az elszakított területeken élő magyarok lélekszáma a hivatalos népszámlálási adatoknál bizonyosan magasabb. Ennek számos oka van, amit most nem részletezünk.)

Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma.

A magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken.
A helyzet tarthatatlanságának igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában olcsó ígérgetésekkel koalíciós partnernek megnyerik őket, vagy külpolitikai megfontolásokból jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják.

A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”. Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása.

Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja a szülőföldön való boldogulásukat és fennmaradásukat. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ezáltal biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt.

Kérdés, milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia. Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra; megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat; többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő hatása.

Önrendelkezés alanyi jogon

Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekben. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják.

Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euroatlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt két esztendőben tapasztalható autonómiatörekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat a jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.

Második kérdés: van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódálla­mokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni.

Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1993/1201-es, az 2011/1832-es, valamint a 2014/1985-ös) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehet sorolni számos példát az Európai Unión belül és kívül. Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezést.

A fentieken túlmenően az Európai Unió alapjogi chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. A jogi feltétel tehát egyértelműen adott a magyarság számára.

Speciális belügy az elszakított nemzetrészek ügye

Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a többségi nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos megállapítható, hogy jelenleg nincs. Tisztában kell lennünk azzal, hogy szomszédaink többségének eltökélt szándéka az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése.

Erről a szándékról azonban többségük biztosan lemond, ha a belső és külső körülmények erre késztetik (kényszerítik) őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ezáltal!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak.

Különösen igaz ez a Kárpát-medencében, ahol létezik a máig megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat számos nemzetnek sikerült már helyre tenni Európában, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle.

A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból.

Két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nemcsak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismernie a nemzetközi közösségnek, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.

A fenti folyamatot remélve, és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a mindenkori magyar kormánynak élnie kell a külső ráhatás, a jó értelemben vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség.

A 2010-es nemzetpolitikai fordulat utáni négy évben nem volt kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A most elkezdődött négy esztendőben mindent meg kell tenni nemzeti érdekérvényesítő képességünk növelésére a nemzetközi politikában. Ennek egyik eszköze az ország tekintélyének visszaszerzése, gazdasági megerősödése, társadalmi kohéziója. A másik az okos diplomácia.

Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, áldozatokat is vállalva, összefogva az egész Kárpát-medencében. Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!

Csóti György

A szerző külpolitikai szakértő, volt országgyűlési képviselő