A héliummal töltött ember

Errefelé az emberek nem állítanak szobrokat nagy elődeiknek, ha valaki maradandót alkot,vagy hőstettet visz véghez, az menten kővé válik, mintha a saját emlékműve akarna lenni. Az emberek azonban félnek ezektől a szobortetemektől, így az erdőbe hurcolják őket a Vorevica partjára, egy bozótos részre. Másnapra már a nevét sem tudták az illetőnek, akinek kővé vált testét az erdőbe cipelték, a történetírásnak itt nincs divatja, az emberek pedig jobbnak látják, ha könnyen felejtenek, de lehet, már ezzel is túl sokat mondtam. Egyvalaki azért van, aki már nincs köztük, az emberek mégis emlékeznek rá.

A héliummal töltött ember, a halálra ítélt nemzeti hős a mai napig ott lebeg a Drágosrét egén, ha a helybéliek – ahogy ezt megszokták – kezdenék elfelejteni, csak felnéznek az égre, megkeresik a furcsán billegő zömök alakot, és máris eszükbe jut. Ehhez az egyhez úgy tűnik ragaszkodnak, igaz – ahogy errefelé egyik sem –, ez a történet sem régi. Hogy a héliummal töltött ember, a halálra ítélt nemzeti hős mit követett el, azt pontosan senki sem tudja, valami olyan cselekedetnek kellett azonban lennie, amely a városban bűn, a Drágosréten azonban hőstett.

Az Isten-fennsík felől visszatérő, a várost és a Drágosrétet elválasztó Vorevicán életében legfeljebb egyszer kelhet át az ember: a Drágosrétről visszaút már nincs. Ha valaki a bűn útjára lép, a helyiek azt mondják rá: „Átkelt a Vorevicán.” Bár a drágosréti embernek semmi sem szent, a héliummal töltött embert úgy tűnik, mégis tisztelik: az ég felé lőni az egész környéken tilos.

Azon a fagyos délutánon, amikor a sulpa madarak mindenki nagy ámulatára rikoltozva egymásnak estek, Szigfrid Bonifác már három álló napja követte a héliummal töltött embert. Amerre a halálra ítélt nemzeti hős ellebegett, Szigfrid Bonifác is arra cammogott. Bejárta már az egész Drágosrétet keresztül-kasul, még az Isten-fennsíkra is felmászott. Ha megéhezett, útközben erdei gyümölcsöket, édes gyökereket rágcsált, tudta ő jól, minek hol van a lelőhelye.

Az embereknek feltűnt ugyan megszállott bolyongása, megkérdezni azonban senki nem merte a főerdésztől, hogy mi a nyavalya lelte. Amerre járt, a fatörzseken, a köveken minduntalan Anton Kreg képei tűntek fel előtte, Szigfrid Bonifác olykor megállt, és hosszasan elnézegette egyik-másik krikszkrakszot. Megbámulta a sulpa madarakat is, ezek az amúgy békés állatok még mindig véres fejjel, rikácsolva tépték egymást. Ki tudja mi üthetett beléjük.

Ahogy a héliummal töltött embert követte, Szigfid Bonifác a Zubrán Dezsőke házát körülölelő vizesárokhoz ért. Hogy folytathassa útját, a főerdésznek át kellett volna gázolnia a vizesárkon, abban azonban Odelupka Fechete nászajándéka, egy jókora maréta úszkált. Zubrán Dezsőke az ablak mögül figyelte, amint Szigfrid Bonifác belegázol a házat védő zavaros vízbe. Tudta, hogy a főerdész nem mindennapi dologban sántikálhat, ha még ezzel a vérszomjas fenevaddal is kész megküzdeni, de jobbnak látta, ha nem avatkozik bele a dologba. Leült a fotelébe, és az ablak sarkából bámulta, amint a héliummal töltött ember lassan ellebeg az erdő felé.