A gyár

A gyár hozzánk tartozott, meghatározott bennünket, nélküle nem lettünk volna azok, akik voltunk, és persze nem lettünk volna azzá, akikké lettünk. A gyár maga volt a kor, amelyben éltünk, a világegyetem volt a gyár, a világmindenség maga. És persze  a világmindenség ura (és igen: teremtője), élet és halál ura volt a gyár, minden és mindenféle ember olvasztótégelye, parancsolója és védelmezője. A gyárat mi hoztuk létre, majd ő is létrehozott minket, a gyárnak nem volt múltja, de jelene volt, olyan erős jelenléte a mában, hogy mindenki tudhatta és érezhette: a gyár az örökkévalóság maga.

Mert a gyár mindig a jövőbe tekintett, biztosan tudta, hogy mit kell tennünk, hogy mit mikor és hogyan kell tennünk, hogy szebb legyen a jövőnk, amelyet éppen most építünk együtt, mi, a szüleink és a gyár. A gyár a miértekre ugyan nem adott választ, de a miérteket nem is kellett feltenni, így válaszra sem volt szükség, mert szüleink és általuk mi is annyira egybefonódtunk a gyárral, kifulladásig együtt lélegeztünk kohóival és kéményeivel, hogy nem szültünk miérteket, se pihenő-, se munkaidőben. Elég volt csupán betartani a programot, a gyárét mármint, amely egyszersmind a mienk, a családjainké is volt, mert a gyár pontosan tudta, hogy hány óra munka, és hány óra pihenés, s ha programon kívüli kérdések fel is vetődtek néha pár megfáradt hazatérőben, azokat kivétel nélkül elnyelte a kárpáci- és hányadékszagú bodega tájszavaktól hemzsegő zsivaja.

Mert a gyár, az percre pontosan fújt, és mi mindig tudtuk, hogy a gyár percre pontosan fújni fog, míg a világ világ, így hát fel sem vetődött bennünk a kérdés, hogy vajon tényleg nekünk, a haza sólymainak  kellene-e felvigyáznunk a blokkban váltáskor magukra hagyott csecsemőket itt, e bérces ormok alatt, mert váltáskor egyetlen felnőtt sem lehet otthon, hogy vajon tényleg nekünk kellene-e beállnunk a hajnali tejsorokba, mint ahogyan az sem volt kérdés számunkra, hogy a nyakunkban hordott lakáskulcsra minden kincsnél jobban kell ügyelni, ha mi, a sólymok haza szeretnénk menni, és otthon szeretnénk lenni panelfészkeinkben valahol mélyen bent, a Kárpátok gyűrűjében.

A gyár egyébként törődött velünk, dolgozói gyermekeivel, mindenhová elérő csápjaival már anyáink méhében kitapogatott bennünket a havi orvosi ellenőrzésekkor, hogy biztosan világra jöhessünk, és küldött csomagot is a télifa alá, ha úgy alakult. Gyári buszok szállítottak bennünket gyári óvodákba, ahol mi is a gyári kantinmenüt ettük, és dalban és versben is megtanulhattuk, hogy miként működik a vaskohó. A gyár egy gyermekként, az ő gyermekeként gondolt hát ránk, miként minden gyár egy és ugyanazon gyár volt számunkra is, mikor megtépázott egyenruháinkban hazafelé rázkódtunk elcsöndesülve a buszain, és azt szemléltük, kinek milyen színű a nyakába akasztott kulcsán a kötő. A kötők egyébként leginkább sötét színűek voltak, kékek, barnák és feketék, hogy ne koszolódjanak, bár igazi mestermunkákkal is találkozni lehetett, többszínű, finom horgolású, vagy csomózott kötélkékkel, amelyek főként készruha- és cérnagyári lányos anyák keze munkáját dicsérték.

A gyárat mi vállalatnak hívtuk, apáink a vállalathoz mentek pitymallatkor, frissen borotvált arcuk sebein koszosbarna vécépapírdarabkákkal, és onnan imbolyogtak hazafelé savanyú sörszagúan, ha lejárt a munkaidő. Anyáink a vállalatnál öltötték magukra azokat a csodás sötétkék és bordópiros köpenyeket, melyek szinte folyamatosan száradtak lakásaink különböző pontjain, a vállalattól könyörögtek betegszabadságért, ha magas lázzal nyomtuk az Anca vagy Doina típusú rökamiét, de a vállalat gondoskodott szórakoztatásukról is zimankós nőnapokon, amikor vállalati villákban és klórszagú vendéglőben kötelező volt a tánc a szocialista munka zsíros arcú, pohos és izzadságszagú részlegvezetőhőseivel.

A vállalat mindent tudott rólunk, és mi is sokat tudtunk róla, gyerekként is tudtuk például, hogy melyik vállalatnak ki a vezérigazgatója, párttitkára és főkönyvelője, ezekkel a nevekkel akkor is, ma is igen gyakran találkozunk, mert ezeken a neveken nem fog sem korforduló sem világválság. És tudtuk azt is, mi nem az anyatejjel, hanem az anyatej helyett szívtuk magunkba a szocialista munka élesen visító zajait, rozsda- és emberszagát, így a vállalat mindig bennünk él majd, mert – mondtuk már –: a vállalat az örökkévalóság maga.