„Szolgáló hűtlenek” közvetítése

2006-ban immár harmadjárajelent meg a Kulákprés című, Tótkomlósrólírt szociográfiája. Köztudomású,hogy elbeszéléseinek, regényeinek „nyersanyagát”dolgozza fel benne. Az 1986-os első kiadásban mégálneveket használ, az 1991-es második kiadásban„néven nevez”, immár a Závada fiúkutatja családja történetét, tehátszemélyesebbé válik a könyv, a harmadikváltozatban viszont a második kiadásban eltűntfényképeket helyettesítették.Folyamatosan bővül vagy felülíródik e könyv?

A Kulákprés kiadásaiennyiben tényleg változtak. Ám a könyveredeti törzsét – amely a pártállamiönkényt saját felmenőim és szülőfalum,Tótkomlós 1945–56 közti történetébenmutatja meg – nem írtam fölül. Sőt érdembenhozzá se nyúltam, nem akartam másképpenbírálni most a kommunizmust, mint a nyolcvanas években.Az archív fotókból viszont új válogatástkellett nyújtanom – utólag ennek már örülök,hiszen így 2006-os kiegészítésül újszövegréteget is írhattam a képekhez. Hogyez a szociográfia nyersanyaga-e regényeimnek? –helytörténeti, szociológiai vagy néprajzihátterükként tekinthető, talajul szolgálahhoz, hogy meg lehessen gyökereztetni benne a fiktívhistóriákat. Legalábbis a falun játszódókat,amelyek helyszínét Tótkomlósrólmintáztam meg.

De hogy a Jadviga párnájacímű könyv – és a belőle készültfilm – után a Kulákprés „felülolvasódik”,biztosra vehető.

Beismerem, hogy amikor DeákKrisztina stábja a forgatás helyszínéülaz én falumat választotta ki, akkor az eredetilegnévtelen településen játszódószépirodalmi fikció érdekesen helyeződötta legvalóságosabb Tótkomlós házaiba,utcáira, főterére, templomtornyára. Amelyekpersze a tényirodalmi Kulákprésnek a falurólszóló fotói között a 2006-os kiadásbanis előfordulnak – ezek szerint „felülolvasandó”motívumokként.

Mostanában sokat cikkeznek avizuális kultúra térnyeréséről:ilyen értelemben nem nyomta el kissé a film a regényt?

Lehet, hogy létezik ilyentérnyerés, de nekem nincs ezzel bajom. Már csakazért sincs, mert a filmnek köszönhető könyvempéldányszám-növekedése – ésez az olvasói érdeklődés kihatott a következőregényekre is. De lehet, hogy naiv vagyok, amikor azt hiszem,békében lehetnek akár még azonos tőrőlfakadó, de más műfajú művek is – anélkül,hogy feltétlenül fölülírnák vagyelnyomnák egymást. Másrészt viszontlehetséges a visszafogás gesztusa is: a régifotográfusok rémes kulisszái elébeállított csoportképek „machéja” –ha visszatekintek – mégiscsak igazabbnak tűnik számomrasok más, „hitelesnek” tetsző ábrázolásnál.

Jadviga párnája, Milota,A fényképész utókora – a trilógiadarabjait egyhelyütt Ön történelmi regényekneknevezi. Összeállhat a történetekbőltörténelem?

Nem állhat össze, de aszépprózának nem is feladata ez. Történeteimsokszor tényleg belenyúlnak a sötét mélyébea 20. századi magyar történelemnek, amely engemszenvedélyesen érdekel. Sőt történeteimneknéha épp a történelem (a történelemírásés -értelmezés) maga képezi a tárgyát– ahogy máskor mondjuk egy hűtlen asszony miatti gyötrődés.

A Jadviga párnája többekközött németül is megjelent, a németrecenzens a könyv egyik alapkérdésének akultúrák egymás mellett éléséneklehetőségét vagy lehetetlenségét látja.Mit szólhatnak ehhez a szlovák olvasók, akik azÖn közreműködésével készültszlovák nyelvű fordítást élvezhetik,hogyan sikerült a kevert- vagy kétnyelvűséget„lefordítani”?

A szlovák fordításteljes egészében Deák Renáta érdeme,aki beépítette az eredetiben is szlovák, dearchaikus tájnyelvi megszólalásokat, a szlovákbeszéd magyar kiszólásaival alkotta meg akétnyelvűséget a másik irányból,továbbá képes volt önálló,úgynevezett „králici” nyelvi regisztertkifejleszteni a pap számára, aki a Monarchiafölbomlásakor a szlovák nemzeti öntudatot azelmagyarosodók körében, így lényegébencsehül szorgalmazza. Bízom benne, hogy mindez a szlovákolvasónak is örömére válik.

Nagyváradi felolvasóestjénérzékelhetően megfagyott a levegő a közönségsoraiban, amikor az identitás változásáról,változtathatóságáról beszélt.Teljesen szembement a nálunk is uralkodó diskurzussal:az rendben van, ha egy szlovák gyökerű írómagyarnak vallja magát, de például az„elrománosodás” halálos bűn.

És elköltözni aszülőfaluból – nem halálos bűn? Vagy aszüleinkétől eltérő foglalkozástválasztani? Az ember ne tagadja meg, ne árulja el se azövéit, se a felmenőit, se pedig azt a nemzeti, vallásivagy lokális közösséget, amelytől másközösségek, kultúrák vagy hitekerősebb vonzása folytán eltávolodott. Hanemközvetítsen a különbözőek között,kösse össze őket – a kettős kultúra, nyelv ésidentitás birtokában pedig gazdagítsa magátés az övéit, tegyen azért, hogy népeinkmegértsék és becsüljék egymást.Az ilyen „szolgáló hűtleneket” szerintem inkábbdicsérni kéne, semmint elmarasztalni.

A fényképészutókora több szempontból is fordulópontnakszámít: Károlyi Csaba szerint ezzel a regényévellett beérett regényíróvá, RadnótiSándor pedig megjegyzi: „magyar író mégilyen őszintén nem nézett szembe az antiszemitizmussalmint szociális problémával”. Ehhez kapcsolhatóa meglepő „harciassággal” megfogalmazott – az ÉS-benolvasható – válaszbeszéde a PalládiumAlapítvány kurátori laudációjára.Idézem: „Semmi nem azon múlik, ott virít-e akabáthajtókára kitűzve a jelvény – ígya nemzeti tudat, kultúra, irodalom sorsa, állapota ésápolása sem” – mondja, miután tesz egy„nosztalgikus tiszteletkört bizonyos identitásfogalmakkörül”, és fölajánlja – igencsakvitriolos nyelvi környezetben – regényét „anemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegénektestébe”. Mi történt?

Nem szántam harcias föllépésnek,csak éltem a lehetőséggel, hogy fölvessek párkérdést. Hogy mondjuk a kortárs irodalombantényleg ott feszegetik-e igazán a nemzetisorsproblémákat, ahonnan ezt a szekértáboriszokásjog szerint várni szokás. Mert szerinteminkább épp olyan szerzők műhelyében, akiketnem sorolnak be a „nemzeti irodalom” alkotói közé.(Például a Hősöm tere, a Harmonia Caelestis, Akönnymutatványosok legendája, a Testvériség,a Zsidó vagy?, a TündérVölgy vagy aPárhuzamos történetek íróiragondolok. Õk talán nem a magyarság – s egyben azegyetemesség – sorskérdéseit tárgyalják?Kezdve voltaképp a Sorstalansággal.) Magam is azértajánlottam fel könyveimet a „nemzeti irodalom”korpuszába, hogy előbb kitágítani javasoljamezt a méltatlanul lehatároló kategóriát,hogy majd végül fölöslegessé váljékmint megkülönböztetés. Hiszen magyarul írómagyar író műve magától értődőenrésze a nemzeti irodalomnak. Ilyesmi a veleje annak abeszédnek, amelyet nem vitriolosra, inkább pontosraigyekeztem fogalmazni – sajnálom, ha mégsem sikerült.

Míg Grecsó Krisztiántmajdnem szétszedték Pletykaanyu című könyvéértaz érintett „földijei”, a szegváriak önt2000-ben Tótkomlós díszpolgáráváavatták. Számomra mindkettő bizonyos történetekvégét jelentené. Önnél megmaradkiindulópontnak a závadai világ ésTótkomlós története?

Íróember nem számíthatjaki a fogadtatást, amely ráadásul meg isfordulhat, vagy akár egyszerre is lehet hideg és meleg.Ez persze nem érinti közömbösen az embert –ám az asztalhoz ülve minderről tanácsoselfeledkezni, és fogadtatásra, befogadóra,olvasóra még csak nem is gondolni. Hogy annáljobban koncentrálhassunk a feladatra, az újkiindulópontra csakúgy, mint a kifejtésre ésa zárlatra – meg az önismétléselkerülésére. Egyelőre hadd ne mondjak errőlennél többet. n Demeter Szilárd

D. Sz.

Závada Pál 1954. december 14-én születettTótkomlóson. A Pécsi Közgazdaság-tudományiEgyetemen, majd az ELTE szociológia szakán szerezoklevelet. 1982-ig a Pécsi Tudományegyetem gyakornoka,tanársegéde. 1982–93 között az MTASzociológiai Kutatóintézeténekmunkatársa. 1990-től a Holmi folyóirat szerkesztője.Művei: Kulákprés (1986, 1991, 2006); Mielőttelsötétül (1996); Jadviga párnája(1997); Milota (2002); A fényképész utókora(2004). Több rangos irodalmi kitüntetés birtokosa.