Ön, akit régóta nagyálmodozóként ismerek, hitte volna valaha, hogyeljön az a pillanat, amikor a megálmodott magyar egyetemdékáni irodájába belép a magyarköztársasági elnök, és gratulálaz egyetemalapításért és az eddigitevékenységéért?

Valóban nagy álmodozóvagyok, de ilyen álmokat nem dédelgettem. Az erdélyimagyar műszaki egyetem létrehozásán évtizedekóta álmodozom, de az meg sem fordult a fejemben, hogymindezt azért tegyem, hogy egyszer a magyar államfőmegdicsérjen. A célom az egyetemalapításvolt, nem a tündöklés. Egész életemben,ha valamit rám bíztak, annak igyekeztem eleget tenni,hogy ne okozzak csalódást, és ne hozzak szégyentse másra, se önmagamra. Ennyi. Az már máskérdés, hogy nagyon jólesett mindaz, amitezelőtt egy hónappal Sólyom Lászlómondott a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemalapításával és működtetésévelkapcsolatban. Ahogy annak idején örültem annak azállami kitüntetésnek, amelyet személyesenMádl Ferenc köztársasági elnöktőlvehettem át, vagy megtiszteltetésnek tartottam, amikorSólyom László elődje megállt a koronkaihatárban, és az akkor még csak épülőfélbenlévő egyetemről az út mentén elbeszélgetettvelem.

Mindezek az események oktatóipályájának megkoronázásátjelenthetik?

Megkoronázását?De hát én még sok mindent szeretnék tenniaz életben! Például az egyetem épületemellé egy bentlakást, majd uniós alapokbólegy kutató- és innovációs központot.Én hiszek abban, hogy az erdélyi magyar ifjak képeseknyugat-európai megrendelők számára számítógépesprogramokat gyártani. Nap mint nap látom, tapasztalom:rengeteg olyan diákunk van, akiről túlzásnélkül állíthatom, hogy lelkesedik az ehhezhasonló feladatokért. Nem akarom elkiabálni, deéppen az ő kedvükért szerepel az álmaimközött Charles Simonyi (avagy Simonyi Károly), BillGates egyik legmegbecsültebb informatikusának a meghívásaa Sapientiára.

Mi ad önnek ennyi lelkierőt?

Amikor huszonegy évvel ezelőtta feleségem ágynak esett, talán az álmodozásvolt az egyetlen szalmaszál, amibe megkapaszkodhattam. Mindeneste úgy jöttem haza a kórházból,hogy útközben azon ábrándoztam, mikénthozzuk létre a magyar tannyelvű műszaki egyetemet. Akkor mégcsak 1986-ot írtunk. De engem a kolozsvári magyarértelmiség egy része még a 90-es évekderekán is naivnak, utópistának nevezett. Lehet,hogy volt némi alapjuk erre, hisz ekkor mégszalmakalappal jártam a koronkai dűlőt, és 265tulajdonossal és örökössel tárgyaltam amég vissza nem kapott föld megvásárlásáról.Ma viszont egy gyönyörű campus áll ezen aterületen.

Volt egyáltalán olyanidőszak az életében, amikor a külső tényezőkmiatt nem tudott álmodni?

Hogyne. De az mindössze néhánynapig tartott. Ezelőtt egy jó héttel is, miutánaz egyetem kuratóriuma arra kért, hogy negyedszerre ishirdessem meg ugyanazt a versenypályázatot, arragondoltam: hagyok mindent a csodába, leteszem a lantot ésnyugdíjba vonulok. Pedig én aztán ténylegképes vagyok mindent alárendelni a célnak. Aligtelt el néhány nap, és rájöttem,hogy nem lennék képes otthon ülni, ésnyugdíjasként a postást várni.Világéletemben mindig valamit tettem-vettem, dolgoztam.Soha nem szégyelltem a kétkezi munkát, sőtmondhatni örömmel végeztem. Voltam máringyenmunkára befogott, úgynevezett önkéntes,inas, szakmunkás, vasesztergályos… Tizenhétéves voltam, amikor tizenhat esztendőnyi iskolai tanulmánnyalrendelkeztem.

Ez ugye nem azt jelenti, hogy egyéveskorában fedezték fel mint zsenit?

Nyilván nem, ezért isszoktam ezt mindig tréfásan említeni. Harmadévesgimnazista voltam, amikor a brassói fémipari műszakiközépiskola megszűnt, s minket áttettek aHidromecanica inasképző szakiskolájába. Ottviszont elismerték az első két évet, ésalig egy esztendő után oklevelet kaptam arról, hogy azinasiskolát is elvégeztem. Ugyanabban az évbenbejutottam egy esti gimnáziumba, amely akkoriban a városegyik legerősebb iskolája volt. Közben a gyárbanis dolgoztam, majd a vállalat vezetőségénekjóvoltából elmehettem egyetemre. Ez azértlényeges, mert akkoriban egy munkás háromszázlejt keresett, az én ösztöndíjam pedig ennekszinte a háromszorosa volt. A Műszaki Egyetem gépészmérnökiszakát 1963-ban, egyedüli magyarként végeztemel. Ez azért lényeges, mert amikor bejutottam, jóformánsemmit nem tudtam románul. Ha meg anyanyelvemen tanulhatok,akkor egészen biztos, hogy jobb eredményt érekel. Az évfolyamon így csak a második lettem, deennek ellenére engem marasztaltak ott az egyetemen. Ez a sorskeze. Mert, bár furcsán hangzik, annak idején azvolt a vágyam, hogy visszakerüljek a gyárba. Akáderes titkárnője rám rivallt: „Maga bolond?– kérdezte. – Mit akar itt, a gyárban?”Továbbrais ott akartam dolgozni, mert szerettem, amit csinálok, sőtmeg is becsültek érte. Például az orosztankok addig rendkívül bonyolult technológiávalkészült gázolajporlasztóit sajátelképzelésem szerint készítettem el.Teljesen leegyszerűsítettem a munkafolyamatot, a végeredménymégis ugyanaz volt. A mérnökök sem jöttekrá, hogy mit, miként csinálok, csak azt látták,hogy rengeteget keresek, mert minket darabszámra fizettek.Azért maradt titok előttük, mert abban az időben senkinem árult el semmit, még a közvetlen kollégájánaksem. A szakmai titkokat el kellett lopni. Manapság mi mindentelmondanánk a diákoknak, csak éppen érdekeljeőket.

Önt miért érdekelteannyira? Elvégre munkásként is jól éreztemagát.

Itt megint a sorsot emlegetném.A pénzbeváltás idején apám, akiegyszerű cipészből kereskedővé nőtte ki magát,azt mondta: „Baj van, jön a kolhoz, mindenünketelveszik”. Majd nyomban hozzátette: „Egy kivétellel,amit nem tudnak elvenni. Azt, ami a fejedben van”. De mesélekmás történetet is: anyámmal Brassóban,a szövőgyár előtt vártuk a testvérét.A kapus kilépett, és megkérdezte anyámat,hogy nem szeretne-e ott dolgozni. Az anyám belépett agyár kapuján, és fél óra múlvaa szövöde alkalmazottjaként jött ki. Aztkérdezhetné, mi köze a két történetnekegymáshoz? Hát az, hogy a pénzváltástóltartó apám mindenét eladta, ésAlsócsernátonból Brassóba költöztünk,ahol anyámnak már állása volt. Ha aháromszéki településen maradok, lehet, hogykollektívelnök lesz belőlem, de gépészmérnökvagy egyetemi tanár semmiként.

Azon kevés magas tisztségbekerült emberek közé tartozik, akik nem titkolják,sőt büszkék kétkezi munkás múltjukra.Az életben hasznát is vette ennek?

De még mennyire! Életembenmindig csak előnyöm származott abból, hogyalulról kezdtem. Egyetemista koromban szétszedtem ésmegjavítottam azt az esztergapadot, amiről a szakemberek islemondtak. Évtizedekkel később, amikor amarosvásárhelyi Petru Maior Műszaki Egyetem keretébenműködő kutató-tervező termelőcsoportot vezettem, agyakorlatomnak köszönhetően senki nem tudott átverni.Ez önellátó egység volt, ahol lényegesnekbizonyult, hogy valaki dolgozik, vagy pedig lazsál. Ha nemvoltam az intézetben, akkor is jól tudtam, hogytávollétemben folyik-e a munka, vagy éppenséggeltrécselnek. Lehet, hogy maradinak fogok tűnni azzal, amitmondok, de szerintem ma sem ártana, ha egy mérnöka műhelyben kezdené a pályáját. Adoktori meg egyéb címek érvényesítéseszerintem gyakorlati tapasztalathoz kötődik.

A diákokkal ápolt korrektkapcsolatának a gyökereit is valahol a csernátoniútravalók között kell keresni?

Lehetséges. Sokszor intemfiatalabb kollégáimat: úgy viselkedjenek adiákokkal, hogy ne tévesszék szem elől: mivagyunk értük, és nem fordítva. Énsoha nem engedtem meg magamnak, hogy valakit lekezeljek, vagy akárcsak tegezzek. Mi több, a volt egyetememen, a Petru Maioron úgyemlegettek, hogy az a tanár, akinek nem lehet előre köszönni.Tisztelem és szeretem a diákokat, és úgyérzem, ők is szeretnek.

Szucher Ervin

Hollanda Dénes
1939-ben született a háromszékiAlbison, Alsócsernátonban nőtt fel. A brassóiMűszaki Egyetemen végzett, ugyanott doktorált, majddocensi címet szerzett. Pályafutása soránnégyszer választották meg dékánnaka marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen. Hat évea Sapientia – EMTE dékánja. Kitüntetései:2000-ben a Hűséges Szolgálat Lovagja (2000); MagyarKöztársasági Érdemrend Középkeresztje(2002); a Magyar Professzorok Világtanácsa a ProUniversitate et Scientia kitüntetést adományoztaneki. Két évvel ezelőtt Marosvásárhelyönkormányzata díszpolgári címmeltüntette ki.