– A hetedik olimpiájára készül, és az eddigiek közül már az elsőn, 1992-ben gólkirály lett, hármat megnyert, Londonban vezetőedző is volt, de a rióinak vág neki először szövetségi kapitányként. Vissza- és előretekintve melyik tűnik a legemlékezetesebb tornának, a legnagyobb kihívásnak pályafutása során?

– Ama öt közül, amelyen játékos voltam, a sydney-i győzelem a legkedvesebb, amikor először nyertünk a harmadik olimpiámon. Mivel az edzői karrierem nem is olyan régen, három és fél éve indult, ilyen minőségemben a mostani lesz az első olimpiám. Amikor szövetségi kapitány lettem, ezt a négyéves ciklust kaptam feladatként, aminek az idei ötkarikás játékok lesz a lezárása, a legfontosabb eseménye.

– A 2008-as pekingi olimpia döntőjében szerepelt utoljára a nemzeti csapatban játékosként.A mostanihoz hasonló jelentős kihívások előtt bevillannak-e még az egykori sikerek, szokott-e ezekből meríteni?

– Nem nagyon. Nem szeretek a múltban élni, azt gondolom, az élet megy tovább, és mindig hoz új kihívásokat, feladatokat. Leginkább az aktuális feladatokra és megoldandó kérdésekre koncentrálok.

– Nem sokkal azután, hogy 2013-ban átvette a válogatott irányítását, világbajnoki címig vezényelte a csapatot, amely 2014-ben akkor is döntőt játszott, amikor kevésbé volt formában, tavaly viszont nemigen jöttek a várt eredmények. Hol tartunk most a Rio felé vezető úton abban a nemzetközi mezőnyben, amelyből a szerbek még mindig kiemelkednek, de a többi ellenfél is rengeteget fejlődött?

– Az erőviszonyok szerintem hasonlóak a négy évvel ezelőttiekhez. Talán kisebb az elvárás a magyar válogatottal szemben, hiszen London adott szinten arról szólt, legyen sorozatban negyedszer is olimpiai bajnok az együttes. Ez a teher már lekerült a csapatról, és ha reális célt tűzünk ki, akkor az mindenképpen az érem. Ebből a szempontból talán könnyebb a dolgunk. A szerb csapat valóban erős, de azt gondolom, egy mérkőzésen a magyar válogatott meg tudja verni a szerbet, ha jó az időzítés, és mondjuk ez nem a csoport-, hanem valamelyik utolsó meccsek egyike.

Sok jó csapat van, hat-hét együttes szerepel az esélyesek között, közülük az egyik mindenképpen a magyar. A tavalyi szereplés kapcsán a világbajnoki hatodik hely valóban rossz eredmény, mindannyiunknak csalódás volt, nekem is nagy pofont jelentett, de összességében erősített minket, hogy ebben a három és fél éves periódusban volt egy rosszabb eredmény is. Csapatszinten és egyénileg a sikerek és a kudarcok egyaránt képesek megerősíteni egy válogatottat. A vb-hatodik hely után sokat dolgoztunk azon, hogy megújuljon a csapat, és úgy látom, egy év alatt ezt nagyon jól sikerült megvalósítanunk.

– Akárcsak a szerbek, akik a 2013-as barcelonai vb-n szerzett hetedik hely után felálltak a padlóról, és az elmúlt években már nem találnak legyőzőre a világversenyeken.

– Így van, sokszor ezekre a rossz élményekre is szükség van ahhoz, hogy amikor eljön az elszámolás, és bekerül jó és rossz, a végén ez a csapatot erősítse. Bár nyilván nem volt könnyű feldolgozni a kazanyi helyezést, egy év távlatából szerintem ez rendben van, és nagyon sokat tanultunk belőle.

– Vitán felüli, hogy a magyar bajnokság jelenleg a legerősebb a világon, ott játszik a válogatott valamennyi tagja, továbbá rengeteg külföldi játékos, elsősorban a szerb válogatott gerince. Milyen hatást gyakorol ez a nemzeti együttes teljesítményére?

– Én játékosként azt éltem meg, hogy a külföldön tanultakat hoztam haza, most inkább a szerbek vannak Magyarországon, és erősítik a magyar bajnokságot. Ez nem feltétlenül a legjobb. Az viszont biztosan jó, hogy a magyar játékosok nyugodt körülmények között készülhetnek év közben is hazai medencében. Mint mindennek, ennek is van előnye és hátránya, de hogy mennyi, azt az olimpia fogja megmutatni. Miután a válogatott kilencven százaléka két nagy klubcsapatban készült, vannak olyan párosok, amelyek összeszokottságát a válogatottban is tudjuk kamatoztatni. A mostani felállás talán valamivel rosszabb, mint amikor sok magyar játékos külföldön játszott, de hát alkalmazkodunk a helyzethez, próbáljuk kihasználni az ebből adódó pozitívumokat.

– Feltételezem, éppen azért tervezik a magyar bajnokságban játszó idegenlégiósok számának korlátozását, hogy több lehetőséget kapjanak a magyar tehetségek.

– Mindenképpen. Kezdeményezőként nagyon támogatom ezt az elképzelést. Annak is megvoltak a határai, amikor külföldiként Olaszországban játszottam, amit egy idő után csak úgy tehettem volna meg, ha nem játszom a magyar válogatottban. Ezt előbb-utóbb Magyarországon is be kell vezetni: ha egy külföldi magyar útlevéllel akar játszani a magyar bajnokságban, akkor ne szerepeljen külföldi válogatottban.

– Már akkor előrebocsátotta, hogy jobban fog építeni az utánpótlásra, amikor vezetőedzőként tevékenykedett elődje, Kemény Dénes mellett. Ez a nemrég kihirdetett riói keretből is kitűnik, például a 19 éves Manhercz Krisztiánnak és a 21 éves Zalánki Gergőnek megszavazott bizalommal. Hol okozott nagyobb fejtörést a keretszűkítés?

– Látható módon elsősorban szerkezeti kérdés járt a fejemben, hogy két vagy három balkezessel fogunk játszani az olimpián. Miután eldöntöttem, hogy kettővel, onnantól kezdve az volt a kérdés, melyik balkezes fog kiesni. Végül Madaras Norbert maradt ki, ami emberileg is nehéz kérdés számomra, hiszen nagyon jó barátságban is vagyunk. Azonban úgy gondolom, hogy a két másik balkezessel erősebbek leszünk.

– Pedig sokan arra számítottak, hogy balkezes játékosként esetleg preferálni fogja a három balkezes játékossal történő felállást, amire volt már példa a magyar válogatottban, nemrég éppen a Benedek–Madaras–Kiss Gergely-trió. Ezek szerint a játékosként szerzett tapasztalatok nem mindig ültethetők át egy csapatba kapitányként?

– Szerintem nem szabad abból kiindulni, hogy mi volt régen jó. Egyaránt ismerem ennek az előnyeit és hátrányait. Végül is azt kellett mérlegelnem, hogy melyik fontosabb, és úgy döntöttem, ezzel a felállással leszünk erősebbek.

– Milyen játékra számíthatunk az olimpián a válogatottól, milyen stílust tart ön „kifizetődőnek\": a magyaros villogást, a sokmozgásos, betöréses játékot, a centermunkát vagy a délszláv erővízilabdát?

– Hát ha kilóra megnézzük a játékosokat, akkor a délszláv súlyerő megmarad az ellenfeleknek, úgyhogy mindenképpen a gyors játékot szorgalmazom. Bár az is igaz, hogy miközben a barcelonai vb-n a sokmozgásos játék nagyon működött, az utána jövő években ezt már nem díjazták a játékvezetők. Vissza kellett térni ahhoz, hogy a két center minősége és ereje nyolcvan százalékban meghatározza a támadójátékot. Ezért nagyon fontos, hogy a magunkénak tudhatjuk a világ egyik legerősebb, Hárai Balázs és Kis Gábor alkotta centerpárosát, ha ők egészségesek, akkor ezt ki is tudjuk használni.

– Ismerve a magyar vízilabdával szemben támasztott mindenkori elvárásokat, a siker- és olimpiaorientáltságot, milyen elvárásokkal vág neki a riói játékoknak?

– A mai erőviszonyok közepette érmet szerezni már óriási dolog, ha pedig ez arany, akkor nyilván annak örülünk a legjobban. Én azonban nem rakom a játékosokra azt a terhet a médián keresztül, hogy csak az aranyérem számít, és semmi más.

– A férfi vízilabdadöntőt augusztus 20-án, a magyar nemzeti ünnepen rendezik Rio de Janeiróban. Mekkora pluszmotivációt jelent ez azzal együtt, hogy a határokon túl is rengetegen szurkolnak a magyar válogatottnak?

– Mindig nagyon nagy erőt adott, hogy tizenötmillióan szurkolnak nekünk, hogy minden uszodában rengeteg magyar van mellettünk mind a helyszínen, mind a tévé előtt. Ez óriási erő. A franciaországi labdarúgó-Eb alatt a magyar szurkolók bebizonyították, mennyire össze tudnak fogni egy csapat sikeréért. Úgy gondolom, ahogy eljön az olimpia, a vízilabda-válogatottak – hiszen itt említhetjük a női együttest is – pedig sikeresen mennek majd előre, úgy fog az ország egyre inkább összefogni és felsorakozni a csapatok mögé.