Ősszel tölti 90. életévét az egykori olimpikon
Fotó: Horváth László
A 90. életévét ősszel töltő dr. Uray Zoltán közel hetven évvel ezelőtt, 1952-ben vett részt a helsinki olimpián. A sportember hihetetlen szellemi és fizikai frissességnek örvend. Ötkarikás élményeiről számolt be lapunknak.
2021. augusztus 01., 10:222021. augusztus 01., 10:22
2021. augusztus 01., 14:272021. augusztus 01., 14:27
– Két emberöltő telt el a helsinki olimpia óta, amelyen ön is részt vett a román vívóválogatott tagjaként. Ennyi idő múltán emlékszik még, milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy kiutazhat az ötkarikás játékokra?
– Természetesen emlékszem, hiszen abban az időben egy fantasztikus ajándék volt az, hogy az ember olimpiára mehessen. Szerencsém volt, mert az országos bajnokság volt a válogató, azon második lettem, így nem tudtak kiejteni. Benne voltam a tőrcsapatban, de mivel nagyon fiatal voltam, én lettem a tartalék. Egyéniben viszont indítottak párbajtőrben, ahol egy nagyon erős mezőny volt. Tény, hogy sikerült kijutnom a helsinki olimpiára, és ez felejthetetlen élmény.
Mai napig, ha valami szépre akarok gondolni, akkor a d’Oriola–Mangiarotti asszó jut eszembe. Amit ők bemutattak, az volt a vívás csimborasszója! Azóta ez a sportág is nagyot változott, de akkor gyönyörű volt. Így aztán az ötkarikás játékok óriási élmény volt szakmailag is.
– Milyenek voltak a körülmények az olimpiai faluban?
– Akkoriban nem voltunk túlságosan jó viszonyban a nyugati államokkal, és a Szovjetunió delegációja kijelentette, ők a nyugati táborba nem mennek, csináljanak a szervezők egy külön tábort a szocialista ország sportolóinak.
Ám annyira szép volt a környezet, a tavak, maga a sziget, hogy teljesen elbűvölt minket. Onnan autóbuszokkal vittek-hoztak bennünket a különféle helyszínekre.
Uray Zoltán versenyző korában
Fotó: Uray Zoltán archívuma
– Sikerült találkozni, ismerkedni más nemzetek sportolóival?
– Egyáltalán nem volt megengedve az ismerkedés. Kolozsvár nagyon szépen képviseltette magát, hiszen négyen voltunk a városból: Guráth Béla, Szántai János, Kökössy Mihály és jómagam. Mi egy szobában voltunk, és minden négy ember mellé ki volt rendelve egy szekus tiszt. A bukaresti szekus jóindulatú valaki volt, de pokolian műveletlen, annyit megtanult, hogy ránk vigyáznia kell. Ki volt adva, hogy senkivel nem szabad beszélni, pedig például az amerikai vívóválogatottban két magyar is volt. Logikus, hogy a teremben összetalálkoztunk, de a táborban probléma volt az ismerkedés. Mellettünk laktak a magyar csapat tagjai, de nekünk nem volt szabad szóba állnunk a vívóikkal. Persze ezt nem mindig tartottuk be, ismertük is egymást a versenyekről, de nagyon vigyáztunk arra, hogy ne legyen túl feltűnő.
Szintén Szántaival történt, egyszer megszólított egy portugál vívólányt, erre a szekus szólt nekem, fényképezzem le őket. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, aztán azt mondtam, sajnálom, de a gépemben nincs film. Mindenesetre a versenyek technikai színvonala igen magas volt. A vívás legnagyobb csillagai, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Elek Ilona, mind ott voltak. Guráth Béla, aki kicsit idősebb volt, ismerte a 40-es évekből Gerevicht és Kovácsot is. Miután utóbbi megnyerte kard egyéniben az aranyat, Gerevich az ezüstöt és Berczelly Tibor a bronzérmet, azt mondtuk, nem vagyunk emberek, ha nem megyünk át gratulálni.
Nagyobb botrány nem lett semmiből, azért ők is szemet hunytak a felett, ha mondjuk Puskásnak köszöntünk.
– Magyarország Helsinkiben nyerte a legtöbb érmet, csúcsformában voltak. Milyen szinten helyezkedett el a román sport?
– Volt néhány kiváló sportoló, például Sötér János és későbbi felesége, Balázs Jolán magasugró, aztán egy-két jó ökölvívó, nyertek egy aranyérmet céllövésben Iosif Sîrbu révén, bokszban pedig ezüstöt és bronzot. A román tornászlányok is viszonylag jól mozogtak, de mi, a vívók eléggé gyengén szerepeltünk, csupán Guráth és egy Tudor nevű román fiú jutott be az első húszba, ami középdöntőt jelentett.
Részvételi érem
Fotó: Uray Zoltán archívuma
– Az olimpia akkoriban kimondottan az amatőr sportolóknak szólt. Az országok díjazták az eredményeket elérő versenyzőiket?
– Az olimpia után pénzbeli jutalom nem volt. Másrészt ha válogatott voltál, kaptál havonta hét- vagy nyolcszáz lej kajapénzt, ami óriási összeg volt abban az időben. Ebből ehettünk vendéglőkben vagy kantinban, és sikerült egy kis zsebpénzt is kiszorítani belőle.
Helsinkiben az olimpián sem kaptunk napidíjat, de a szervezők mindennel elláttak. Nagyon jó volt a kaja, meg is híztunk, bár nem lett volna szabad. A sziget pedig, ahol el voltunk szállásolva, álomszép volt.
– Felemelő érzés lehetett felvonulni a nyitó- és záróünnepségen…
– Ilyen egy van az ember életében. Gyönyörű ünnepség volt, nagyjából tudtuk, ki az a Paavo Nurmi, a finn „csodafutó”, minden idők egyik legnagyobb olimpikonja, ő hozta be a lángot a stadionba. Maradandó élmény volt, amit az ember soha nem felejt el!
A helsinki olimpiai vívócsapat. Lent bal oldalon az első Uray Zoltán
Fotó: Uray Zoltán archívuma
– Sportnyelven szólva csodálatra méltó formában van ma is. Ez minek köszönhető?
– Sokat köszönhetek az öreg Ozorai Lajos bácsinak, akivel a vívást kezdtem. A „tanár úr” – így szólítottuk – nemcsak vívni tanított, hanem viselkedni, élni is. Katonatiszt volt, megtanított arra, hogy rendszeresen kell étkezni, mindent rendszeresen kell csinálni. Minden reggel tornázom, sosem cigarettáztam, megtanultam a rendszerességet, ehhez tartom ma is magam.
Dr. Uray Zoltán
Kolozsváron született 1931. szeptember 23-án. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a református kollégiumban végezte, egyetemi diplomát a Bolyai Tudományegyetem Természettudományi Karán biológiából szerzett 1955-ben. A biológiai tudományok doktora. 1950 és 1957 között volt a román vívóválogatott tagja, 1954-ben a Sport mestere címet is megkapta. 1952-ben részt vett a helsinki olimpián. 1954-ben a budapesti főiskolai világbajnokságon bronzérmes volt egyéniben és csapatban is. Kétszeres országos tőrvívóbajnok.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő sportkiadványában, az Erdélyi Sportban látott napvilágot július 27-én.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
1 hozzászólás