„Együtt fejlődtem a romániai hegyikerékpározással” – Az olimpiára vágyó Molnár Ede sikerekről és tervekről

– Mikor kezdtél el biciklizni, ezen belül is versenyszerűen? Miért éppen a hegyikerékpár (mountain bike) mellett tetted le a voksod?

– Tizenhárom éve, 14 évesen kezdtem versenyezni, amikor Romániában még csak két versenyt rendeztek egész évben. A mountain bike nincs túl régóta jelen az országban, tulajdonképpen velem együtt fejlődött. Az első években nem is edzettem, nem készültem tudatosan, csak bringáztunk a haverokkal. Újra és újra azt vettem észre, hogy az emberek úgymond lekopnak mellőlem, keresték az újat, de én maradtam, és tőlem kérték a tanácsot, így elkezdtem megérteni, felismerni, hogy ebben én jó, a legjobb vagyok.

Ma már persze rendes edzéseim vannak, és edzőm is, de azt nagyon szeretem ebben a sportban, hogy nem kell másokhoz igazodnom, magam alakíthatom a programomat – ez nekem nagyon fontos. Edző nélkül is tudok készülni, csapat nélkül is tudok versenyre menni.

Ennek ellenére én ezt nagyon szerettem volna, és semmilyen más ötletem, opcióm nem volt.

– Most már van edződ, klubod. A kezdeti, göröngyös út után ezek hogyan „jöttek össze”?

– Nagyon sok munkával, és nagyon sok lemondással. 2014-ben lett először szerződésem, de épp azelőtt kilátástalanul sokat dolgoztam.

Az első szerződés után, 2015-ben hívtak meg egy bukaresti klubba, amelynek azóta is tagja vagyok, és amely ma már a Dinamóhoz tartozik. Amikor tizennyolc évesen odakerültem, mindenki idősebb volt nálam. Sok nehézséggel járt, ingáznom kellett, felzárkóznom, ja és még románul sem tudtam. Nem kicsit nem, egyáltalán nem. De ma már oszlopos tag vagyok, az aktivitások körém épülnek. És egyébként ma már az Országos Kerékpáros-szövetség és az olimpiai szövetség tagja is vagyok. Ezek a tagságok például azok a gyümölcsök, amelyek sok munkával és idővel értek be.

– De ha jól tudom, a legnagyobb cél, a legáhítottabb gyümölcs az olimpiai szereplés.

– Ez nagyon érdekes téma, mert ha belegondolsz, igazából az olimpia is ugyanolyan verseny, mint a többi, ugyanúgy megtörténhet, hogy az előtte való éjjel rosszul alszom, fáj a hasam, hogy valami nem passzol, és akkor hiába készültem egy csomót, aznap nem fog jól menni a verseny. De közben mindenki fejében az olimpia a piramis csúcsa.

De a versenyek alatt én is tanultam, megismertem embereket, megismertek engem. És azóta megváltoztak a szabályok, és lehet, hogy most pont a társam pontjai fognak besegíteni az én kvótámba, és én is kijuthatok Párizsba az ő segítségével.

– Célok, álmok, valamint az olimpia kapcsán szinte mindig felmerül a kérdés, hogy ki mennyire idős a különböző sportágakhoz. Te 27 éves vagy: ez sok vagy kevés a mountain bike világában?

– Tavaly augusztusban eltörtem a kulcscsontomat, így műteni kellett. Akkor láttam az emberek arcán azt a sokatmondó tekintetet: ugye megmondtuk? Egyszer vége lesz a sportnak, és semmi papírod nincs arról, hogy máshoz is értenél. Pedig a helyzet épp az ellentétét mutatta meg, azt, hogy nem hiába dolgoztam, kerítettem szponzorokat, satöbbi, hiszen amikor megtörtént a baj, akkor volt jó betegbiztosításom, kapcsolataim, minden simán ment.

A meddig kapcsán én azt gondolom, hogy ameddig találok embereket, akik akarnak segíteni abban, hogy ezt csináljam, akik azt mondják, hogy az én optimizmusomat szeretnék szponzorálni, hogy nekik tetszik, amit csinálok, addig én fogom csinálni. Amikor ezek az emberek eltűnnek, akkor más után nézek.

– A szponzoraid magánemberek vagy esetleg a szülővárosod, Sepsiszentgyörgy is támogat?

– Magánszemélyek, cégek.

Soha nem volt sepsiszentgyörgyi sportolói „licencem”, itt csak nagyon rövid ideig voltam egy klub igazolt játékosa. De egyébként van olyan itteni cég, amely segít, támogat.

– Miként néz ki egy éved? Átlagosan hány versenyen veszel részt?

– Annyi versenyen veszek részt, ahányon csak tudok. Vagyis a legtöbbször olyan harmincon, ami jelenthet harminc hétvégét, de az is megeshet, hogy egy hétvégén több rendezvény van. Másfelől próbálok minél többet melegebb éghajlaton lenni, amikor itthon tél van, próbálok olyan helyre menni, ahol edzeni tudok.

– Említetted a beszélgetésünk elején, hogy maga a verseny is sokat fejlődött az évek alatt, nem csak te. Ezt hogyan kell érteni?

– Amikor én kamasz voltam, akkor még csak egyszerűen junior kategória létezett: 14 évesen esélyem sem volt a 18 évesek ellen. Ma már vannak alkategóriák korosztály szerint egész kicsi, 4-5 éves kortól kezdve. És ennek azért is örülök, mert például az öcsémnek már sokkal több lehetősége van, mint nekem. Ő is keményen kell hogy dolgozzon, ha sikert akar, de már vannak nyitott kapuk előtte. Amikor 2014-ben elhívtak a klubhoz, miután nyertem a junior bajnokságban, azt képzelték, majd én leszek a legjobb a 18 és 23 év közötti kategóriában, csakhogy épp ennek a korosztálynak nem szerveztek versenyt.

De ez változott, ma már sok verseny van, van miből választani, és az is fontos, hogy a gyerekeknek van kire felnézniük.

– Mit adott neked az, hogy egy klubhoz tartozol? Lett ezáltal stratégiád, követendő példád, vagy inkább anyagi előnyöd származott ebből?

– 2014-ben kaptam az első klubomtól egy mondhatni felső kategóriájú biciklit és felszerelést, ami nekem akkor elég volt ahhoz, hogy abban az évben minden versenyt megnyerjek, amin indultam – ez összesen 27 első helyet jelent. Ezt ma már nem tudnám megcsinálni, mert változott a sportág. De visszatérve a kérdésre, amikor Bukarestbe kerültem, ugyanazt kaptam, mint mások, senki nem ült le velem beszélgetni, hogy akkor ezt és azt kell tudni, nem végeztettek velem teszteket, nem mértek fel, nem adtak fejlesztési vagy marketingtervet.

– Emlegetted a gyerekeket, az utánpótlást. Vannak olyan terveid, vágyaid, hogy valaha edző vagy tanár légy, esetleg egy saját klubot, iskolát alapíts?

– Én úgy érzem, hogy még nem értem el a célomat, illetve még nem vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy tanítsak, hogy továbbadjam, amit tudok. Az öcsémnek próbálok minél jobb példát mutatni. Szerintem ha ő el fog indulni, ha ő is elkezd versenyezni, és „beválik”, akkor már elértem a célomat. Ha az öcsémnek példát tudok mutatni azzal, amit én elértem, ahogy én dolgoztam, és ezek őt is motiválják, akkor elértem valamit.

Másfelől nálunk ez a sport még nagyon új. Például Bukarestben már van kultúrája, a szülők áldoznak rá, elviszik a gyereküket autóval oda, ahol edzhetnek, felszerelést vesznek nekik, felteszik a sisakot a fejükre. Illetve Bukarestben sok szülőn érzem azt, mennyire tudatosan viszonyul ahhoz, hogy mit jelent a versenysport, hogy áldozattal jár, idő, energia és pénz kell hozzá.

– Régen az úgynevezett cross-country (XC) versenyszámban kerekeztél, ám az utóbbi időben az eliminatorban (XCE) is. Hogyan jött a váltás?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember legyen rugalmas és sokoldalú. Vannak sportolók, akik a programjukhoz is annyira ragaszkodnak, hogy ha valami nem a terveik szerint alakul, akkor összedől a világ. É, ha reggel felkelek és edzenem kéne, de esik az eső, akkor azt mondom, hogy akkor majd később edzek – vagyok annyira rugalmas, hogy alkalmazkodjak a helyzetekhez. És ugyanígy az új lehetőségekhez is. Tavaly Portugáliában ajánlották fel, hogy próbáljam ki magam az eliminatorban, amiben végül harmadik lettem.

Egyébként az eliminator által egy teljesen más közeget ismertem meg, más embereket, akik másként edzenek. Ez csak három perc, nem egy másfél órás verseny, itt rövid idő alatt kell tökéletesen teljesíteni, nincs idő hibázni, míg a cross-country esetében egy kis hiba néha elcsúszik, ott az állóképesség is fontos tényező.

– Az évek során volt kedvenc helyszíned, pályád?

– Nekem minden helyszínen tetszik valamiért, mindegyiknek van valami nagy előnye, pozitívuma, de az igazat megvallva, itthon tetszik a legjobban. Itthon a legjobb, itt a legjobb a közeg, az ahogyan edzeni, kommunikálni tudsz az emberekkel dolgokat. Úgyhogy, szerintem itthon a legjobb.