Ennek ellenére én ezt nagyon szerettem volna, és semmilyen más ötletem, opcióm nem volt.

Az első szerződés után, 2015-ben hívtak meg egy bukaresti klubba, amelynek azóta is tagja vagyok, és amely ma már a Dinamóhoz tartozik. Amikor tizennyolc évesen odakerültem, mindenki idősebb volt nálam. Sok nehézséggel járt, ingáznom kellett, felzárkóznom, ja és még románul sem tudtam. Nem kicsit nem, egyáltalán nem. De ma már oszlopos tag vagyok, az aktivitások körém épülnek. És egyébként ma már az Országos Kerékpáros-szövetség és az olimpiai szövetség tagja is vagyok. Ezek a tagságok például azok a gyümölcsök, amelyek sok munkával és idővel értek be.

– De ha jól tudom, a legnagyobb cél, a legáhítottabb gyümölcs az olimpiai szereplés.

– Ez nagyon érdekes téma, mert ha belegondolsz, igazából az olimpia is ugyanolyan verseny, mint a többi, ugyanúgy megtörténhet, hogy az előtte való éjjel rosszul alszom, fáj a hasam, hogy valami nem passzol, és akkor hiába készültem egy csomót, aznap nem fog jól menni a verseny. De közben mindenki fejében az olimpia a piramis csúcsa.

De a versenyek alatt én is tanultam, megismertem embereket, megismertek engem. És azóta megváltoztak a szabályok, és lehet, hogy most pont a társam pontjai fognak besegíteni az én kvótámba, és én is kijuthatok Párizsba az ő segítségével.

A meddig kapcsán én azt gondolom, hogy ameddig találok embereket, akik akarnak segíteni abban, hogy ezt csináljam, akik azt mondják, hogy az én optimizmusomat szeretnék szponzorálni, hogy nekik tetszik, amit csinálok, addig én fogom csinálni. Amikor ezek az emberek eltűnnek, akkor más után nézek.

Soha nem volt sepsiszentgyörgyi sportolói „licencem”, itt csak nagyon rövid ideig voltam egy klub igazolt játékosa. De egyébként van olyan itteni cég, amely segít, támogat.

– Miként néz ki egy éved? Átlagosan hány versenyen veszel részt?

– Annyi versenyen veszek részt, ahányon csak tudok. Vagyis a legtöbbször olyan harmincon, ami jelenthet harminc hétvégét, de az is megeshet, hogy egy hétvégén több rendezvény van. Másfelől próbálok minél többet melegebb éghajlaton lenni, amikor itthon tél van, próbálok olyan helyre menni, ahol edzeni tudok.

– Említetted a beszélgetésünk elején, hogy maga a verseny is sokat fejlődött az évek alatt, nem csak te. Ezt hogyan kell érteni?

– Amikor én kamasz voltam, akkor még csak egyszerűen junior kategória létezett: 14 évesen esélyem sem volt a 18 évesek ellen. Ma már vannak alkategóriák korosztály szerint egész kicsi, 4-5 éves kortól kezdve. És ennek azért is örülök, mert például az öcsémnek már sokkal több lehetősége van, mint nekem. Ő is keményen kell hogy dolgozzon, ha sikert akar, de már vannak nyitott kapuk előtte. Amikor 2014-ben elhívtak a klubhoz, miután nyertem a junior bajnokságban, azt képzelték, majd én leszek a legjobb a 18 és 23 év közötti kategóriában, csakhogy épp ennek a korosztálynak nem szerveztek versenyt.

De ez változott, ma már sok verseny van, van miből választani, és az is fontos, hogy a gyerekeknek van kire felnézniük.

– Régen az úgynevezett cross-country (XC) versenyszámban kerekeztél, ám az utóbbi időben az eliminatorban (XCE) is. Hogyan jött a váltás?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember legyen rugalmas és sokoldalú. Vannak sportolók, akik a programjukhoz is annyira ragaszkodnak, hogy ha valami nem a terveik szerint alakul, akkor összedől a világ. É, ha reggel felkelek és edzenem kéne, de esik az eső, akkor azt mondom, hogy akkor majd később edzek – vagyok annyira rugalmas, hogy alkalmazkodjak a helyzetekhez. És ugyanígy az új lehetőségekhez is. Tavaly Portugáliában ajánlották fel, hogy próbáljam ki magam az eliminatorban, amiben végül harmadik lettem.

Egyébként az eliminator által egy teljesen más közeget ismertem meg, más embereket, akik másként edzenek. Ez csak három perc, nem egy másfél órás verseny, itt rövid idő alatt kell tökéletesen teljesíteni, nincs idő hibázni, míg a cross-country esetében egy kis hiba néha elcsúszik, ott az állóképesség is fontos tényező.