Viccet mesélni is tudni kell – beszélgetés Kozma Attila színművésszel

Nagyon fontos, hogy ott volt Csibi Zoltán a rádiónál, és ő nagyon jó cenzora volt ezeknek a dolgoknak. Rendelkezett azzal a fajta szelíd erőszakkal és diktatórikus hajlammal, amellyel engem kordában kellett tartani. Mert én ráadásul nagyon hisztis ember voltam, könnyen megsértődtem. Ő ezeknek a szövegeknek leterítette a szőnyeget: az effekteket, a zenéket. Vagy ott volt Borsos Csaba, Szentes Lóri, Mezey Zsolt, akik szították bennem a tüzet, nagyon jó csapat volt. Örülök, ha adtunk az embereknek valamit, és jobb kedvük lett ettől.

A kapornyási polgármester

– Egy rövid marosvásárhelyi kitérő után visszatért Csíkba a Játékszínhez, és ekkor született meg Lung László Zsolttal és Giacomello Robertóval közösen, Raymond Queneau receptje alapján a Stílusgyakorlat című előadás. Ugyanakkor elindult az Open Stage diadalútja. 

– Nagyon sok vagány dolgot csináltunk, olyan helyekre jutottam el, ahová színházi emberként nem sikerült volna. Nem lenne rossz ma a Csíki Játékszínnel is elmenni Norvégiába egy olyan napi gázsiért, amennyit ott kerestünk. Vagy Ausztriába, Londonba stb. Köszönöm azoknak az embereknek, akik annak idején meghívtak. A kápolnási polgármester például elnevezte magát – az Open Stage egyik szövege alapján – kapornyási polgármesternek. Amióta falunapokat szervezett, mindig hívott. Háromszéken voltak jó fellépéseink, de azon a vidéken nem nagyon szerettek. Kolozsváron sem. Ebből a szempontból Kolozsvár érdekes, mert elmennek oda a székely fiatalok kikupálódni, és az az érzésem, hogy nem szívesen emlékeznek vissza erre a fajta múltra.

– Magyarországon viszont kuriózum volt, ott nagyobbat csattant. 

– Valóban kuriózum voltunk számukra, egy egzotikus izé. Volt egy magyarországi megrendelőnk, de amikor találkoztunk és leültünk beszélgetni, a fickó körülbelül az ötödik percben felszökött és tajtékozva üvöltötte, hogy átvertük, mert mi nem is úgy beszélünk, ahogy a felvételeken. Mondtuk, hogy mi színészek vagyunk, azok a viccek ki vannak találva, ezek a mi tapasztalataink, észrevételeink, reakcióink a minket körülvevő világról. Meggyőződésem, hogy amikor a Comedy Centralba és a nagy kereskedelmi tévékbe eljutottunk, ott is azt hitték, hogy mi kissé értelmileg visszamaradott emberek vagyunk, akiknek nagyon rossz az ízlésük. Azt hitték, hogy felvettük a turkálós süfütyölős füsstréningeket, és azt hisszük, hogy nagyon menők vagyunk.

Tízéves az Aranka, szeretlek!

– Tényleg hülyének nézték önöket?

– Nem vették a dolognak az élét. Sokan voltak, akik azt hitték az Aranka, szeretlek! után, hogy van három prosztó, akik nagyon menőknek képzelik magukat.

Egy dallal sem lehetett elérni azokat a sikereket, bármilyen nyelvi leleményt találtunk is ki. Írtunk jobb szövegeket, és nem lettek annyira felkapottak.

– Több mint tízéves az Aranka, szeretlek! Kultuszdal lett, nincs székely fiatal, aki ne nevetett volna rajta. Hogyan sikerült ezt így összehozni?

– Az indította el ezt a dolgot, hogy Zsolttal ott dolgoztunk a MixFm rádiónál, és jött egy fiúegyüttesre hajazó néhány fiatalember. A legolcsóbb szőkítővel volt kiszőkítve a hajuk, műbőr kabát volt rajtuk, és valami iparos fotelekben – talán az East 17-nél látták, hogy lehet pózolni mezítláb – pózoltak, de nem a legjobb pedikűrrel. Meghallgattuk a dalaikat, és annyira erős impulzus ért, hogy megihletett minket. Ők is ilyen hétköznapi dolgokról énekeltek, mint ami az Arankában van, de úgy, hogy ők nem tudták, hogy viccet írtak. Az Aranka, szeretlek! valamilyen szinten közös munka volt, a mi kamaszkori sérelmeink köszöntek vissza ebben a dalban. Nagy Szabolcsnak, DJ White-nak az első reakciója az volt, amikor elolvasta a szöveget, hogy ez borzalmas. (Szerettük volna mi is lehozni a lapban az Aranka… szövegét, ám lemondtunk róla. Borzalmas – szerk.) Mondtuk, hogy jó, erre csináljon egy borzalmas zenét az összes közhellyel együtt. Amikor meghallottuk, nem hittük el, és tulajdonképpen az ő dicsősége, mert a zene vitte ezt a dalt, a zenei nyelvezet összes szuper giccse benne van. Valamiért nagyon betalált, talán azért, mert mindenkit foglalkoztat a kapcsolat, a saját boldogsága, a nemi erők nagyon intenzívek, nem kell magyarázni őket, és mindenki átélt már csalódást.

– Mi a helyzet most az Open Stage-dzsel?

– Az most már nincs. Mint minden, ez is elkopott, nem okozott örömet többé. Az Open Stage 2002-ben alakult, most 2018-ban vagyunk, a megújulás elmaradt. Úgy döntöttünk, hogy ennek legyen vége. De az Open Stage-nek nagyon sokat köszönhetek a szakmai fejlődés szempontjából is. Annak idején „megkaptuk”, hogy mi eladtuk a művészetet, és ócskaságokkal foglalkozunk. Mondtuk, jó, itt van egy üres lap, írj rá valamit, és mondd el, de úgy, hogy az emberek ne menjenek el miccset enni és sört inni, és még a végén CD-t is vegyenek.

– Az utóbbi időben írni kezdett, például az Előretolt Helyőrség októberi számában is olvasható volt az egyik írása.

– Elmúltam negyvenéves, és azt mondtam, hogy még egy ennyi, s annyi, de lehet, hogy még annyi sem, és úgy is annyi. És úgy döntöttem, hogy csak azokkal a dolgokkal fogok foglalkozni, amelyek tényleg fontosak. Ezért is szerződtem vissza a színházhoz, és ott van a család, a gyerek. Ezek olyan fordulópontot hoztak az életemben, hogy éreztem, nem fenntartható, ami eddig volt. De még nem írtam, nem festettem, és szeretnék csellózni is.