amelyben a klasszikus szereplőket, isteneket, félisteneket és hősöket felvonultató történetek helyett a magyar falvak világának távolról sem annyira fenséges alakjai – kovács, csikós, kántorok, egyházfi, kikapós kocsmárosné, kocsmatöltelékek, na és persze a falu bírája – jelennek meg főhősként.

Csakhogy a Dombrovszky Linda rendezte, a magyar kultúra napja alkalmából a Duna TV-n bemutatott film alkotógárdája valamiért úgy gondolta, hogy mindez nem elegendő. Ezért aztán

Az alapvető probléma az, hogy úgy kellett valahogy megőrizni Petőfi eredeti, zseniális, nyelvi leleményekben tobzódó szövegét – ez jórészt a narrátor elbeszélését jelenti, amit csak ritkán szakítanak meg a szereplők megszólalásai –, hogy közben azért filmszerű is legyen az eredmény.

Ezt sajnos még azzal sem sikerült minden igényt kielégítően elérni, hogy a szereplők saját szövegének hiányát azzal próbálták kompenzálni, hogy némelyikük néha dalra fakad, és egyéb, a közeghez illőnek ítélt Petőfi-verseket kezd el énekelni.

Hiszen kezdetben tényleg úgy tűnik, hogy a magyar közeggel jogosnak tűnő vadnyugati párhuzamot láthatjuk – hogy aztán a cowboykalapos, westerncsizmás narrátor arcán kendővel motorra pattanjon, és úgy érkezzen meg a fő helyszínre, a falusi kocsmába. Ahol a 80-as évek texasi vidéki környezetéből ismert platós teherautók mellett szintén a 80-as évek texasi alakjait idéző öltözetben tanyáznak a vendégek, a 20-as, 30-as évek technikai színvonalát idéző mikrofon elé álló énekesek körül pedig színes neonreklámok villóznak.

A Bud Spencer- és Terence Hill-féle spagettiwestern-paródia megidézése így a Hazárd megye lordjainak látványvilágával keveredik, amit aztán megfejel, hogy a kocsmai tömegverekedés leállítására hívott bíró éppen a hipermodern jacuzzijában ejtőzik. (Bár ez utóbbi még a jobb gegek közé tartozik).

A színészgárda persze igyekszik, de sok dolga nem akad – a koncepció abban merül ki ugyanis, hogy csupán illusztrációként jelennek meg a narrátor által elmondott szöveghez.

Mindent összevetve a műfajok túladagolásával egy alapvetően jó ötletet sikerült annyira túltolni, hogy a néző utólag óhatatlanul úgy érzi: a kevesebb bizony ebben az esetben is sokkal, de sokkal több lett volna.