Például nagyon fontos momentum volt, amikor Bánffy Miklós Milota című regényét hozta le folytatásban a Helikon, vagy amikor az első Forrás nemzedék szerzőivel készült interjúk sorjáztak a lap hasábjain. Más vonatkozásban, például a lap struktúrája, szerkezete kapcsán is beszélhetünk arról, hogy az újítás valamely korábbi hagyományhoz való visszatérést jelent. A különböző nemzedékek az elmúlt évtizedekben jól megfértek egymással a Helikon hasábjain, a szerkesztőségben is.

A fiatalok pedig helyet kaptak az akkori szerkesztőség „rogyadozó eresze alatt”, ahogy Szilágyi István fogalmazott (akkoriban a Helikon szerkesztői 9 hónapon át nem kaptak fizetést...).

A legegyszerűbb – szándékosan hagytam e válasz végére – ránézni az impresszumra, ha a hagyomány és az új viszonyára keressük a választ: Szilágyi István alapító főszerkesztő, a főmunkatárs Egyed Emese, Király László és Szőcs István neve mellett az ünnepi lapszám utolsó oldalán Demeter Zsuzsa, László Noémi, Horváth Benji, Mărcuţiu-Rácz Dóra, Papp Attila Zsolt és Rákossy Tibor neve szerepel, alulírottal egyetemben, miközben a nemzedékek változását fiatalosan figyelő titkárnőnkről, Deák Jutkáról sem feledkezhetünk el.
 
– Mózes Attilának, az Utunk és a Helikon néhai szerkesztőjének regénycímére utalva (Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket) azt írja a vezércikkben, hogy létezik „valami lezárhatatlan egész, ami a lap arculatát a kezdetektől meghatározza, meghatározza ma is, hétköznapokon vagy ünnep idején, ha téli táborokban, bolygó tüzek között, az ifjabb folyóiratok is megkeresik régi medrüket” . Tulajdonképpen mi is ez a lap arculatát meghatározó „lezárhatatlan egész”?

– Kemény István írja egyik versében: „megpróbálja megnevezni azt, aminek neve: ez mi?” Szándékos az idézett cikkben a homályosabb megfogalmazás – ami, akárcsak a Helikon lapszámok eddigi összessége, ugyanarra keresi a választ: kik vagyunk? Miért vagyunk? Miért léteznek folyóiratok, ezen belül milyen helyet foglal el a Helikon? A lap szerkesztőségének vállalásai között szerepel, hogy szépirodalmi folyóiratot kíván létrehozni, melynek a kolozsvári irodalmi életben több mint két évszázados hagyománya van.

(ezen belül Közép-Európára fókuszálva, a szomszédság irodalmaira), mindezt úgy, hogy a hagyomány értékeit újra és újra megvilágítva a pályakezdőkről se feledkezzünk el – sőt a társművészetek jelenségeinek is teret biztosítsunk. Huszonnégy oldalon, kéthetente, nem egyszerű. Pengeélen táncolva, lapszámról lapszámra, úgy érzem mégis sikerül megvalósítanunk egy olyan egészséges egyensúlyt, amitől a lap e pengetáncban is (remélhetőleg) karakteres vonásokat nyerve – az olvasóknak, a szakmának és ráadásul nekünk is tetszik.
 
– A Helikon indulásakor elsősorban szépirodalmi lap kívánt lenni, azóta azonban, ahogy említette, nemcsak az irodalmi mozgásokra reflektál, de a társművészetek: a filmművészet, színház, képzőművészet is helyet kapnak. Milyen arányban oszlanak meg a különféle művészetekhez kapcsolódó írások a lap hasábjain, ezzel kapcsolatban mik a fő szerkesztési elveitek? Kéthetente jelenik meg a lap, ennek ellenére igyekeztek nyomon követni a fontosabb eseményeket, mozgásokat – könyvbemutatók, színházi és filmpremierek, tárlatmegnyitók?

– A régi meder felkeresése erre is vonatkozik. Közel másfél évtizede a lap hasábjaira visszatért a színház, a film, az állandó interjúrovat, majd a képzőművészeti kritika is (a zenei rovat megmaradt 30 éven át, él, jól van jelenleg is). A színházi rovat elsősorban Erdélyt próbálja lefedni, a filmrovat magyar és nemzetközi ügyekre egyaránt figyel, a tárlatkritikák fontos romániai galériák eseményeire, Temesvártól Sepsiszentgyörgyig, a zenei rovat pedig hangsúlyosan figyel az erdélyi jelenségekre, alkotókra, miközben – ennél, a zeneinél nemzetközibb rovatot már műfaji okokból sem lehet elképzelni.

A társművészetek 3-4 oldalt szorítottak ki maguknak a laptesten belül, jelezni tudunk ekkora felületen, kitekinteni, ajánlani. Tesszük mindezt, mert

Fontosabb, mint bármikor, hogy írók, olvasók, szerkesztőségek, társművészetek erősödjenek a másik tapasztalatai révén is. Az, hogy havonta két alkalommal jelenünk meg, sajátos ritmust diktál, nagyobb a pörgés mint egy havilap esetében, a napilapokkal persze nem vehetjük fel a versenyt...

Nem könnyű út, de e szellemiségre az éppen íródó Kárpát-medencei fiatal irodalom egészének magyar szerzői fogékonynak látszanak. Tehetségben pedig nincs hiány.

– Szintén a fiatal nemzedék felkarolását, a tehetséggondozást célozza, hogy a szerkesztőség tagjai és a lapban publikáló szerzők rendszeresen ellátogatnak erdélyi és nemcsak erdélyi középiskolákba, a diákság számára ekképp „emberközelbe” hozva a kortárs irodalmat. Mik a fő hozadékai az effajta találkozóknak?

– A legifjabb olvasókkal való találkozás kötelesség, az új olvasógeneráció felnevelése nem csupán a szülők vagy a magyartanárok feladata.

Olykor az új szerzők is így bukkanhatnak fel, mint „hajdan”, Páskándi idején...

– Nem titok, hogy a nyomtatott sajtó világszerte egyre szorongatottabb helyzetbe kerül az online térhódítása miatt. Feltételezhetően nem kíméli ez a jelenség az irodalmi lapokat sem. Amint a honlapján szerepel, a Helikon irodalmi portálként is, részben a nyomtatott lap kínálatára támaszkodva, részben önálló tartalmakkal igyekszik minél szélesebb keresztmetszetét adni az erdélyi és összmagyar irodalmi-kulturális életnek, beszámolni a kortárs művészeti folyamatokról, jelenségekről, publikációkról. Hogyan érzékeli a Helikon a nyomtatott sajtó válságát, és mennyiben könnyít mindezen az online felület működése?

– A nyomtatott és az online változat elvileg két teljesen más arca az irodalmi világnak, az online felület eredetileg elsősorban a nyomtatott változat népszerűsítését kívánta szolgálni. Így van ez most is, ám egyre önállóbb vonásokkal, új rovatokkal, amelyek színesebbé, világhálósabbá teszik a kezdetben tartalomfeltöltő jellegű helikon.ro oldalt. Miközben úgy gondolom, a nyomtatott lapok helyzete szorongatott ugyan, de nem reménytelen.

– Milyen a Helikon kapcsolata a Kárpát-medencei irodalmi lapokkal, folyóiratokkal?

– Minden erdélyi lappal jó viszonyban vagyunk, Kárpát-medencei szinten pedig hasonló a helyzet, ám nem tudunk mindenkire egyforma intenzitással figyelni. Néhány budapesti műhely mellett több „vidéki” körrel, folyóirattal is igen jó, baráti viszonyt ápolunk, az is előfordul, hogy kéziratok között hajózva személyesen is találkozunk! Az erdélyiekkel, persze, rendszeresen.