2010. március 09., 09:552010. március 09., 09:55
A Mark Boal szabadúszó újságíró iraki tapasztalatai nyomán született film főhőse, William James őrmester, a közel-keleti országban szolgálatteljesítő tűzszerész ugyanis szinte teljesen szenvtelenül, a veszélyekre, a bármely pillanatban bekövetkezhető halálra látszólag fittyet hányva, sőt élvezettel végzi feladatát, az iraki felkelők által elrejtett házi készítésű robbanószerkezetek hatástalanítását.
Mindez a szenvtelenség azonban csak addig tart, amíg össze nem barátkozik egy tizenéves iraki sráccal, aki DVD-árúsítással keresi kenyerét a bagdadi utcákon. A barátság azonban tragikus véget ér, amikor William azzal szembesül, hogy a fiú meghalt, holttestét pedig a felkelők „testbombaként” akarják hasznosítani. A boszszúvágy ekkor arra sarkallja, hogy az addig csupán szakmaként végrehajtott iraki küldetést személyes ügyként kezelje, ennek nyomán pedig érzelmileg is egyre inkább magáénak tudja a háborút.
Kathryn Bigelow filmjéről – amely a kilenc jelölésből hatot váltott Oscar-díjra, igazolva ezzel, hogy az amerikai filmakadémia tagjai lényegesen józanabbak a Hollywoodba akkreditált külföldi újságíróknál, akik a nagy rivális Avatarnak ítélték az Aranyglóbuszt – ugyanakkor nehéz lenne kijelenteni, hogy rendkívül eredeti megközelítésben mutatná meg a háború borzalmait. A bombák földjén csupán a szintén kilenc Oscarra jelölt, ám inkább animációs mesefilmként kategorizálható Avatarhoz képest kiemelkedő film, az Oscar-mezőnyből akár az Egek ura, de főleg a District 9 is eredetibb, és talán érdemesebb lett volna a legrangosabb díjra.
The Hurt Locker. Amerikai háborús dráma, 2008, 132 perc. Rendezte: Kathryn Bigelow. Producer: Kathryn Bigelow, Mark Boal. Szereplők: Jeremy Renner, Christopher Sayegh, Anthony Mackie, Brian Geraghty, Guy Pearce, Ralph Fiennes. Írta: Mark Boal. Kép: Barry Ackroyd. Zene: Marco Beltrami. Értékelés az 1–10-es skálán: 7 |
A döntnökök azonban a jelek szerint ezúttal is inkább az aktuálpolitikai üzenetet is hordozó filmre szavaztak, márpedig az amerikaiak kollektív lelkiismeretét jelenleg egyértelműen a két közel-keleti hadszíntéren, Afganisztánban és Irakban – de főleg ez utóbbiban – zajló amerikai beavatkozással kapcsolatos visszásságok nyomják. Hiszen egyre erőteljesebben igazolódik be a gyanú, amely szerint az iraki inváziót ordas hazugságokkal, Szaddám Huszein nem létező tömegpusztító fegyvereivel indokolták, és – miközben amúgy a diktátorért tulajdonképpen senki sem hullat könnyeket – az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a Washington irányította szövetséges hadigépezet egyre kevésbé tudja, mit is kezdjen a Szaddám megbuktatása óta egyre nagyobb anarchiába süllyedő Irakkal, ahol immár nagyon kevesen tekintenek felszabadítóként az amerikaiakra.
A bombák földjén épp attól nyerhette el a filmakadémia tagjainak tetszését, hogy szakít azzal a képpel, amely az amerikai katonákat hősökként mutatja be. Ezzel Oliver Stone A szakaszának nyomdokaiba lép, tehát tulajdonképpen ez sem jelent igazi újdonságot, azonban valóban díjazandó az az igyekezet, hogy nem kendőzi el a kellemetlen igazságokat – nevezetesen azt, hogy a helybéliek nem véletlenül tekintenek megszállóként a jenki katonákra. Azok ugyanis a „civilizációexportőr” gőgjével viszonyulnak az irakiakhoz, egyformán lekezelően bánva az utcagyerekekkel, a piaci árusokkal és az egyetemi professzorokkal.
A filmből kiviláglik a háború teljes abszurditása és értelmetlensége: az iraki szolgálatra küldött katonák gépiesen teljesítik a parancsokat, de igazából fogalmuk sincs, hogy miért és ki ellen kell harcolniuk – utóbbi már csak azért is így van, mert nem reguláris hadsereg, hanem a hivatalos szakzsargon szerint felkelőknek titulált gerillacsoportok állnak velük szemben.
Ebben a közegben csak a Williamhez hasonló katonák tudják megállni a helyüket, akik valóban szeretik, amit csinálnak – igaz, neki elsősorban nem is az a dolga, hogy levadássza az ellenséget, hanem az, hogy életeket mentsen meg az általuk kihelyezett bombák hatástalanításával. Mindezt azonban egyáltalán nem a fehér Hummeren berobogó hős pózából teszi, sőt határozottan antihős, amolyan kivagyi cowboy: arrogáns, összeférhetetlen, a legkevésbé sem csapatjátékos, így társai, akiknek élete épp az összehangolt akciók sikerétől függ, már a meggyilkolását is fontolgatják – viszont vitathatatlanul vérprofi, nála hatékonyabban kevesen bánnak el a rejtett robbanószerkezetekkel.
A film azáltal is közelebb hozza a háborút, hogy belülről mutatja meg azt, azaz A Ryan közlegény megmentése óta bevett gyakorlatnak számító perspektívából, a szereplőkkel egy ütemben mozgó, imbolygó, reszkető kézikamerával filmezve tárja a néző elé a történéseket. A film így dokumentarista jelleget kap, amit a szaggatott vágások is erősítenek. Nem lineáris történetet látunk, hanem epizódokat az Irakban szolgáló tűzszerész életéből.
Eddig még rendben is lenne a történet, ám a drámai konfliktus, illetve annak kibontása meglehetősen ügyetlenre sikeredett. Azért ugyanis, hogy a főhős személyiségfejlődését illusztrálják, nevezetesen, hogy valójában ő is ember, aki képes a bajtársaiért az önfeláldozásra is, olyan fordulatokat iktattak be a történetbe, amelyek enyhén hiteltelenné teszik azt. Az iraki fiú gyilkosai felkutatásának céljával megejtett magányos éjszakai nyomozás, illetve az, hogy a pokolgépes merénylet körülményeinek kivizsgálása helyett a tettesek felkutatására indul, nem csak az iraki veteránoknál veri ki a biztosítékot, hanem bárkinél, akinek minimális fogalma van a harcászati kérdésekről.
A zárás ugyanakkor mindezek ellenére némileg helyrebillenti a filmet, a végső fordulat – amely megmagyarázza a nyitójelenetben hallott idézetet – arra világít rá, hogy a háború emberi oldalának megtapasztalása és a személyes kudarc sem írja felül a késztetéseket. Ha valakinek szüksége van az adrenalinsokkra, amit egy ellenséges fegyveresektől hemzsegő, sivatagi hőségtől izzó városban a bombák keresése és hatástalanítása jelent, akkor képtelen róla lemondani, hogy helyette eljátssza a szerető családfőt.
A bombák földjén egyike azon kísérleteknek, amelyek arra irányulnak, hogy Amerika szembenézzen mindazzal, amit az iraki háború jelent. Megvannak már az ilyen filmek a második világháborúról, Koreáról és Vietnamról, sőt az első Öbölháborúról is – a mostani konfliktusnak azonban még nincs vége, így sommás következtetéseket nem is tud levonni. Ehelyett betekintést enged abba a világba, ami a CNN híradásaiból kimarad, és a néha kissé kínos fordulatok ellenére is sikeresen mutatja be, mennyire tűnik valós lehetőségnek a „békefenntartás” és „a demokrácia megszilárdítása” Irakban. A film megadja a támpontokat, a következtetést pedig – a torzítások kiszűrése után – mindenki levonhatja saját maga számára.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.