Útja a harmadik felvonásban önmaga előrelátó tragédiájának kétségbeesett felismerésén át vezet, a csalódott, sorstársait lenéző „könnyűlányságból” a szellemi és lelki magasságokba próbál visszaemelkedni, az utolsó felvonásban pedig a megtisztulásra talán már elkésett mártíralak jelenik meg.

Manont mindvégig hűségesen kíséri végig a darabon a fiatal, talán túlságosan is jóhiszemű Des Grieux, aki az első felvonásban első látásra beleszeret a lányba, szöktetni szeretné. Ez a figura talán észrevétlenül, kevésbé tudatosan „olvad bele” az ártatlanságát lassan elvesztő szeretett lény hangulatváltozásaiba. Az első felvonás mindent elsöprő szerelmi jelenete nem is sejteti a később bekövetkező leromlást. kétségtelen, hogy valaminek időközben történnie kellett a két szerelmes között: Manon már nem az ártatlan, védtelen lány, hanem a kitartott, aki dúskál férjének gazdagságában, de nem átall régi szerelmének karjaiba zuhanni annak megjelenésekor. Ezidő alatt Des Grieux is jócskán lezüllött, maga is szerencsekártyázik, minden bizonnyal azért, hogy ismét Manon kegyeibe férkőzzön. Hogy hogyan jutott ide, mikor és főleg miért történt időközben a jellembeli változás, nem tudhatjuk meg, hiszen hiányzik a szövegkönyvből.

Des Grieux szerelme kitart a továbbiakban is, hiszen mikor szerelmét nyilvánosan kipellengérezik, akkor ő önként vállalja vele együtt a száműzetést, és a később bekövetkező tragédiáig mindvégig Manon mellett marad, elfogadva a lánynak a halálos pillanatokban tett bocsánatkérését. Nehéz kérdés lehet eldönteni a néző számára, hogy inkább melyikük romlásával érez mindvégig együtt... Des Grieux-t a bemutatón Pataki Adorján tenor alakította, a képzett, kifejező, érett hangú énekes összességében jól átfogta szerepét, érezhetően megindíttatva ő is annak kifejezőerejétől és érzékiségétől.

Egyfelől ott van Lescaut, Balla Sándor bariton meggyőző megjelenítésében. A minden hájjal megkent szerencsekártyás figurája a saját testvérét lelkiismeretfurdalás nélkül bocsátja áruba, később is a saját lehetséges nyereségét tekinti előrevalóbbnak a testvéri szeretetnél. Fontos szerepe van a kéjvágyó, szerelemre kiéhezett öregúrnak, Géronténak, akit Szilágyi János basszusban látunk viszont. A művész megfelelően lavírozik a hol édeskedően udvarolgató vén szerelmes és az időközben megcsalt, váratlanul elhidegülő, saját kitartottját akár rendőrkézre adó nagyúr megformálása között. Az Edmondo diák szerepében fellépő Bardon Tony tenor számára az első felvonás biztosította a csillogást, a számára érezhetően megfelelő karaktert nagyszerűen alakítva. Említésre méltóak a rövidebb, kisebb alakítások is: az énekesnő szerepében megjelenő Gáspárik Szilvia-Klára mezzoszoprán, a kocsmáros-hajóskapitány Sándor Árpád basszus, a táncmester és a lámpagyújtogató Szabó Levente tenor.

A rendező ezt a szempontot hangsúlyozottan ki is emeli, határozottan főszereppel ruházza fel a balettkart és a kórust is, szándékosan összekeveri a tagokat a színpadon, ettől lesz nagyon érdekes az átmenet a kissé összemosódott énekes-táncos szerepek között. A balettkar tagjai érezhetően jobban belesimultak a rájuk osztott feladatba, sokszor azt várná a néző, hogy nemcsak forogni vagy lebbenni, de lassan „énekelni” kezdenek mozdulataikkal. A kórus lényegesebben egyenetlenebb/hullámzóbb színpadi megjelenést nyújtott, míg az első felvonásban eléggé mozgalmasra sikeredett a fogadóbeli mulatozó-kártyázó jelent, addig – különösen a harmadik felvonásban a számkivetett lányok „értékelésében“ ugyancsak elkelt volna még több határozottabb, élőbb reakció a kóruscsoportok részéről.

Az előadás díszleteiért ismét – mint már korábban többször – Székely László díszlettervezőt illeti a dicséret. Remek a díszletként felhasznált háttérképek sorozata és a tényleges díszletelemek ötvöződése: mindegyik háttérkép látomásként hat, mely szervesen beleolvad az éppen zajló felvonás hangulatába és egyetlen mondatként foglalja össze a mondanivalót. Székely megadja az előadásnak azt, amennyi éppen befér egy finoman modernizáló rendezői elképzelés józan keretei közé: a díszlet kellő mértékben „egyszerűsített“, nem burjánzik rokokószerűen, de mégis elegáns, megkapó, kellemes a szemnek. Lenyűgözőek a látványtervezés apróbb elemei, például a függönyre szünetekben kivetített karcsú betűk homokszemenként elő- és eltűnő játéka,

Ragyogóak a Bianca Imelda Jeremias által megvalósított tervezett: főként Manon jelmezei kitűnően kifejezik jellemének alakulását – az első felvonás kék öltözéke visszafogottabb, elegáns, de mégis ártatlanabb, akárcsak viselője. Ezzel ellentétben a második felvonás tűzpiros ruhája valósággal kiáltja a fényűző változást, és ebben találjuk a hősnőt a száműzetés pillanatában is, viszont később, a sivatagban való bolyongásban már ismét másképp, színtelen öltözékben látjuk viszont az önnön értékeit és a megtisztulást kereső összetört Manont. Lenyűgőzőek a második felvonás férfi szereplőinek jelmezei, és sorolni lehetne még a számtalan találó öltözéket, amelyek kitűnő összhangban hozzák közelebb a nézőhöz az előadás hangulatát.

árad belőle a gondolatok sorozata, és az értő, de főleg az érző fül-szem számára elősejlik minduntalan a mondanivaló. Nem poros, nem unalmas – kellőképpen modern, éppen annyira, hogy megfelelő mértékben adagolja a hagyományos és újszerű elemeket. És elgondolkodtat: életről, érzésekről, értékekről.

Akárcsak a korábbi rendezések esetében, itt is Kürthy András önkifejezése az előadás. Ezért, habár kétségkívül nem ezért végzi értékes munkáját évtizedek óta, ez a bemutató est elhozta végre azt a pillanatot is, amelynek már régen be kellett volna következnie: a tiszteletbeli tagságot a kolozsvári társulatban.

A bemutató sajnálatosan hézagos nézőterének látványa sajnos azt a benyomást keltette, hogy ez az esemény nem kapott kellő, fontosságát megillető nyilvánosságot – és főként –, közönséget. Egy olyan előadásról beszélünk, mely a világ bármelyik nagyszínpadán megállná méltó helyét – ezzel mindenképpen meg- és felemeli a Kolozsvári Magyar Opera társulatát is. Azon viszont érdemes talán elgondolkozni, hogy megérett-e ilyen és hasonló előadásokra a kolozsvári társadalmi és értelmiségi közeg... Meglátjuk.

Mindez egyértelműen Kürthy András rendezőnek és csapatának – az előadást megalkotó, megvalósító társulat és a mindenképpen megemlítendő műszak – szakmai tudásáról és együttes gondolkodásmódjáról, munkájáról, összeforrottságáról tanúskodik. Elmondható, hogy a Szép Gyula igazgató vezette kolozsvári intézmény ennél jobb döntést nem is hozhatott volna, minthogy műsorra tűzte ezt az előadást és ehhez a legmegfelelőbb szakértő csapatot kérte fel. Reméljük, hogy a jövőben is hasonló döntéseket hoznak és ezt a Puccini-előadást is viszontláthatjuk, de hasonlóképpen színvonalas előadásokat tekinthetünk meg majd a Kolozsvári Magyar Opera színpadán.

Az előadásról és a műsorról részletek az intézmény honlapján, a https://magyaropera.ro/ oldalon találhatóak.

Szabó Mária

korábban írtuk

A Jézus Krisztus szupersztárt viszi színre a Kolozsvári Magyar Opera erdélyi és magyarországi énekesekkel, színészekkel

Nagyszabású produkcióra készül a Kolozsvári Magyar Opera: május 30-án mutatják be a Jézus Krisztus szupersztár című előadásukat.