Vérbeli színház, erőteljes látványvilág

Először is adott az a bravúr, amit az alkotócsapat – élén a rendezővel – sziporkázóan hajt végre. Az előadás főszereplője ugyanis nem más, mint maga a nagybetűs Zene, amiről a színház nyelvén fogalmazódnak meg a leglényegesebb dolgok. Fontos megjegyezni: elsősorban nem a zene nyelvén – bár a Tokos zenekar nagyszerű hozzájárulása figyelemre méltó –, hanem a színház nyelvén szól a muzsikáról az Ifjú barbárok.

Az előadásnak (és az alkotócsapatnak) pedig ez az elsőre ellentmondásosnak tűnő bravúr maradéktalanul sikerül, a Bartók és Kodály életművéből, életpályájából,  népzenegyűjtő útjaiból inspirálódott „történet” úgy szól a zenéről, hogy közben vérbeli színház, tele mozgással, színnel, játékkal, átváltozással és nem utolsósorban humorral. Teszi mindezt úgy, hogy közben elgondolkodtató tartalmakban sem szűkölködik. Szavak nélküli közös nevező Bartók és Kodály zenéje – üzeni az Ifjú barbárok, amelynek szövegét Vecsei H. Miklós állította össze.

A látványvilágot is erős tartópillérek támasztják meg: Berecz István erőteljes, sodró koreográfiája, a négy fiatal táncos virtuóz jelenléte, Csiki Csaba letisztult, sokfunkciós, egyszerű, de mégis sejtelmes, a nem túl tág stúdiótérbe tervezett díszletei, és Cs. Kiss Zsuzsánna „egyszerű és nagyszerű” jelmezei, amelyek rugalmasan és kreatívan illeszkednek az előadás teremtette sajátos világba.

Egy színész, sokféle szerep 

Ifj. Vidnyánszky Attila szokatlannak, nem mindennapinak tekinthető módon „alkalmazza” a színészeket. A sok-sok felsorakoztatott „átváltozás” ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy a színészek egyazon előadásban mutathassák meg, mennyire sokoldalúak, hány karaktert tudnak briliánsan megformálni.

Szinte mindenikük sorban több, akár 5-6 figura „bőrébe” bújik, és mindenik színész szinte kivétel nélkül mindenik karaktert nagyszerűen alkotja meg. Talán ha az ifj. Vidnyánszky ötletei, „vonalvezetései” nem ilyen irányban mozognának, az előadásban színpadra lépő színészek egyikéről-másikáról talán nem is tudnák meg a kolozsvári előadásokat rendszeresen követő nézők, milyen nagyszerűen tudnak megteremteni egy-egy, egymással akár szöges ellentétben álló, egymásra nem is hasonlító figurát.

A nevetés mint őserő

Még sok figyelemre méltó összetevője van az előadásnak, ezek közül az egyiknek talán kiemelten fontos szerep jut abban, hogy a néző katarzisélménnyel marad. Ez pedig nem más, mint az, hogy az Ifjú barbárok rengeteg pillanata önfeledt nevetésre ösztönöz, arra a fajta nevetésre, amit mostanában talán nem túl sűrűn vált ki színházi előadás a közönségből.